A kérdés így vetődik fel: mi a magyarázata annak, hogy csaknem hatvan év múltával, 2007-ben ilyen nagy érdeklődés övezi a vezérőrnagy feljegyzéseit? A legendák teszik vagy valami más?
– Az emberek egy részét nyilván a legendák érdeklik, másik részüket viszont a titkok. – A második világháborúban részt vett ismert személyek emlékiratai ezt példázzák. Elég csak Walter Schellenberg magyar nyelven is megjelent visszaemlékezéseire gondolnunk, aki a Német Birodalom Biztonsági Hivatalának hírszerző főnöke volt, vagy Otto Skorzeny önéletírásait fellapoznunk, de említhetem Kádár Gyula egykori vezérkari ezredes memoárjait is, aki a magyar katonai hírszerzés és kémelhárítás vezetője volt 1943–44-ben. Elvileg Ujszászy István is mindent tudott, ami a második világháború alatt Magyarországon történt, és most az olvasók azt várják, hogy megtudják tőle: ki mit tett a nehéz időkben, ki volt besúgó és így tovább.
– A titok – mondják – olyan dolog, amit másokra bízunk, hogy őrizzék helyettünk.
– Így igaz, de Ujszászy nem olyan emlékiratot vetett papírra, amit békében, nyugalomban, a teraszára kiülve gondolt végig, whisky vagy finom dohány mellett, hanem részben irányítottan, a túlélés reményében. És ez nagy különbség! Az igazán nagy titkok végül nem kerülnek papírra, sőt némi dezinformáltság is tapasztalható. Abból kell kiindulni, hogy a létrejövő Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága politikarendészeti osztálya, ami később az ÁVO, majd az ÁVH Péter Gábor vezetésével, nem képzett szakemberekből állt. Fel akartak építeni egy új rendszert, és valószínű, hogy a katonai hírszerzés és kémelhárítás főnökét alkalmasnak találták a szervezeti sémák és módszerek feltérképezéséhez. Igyekeztek tehát megtalálni azokat a személyeket, akiket csábítással vagy kényszerrel a maguk oldalára tudnak állítani.
– Egy hónap alatt, 1948. augusztus 19. és szeptember 18. között elkészült az Ujszászy-jegyzetek fele, és 600 név került a füzetekbe. Péter Gábor azonban nem volt megelégedve a fogoly emlékeivel, és további „gondolkodásra” késztette. Ekkor Ujszászy lerótt még további 1200 nevet. Ember legyen a talpán, aki ennyi nevet az emlékezetében tud tartani! Nem arról volt szó, hogy a több személyt egyébként alaptalanul tartalmazó lista célzatos megíratása a háború utáni államvédelem „bizonyítékgyártási” módszereinek része volt?
– Feltételezhetjük, hogy listákat tettek Ujszászy asztalára, amit a vezérőrnagy kiegészített… 1945-ben Péter Gáborék és a katonapolitikai osztály (katpol) Pálffy-Oesterreicher György (csak 1946-tól szerepel Pálffy néven) vezetésével sorra-rendre készítették az úgynevezett háborús bűnösök listáit, ami azt jelentette, hogy ők döntötték el, kikre ragasztották a jelzőt. A listák pedig bővültek. Jöttek haza Nyugatról a katonák, a politikusok, akiket aztán elvitt a katpol, kiszűrték őket a kaposvári táborban, és Vörös János, az ideiglenes nemzeti kormány honvédelmi minisztere lefokozta a tábornokok, tisztek egy részét, s ez megjelent a Honvédségi Közlönyben. Még nem volt ellenük eljárás, csak később kerültek a bíróságok és a népügyészség elé. Valószínű, hogy Ujszászy véleményére is kíváncsiak voltak, amikor a szovjet hatóságok átadták őt a magyar „szerveknek”. A vezérőrnagy véleménye alapján sok száz ember sorsa felől döntöttek.
– Említette, hogy az ÁVH nem képzett szakemberekből állt. Ugyanakkor – ahogy Haraszti György, a könyv szerkesztője a feljegyzések keletkezéstörténetéről írja – néhány különleges felkészültségű szakember
az államvédelem szolgálatában kapott feladatot.
– Azok a katonatisztek a felkészültebbek, akik elsősorban zsidó származásuk vagy érintettségük miatt kerültek ki 1939–41-ben a magyar királyi honvédségből. Sólyom vagy Pálffy, utóbbi a felesége révén, Tartsay Vilmos, akit kivégeztek 1944-ben, Schultheisz István, illetve
Révay Kálmán, aki csak 1944-ben kényszerült elhagyni a honvédséget. Ezek a katonák, teljesen jogosan, sértve érzik magukat, hiszen az életüket tették fel egy hivatásra, s utána el kellett hagyniuk a honvédséget. Pontosabban önként lemondtak arról, hogy katonák maradjanak, mert az előmenetelük korlátozva volt. A honvédség a civil életben helyezte el őket. Az életük tehát megbicsaklott, és nemegyszer a halálban végződött. Ugyanakkor voltak olyan személyek, akiket „meg lehetett fogni”. Péter Gáborék elsősorban a nyomozati munkát végzett csendőrtiszt-helyetteseket próbálták megkaparintani. Például a Juhász testvéreket, Antalt és Istvánt, akik nagyon felkészültek, és a kommunista mozgalom felgöngyölítésében vették ki a részüket. Őket (is) kényszerítették az ismeretek átadására. De ugyanez elmondható a legtöbb letartóztatott és elítélt magas rendfokozatú és beosztású csendőri vezetőről.
– Nem arról van szó, hogy az egész Horthy-rendszert el kell ítélni?
– De igen. A Horthy-rendszert úgy lehet elítélni, hogy minden prominenséről bebizonyítják: antiszemita, háborús bűnös, gyilkos stb., együttműködött a hírszerzéssel, ennélfogva nem véletlen, hogy Ujszászy István olyan neveket is papírra vetett, akikről mindez nem bizonyosodott be.
– Mondhatjuk, hogy a vezérőrnagy okos ember volt? Hamar rájött arra, hogy ellenfelei nem elég képzettek és műveltek?
– Okos, felkészült embernek hiszem, aki egyrészt nagyon jól adminisztrálta magát, másrészt pedig hamar rájött arra, hogy az egyetlen menekülési út a tapogatózás a nyugati szövetségesek irányában. Ujszászy kezében futottak össze azok a szálak, amelyek a kapcsolatfelvételt szorgalmazták a környező országok emigráns kormányaival, főleg a szerb emigránsokkal és így tovább. Ujszászy István benne volt épp a német megszállás előtt az amerikai ejtőernyősök fogadásában, hogy Magyarország esetleges kiugrásáról tárgyaljanak. Ez aztán vádpont volt a katonai vezetők ellen, mert Szombathelyi Ferenc vezérezredest, a Honvéd Vezérkar főnökét, Bajnóczy Józsefet, a vezérkar főnökének helyettesét, Ujszászy Istvánt, Kádár Gyulát és Kern Károly vezérkari őrnagyot 1944 októberében, a nyilas hatalom átvétele előtt hadbíróság elé állították. Megmaradt egy érdekes dokumentum arról – ami nem került be a könyvbe –, hogy a kormányzó jóváhagyásával Sztójay Döme miniszterelnök feloldja ebben a tárgyban a titoktartás alól Ghyczy Jenő nyugalmazott külügyminisztert.
– Folytassuk azzal, ami mindenkinek szemet szúr, hogy Ujszászyt különleges módon késztetik vallomásra: egy zuglói villát „kap”, házvezetőnőt, és elkerüli a visszhangot, a népbíróságot. Csak ő „élvezte” ezt a kiváltságot?
– Ismereteim szerint, amelyek természetesen korlátozottak, kevesen voltak ilyen körülmények között. De kétségtelen, hogy az úgynevezett fontos személyekkel így sokkal jobban lehetett bánni. Tudjuk, hogy ötvennapi német fogság, majd rövid bujkálás után Ujszászy 1945. február 5-én jelentkezett a szovjet hatóságnál, azaz feladta magát. A szovjetek 1948 augusztusáig a krasznagorszki gyűjtőtáborban, illetve a moszkvai Butirka börtönben tartották fogva. Ez-alatt természetesen felhasználták. Vallomást tett többek között a kassai bombázásról, és elmondta, hogy az akciót a németek szervezték meg, ami egyébként nem igaz. Nyilvánvalóan az életéért cserébe hajlandó volt olyan dolgokat is állítani és leírni, ami nem biztos, hogy megfelel a valóságnak. Emlékeztetőül: a cári orosz haderő tábornokai közül is több személyt felhasználtak később Sztálinék; a Vörös Hadseregben nem a legjelentősebb beosztásokat kapták, de például taníthattak a katonai intézetekben, hogy átadhassák tapasztalataikat. Ez minden rendszerben természetes folyamat. Ujszászy is tudta, hogy mivel lehetett önmagát jobb helyzetbe hoznia.
– A kötetben azt olvashatjuk, a szovjet külügyminisztérium jelezte, hogy a magyar hatóságok hozzájuk fordultak Ujszászy kiadatása érdekében.
– Nyilvánvaló, hogy együttműködés volt a nagy és a kis testvér között. Mindenesetre, ha a szovjetek nem akarták volna Ujszászyt kiadni, megtehették volna. De véleményem szerint ezzel is segíteni akarták a kiteljesedő ÁVO-t. Lényeges, hogy az ÁVO később a 2. vkf. osztálybelieket és mindenkit, akit fontosnak tartott, nyilvántartásba vett, és rendszeresen ellenőrzött. Ugyanakkor találkoztam olyan egykori vkf.-essel, akit a hatvanas évek elején ki akartak küldeni külföldre, hogy vállaljon hírszerzői feladatot. Az illető azzal hárította el a „felkérést”, hogy már idős ember… Akadt tehát olyan személy, akit nem sikerült beszervezni, és akadt olyan, akit igen. Mindig azt mondom, meg kell vizsgálni, hogy egyénenként milyen preszsziót alkalmaztak velük szemben, s csak utána szabad ítélkezni. Tudunk olyanról, akit nem beszerveztek, csak vádoltak valamivel, és azt vágták a fejéhez, megírta nekem, hogy a Rákosi-korszakban – a letartóztatását követően, amikor nem akarta elismerni az ellene felhozott, egyébként hamis vádakat –: „Könyörögni fogsz nekünk azért, hogy aláírhasd, amit eléd teszünk, mert behozzuk a feleségedet és a gyerekedet…” És ezután a szerencsétlen ember azt mondta: „Tessék megmondani, hogy mit kell aláírnom.”
– Átvett-e valamit a Péter Gábor vezette ÁVH a Horthy-korszak nyomozási módszereiből?
– Vélhetően igen, de hogy többet vertek, mint a Horthy-korszakban, ez is bizonyos. Nem állítom, hogy a két világháború között, a kihallgatások során fizikai kényszert nem alkalmaztak, azonban a Horthy-korszakban nem ez volt a jellemző és meghatározó módszer. Minden negatív és elítélendő hibája ellenére is demokratikusabb világ volt, mint a Rákosi-féle kommunizmus. Gömbös Ernő, Gömbös Gyula egykori honvédelmi miniszter, miniszterelnök fia Szálasi szárnysegédje volt a nyilas-hungarista hatalomátvételt követően. Miután háborús bűnösnek nyilvánították és az amerikai hatóságok elfogták, Magyarországra szállították, természetesen kihallgatták, majd el is ítélte a Budapesti Népbíróság. A nyolcvanas években készítettem vele interjút. (A rövidebb változata az Élet és Irodalomban jelent meg 1987-ben.) Elmondta, hogy őt például a fogsága alatt nem bántalmazták. De Szilády Gyula csendőr ezredest, a debreceni VI. csendőr kerület hajdani parancsnokát úgy vitték akasztani, hogy előtte már agyonverték. Péterffy Jenőt, a nagyváradi csendőr tanzászlóalj parancsnokát a katpolon verték agyon.
– Ismeretesek a naprakész „országjelentések”, amelyeket Rákosi kapott, és elsőnek vett kézbe, amikor bement a pártközpontba. Különben is, ő mindenről értesülni akart, és gyakorta a saját véleményével látta el az asztalára került irományokat vagy cédulákon adott utasítást a további lépésekre. Vajon betekintett-e Ujszászy feljegyzéseibe?
– Elképzelhetetlennek tartom, hogy Péter Gábor ne referált volna erről Rákosinak. A kérdés csak az, hogy szóban tette-e vagy írásban? Egyelőre nem került elő olyan dokumentum, amely Rákosi megjegyzését vagy véleményét tartalmazta volna. Mindenesetre Ujszászy személye azért is volt fontos a számukra, hogy a lehető legtöbbet tudják meg a korábbi rendszerről, s akit lehet – a vezérőrnagy révén –, kompromittálják, s adott esetben még a polgári személyeket is.
– Ezek után logikusnak látszik, hogy az egykori Államvédelmi Központ főnökét nem lehet életben hagyni.
– Igen, de van itt még egy másik kérdés is. Mégpedig az, hogy Ujszászy hol halt meg és mikor. Logikusnak látszik, hogy a vezérőrnagy élete és halála nem az Andrássy út 60.-ban dőlt el. Ujszászy véleményem szerint annál fontosabb személyiség volt, hogy ne Budapesten szülessen meg a döntés. Tehát: a szovjet hatóságok kikölcsönözték, s ezzel talán némileg elősegítették a kommunista hatalomátvételt, de utána – visszakérték.
– Lehetséges, hogy a szovjet levéltárakban még található Ujszászyra vonatkozó iratanyag?
– Szinte biztos, a kérdés csak az, hogy Moszkvában dolgozó kolléganőnk, Varga Éva magyar levéltári delegátus mire bukkanhat. Ő már eddig is sok mindent előbányászott. Kizártnak tartom, hogy Ujszászynak csak annyi feljegyzése került volna elő, ami a szovjet hatóságok révén a kötetben is olvasható.
– A szovjetek tehát visszakérték, és…
– …és viszonylag hitelesnek tartott információ szerint ott is halt meg. A 2. vkf. osztályban segédtisztként szolgált Siegetter Viktor anyagában ugyanis található egy információ, amely szerint a Siegettert kihallgató tisztek írásbeli vallomása arról tanúskodik: „Ujszászy a Szovjetunióban elhunyt.” És ez az anyag, ha jól emlékszem, 1950-ben keletkezett. S ha az ÁVO-sok ezt állítják, akkor valószínűleg 1950 előttre datálható. S ha azt mondják, hogy a Szovjetunióban hunyt el, akkor feltételezhető, hogy nem egymás közti kávéházi trécselésből származik az információ.
– A vezérőrnagy halálának körülményei is a legendák körébe tartoznak. Sokáig úgy tűnt, természetes halállal halt meg idehaza, később azonban felerősödött az a nézet, hogy másvalakit temettek el a nevében. Farkas Vladimir ellenben egy interjúban azt állította, hogy visszaadták a katpolnak, és ott verték agyon. Vajon miért állította ezt Farkas?
– Én csak a katpol és az ÁVO/ÁVH egymással szembeni „nem felhőtlen” viszonyára tudok gondolni. „Mi, ávósok nem voltunk jó emberek – vélhette Farkas Vladimir –, de a katpolhoz képest úriemberek voltunk.”
– Ha a történelemnek hinni lehet, semmi sem rontja meg annyira az emberi jellemet, mint az ellenőrzés nélkül gyakorolt hatalom… Természetes halállal halhatott meg Ujszászy a Szovjetunióban?
– A foglyok, illetve a hadifoglyok nem voltak jó körülmények között, azonban egy tábornok esetében más volt a helyzet. Ha a szovjet variációt fogadjuk el, akkor a természetes halál valószínűsíthető. Érdekes, hogy amikor 1949–50 táján a vezérőrnagy meghalt, a Szovjetunióban nem volt halálbüntetés. A magyar katonatiszteket 25 évi javító-nevelő kényszermunkára ítélték. A Szovjetunió ezzel a humanizmusát akarta bizonyítani ország-világ előtt. Nehezen tudom elképzelni, hogy első felindulásában egy őr Ujszászyt agyonverje. A másik pedig: miért kellene agyonverni, hiszen élve még mindig többet jelenthet a számukra. Azért a szovjet katonai hírszerzés és elhárítás ennél okosabb volt. Mindenesetre egy dologban vagyok csak teljesen biztos – hogy csak nagyon kevés dologban lehet teljesen biztos az ember.
origo.hu
Sokkoló haláleset történt egy borsodi településen, hatgyermekes édesanya halt meg
