Népképviselet

Egyetlen esztendő leforgása alatt, 2016-ról 2017-re csaknem hatszázezer fővel csökkent hazánkban a szegénységnek kitettek száma – derült ki az uniós statisztikai hivatal adataiból.

A volt miniszterelnök kihasználná a szocialisták vergődését Fotó: Kurucz Árpád

Egyetlen esztendő leforgása alatt, 2016-ról 2017-re csaknem hatszázezer fővel csökkent hazánkban a szegénységnek kitettek száma – derült ki az uniós statisztikai hivatal adataiból, ami némileg zavarba ejtő lehet az ellenzéknek, hiszen (hacsak nem hiszik azt, hogy az Orbán-kormány megkezdte Brüsszel bevételét) újabb igazolását adja annak az állításnak, miszerint Magyarország jobban teljesít. Az elmúlt másfél hétben egyébként ugyanezt bizonyította – többek közt – a KSH jelentése is: a hazai GDP a várakozásokat túlszárnyalva 4,9 százalékkal nőtt 2019 második negyedévében, tehát a magyar gazdaság harmadik éve bővül tartósan négy százalék feletti ütemben.

A nyilvánvaló eredmények dacára a baloldal tovább ragaszkodik ahhoz, hogy ez itt a megtestesült Mordor, ahol tort ül a sötétség és a gyűlölet, ahol a kevés kiváltságost nem számítva mindenki nyomorra van kárhoztatva. Ehhez a véleményhez általában egy különös, olvasmány- és társasági élményeim alapján főként a fiatalabb korosztályra jellemző nosztalgia társul. Ennek lényege szerint a Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok 2002-től 2008-ig terjedő időszaka, amit a hangoztatói – lévén zömmel huszonévesek – a gyermeki lét gondtalanságával éltek meg, maga volt az aranykor. Nem meglepő ez, persze, ha azokra gondolunk, akik előtt a krónikus Orbán-fóbia okozta lázálmukban a Horn-kormány gazdasági pusztításának hatására félsivataggá vált Magyarország is mindmáig a tejjel-mézzel folyó Kánaánként sejlik fel.

Pedig a valóság igen más. Nézzük például a munkanélküliséget és az államadósságot: az első Orbán-kormány négy éve alatt mindkettő folyamatosan csökkent, a szocialista és szabad demokrata tandem nyolc éve alatt pedig évről évre nőtt. Mi is bizonyíthatná jobban a tökéletes alkalmatlanságukat, mint az a tény, hogy hitelből sem voltak képesek legalább ideig-óráig biztosítani a magyar emberek viszonylagos jólétét? Tehát nem, nem a 2008-as világgazdasági válság éve volt a vízválasztó! Kitűnik ez abból is, hogy a magyar GDP mélyrepülése már 2005-ben megkezdődött, amikor az eurózóna még prosperált. Szóval a hatalomba saját elvtársai és szövetségesei hátán visszakapaszkodni igyekvő Gyurcsány még arra sem volt képes, hogy meglovagolja a hullámot.

Az udvari krónikásai által újabban frontsebészként magasztalt Bajnai Gordon teljesítménye ugyancsak beszédes: 2008-tól 2010-ig 8-ról 10,9 százalékra nőtt a munkanélküliség, az államadósság pedig 71-ről csaknem 80 százalékra. Vagyis a csodadoktor – pályafutása során nem először – jókora műhibát vétett, és kevésen múlott, hogy a beteg nem veszett oda – ami, szögezzük le, már nem a trancsírozó érdeme, hiszen akit a balliberális kormányok – és ezt nem szabad elfelejteni – válságkezelése érintett, arra egyetlen mozaikszóba sűrítve az várt, hogy „megszakad”, azaz megszorítás, akvirálás és adóemelés. Ehhez képest mondta azt a frissen megalakult Orbán-kormány kilenc évvel ezelőtt, hogy itt senki nem szakadhat meg; hogy a Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kormányok bűneinek árát nem lehet a magyar emberekkel megfizettetni, ha pedig az állam jól gazdálkodik, sikeres, akkor annak hasznából a polgárainak is részesülniük kell. Részben ebből a szemléletváltásból következett a családi adókedvezmény, az életpályamodellek, a csok vagy most éppen az, hogy kilencezer forint értékű rezsiutalványt kap minden nyugdíjas szeptember 30-ig, a közfoglalkoztatottak jelentős része pedig egyszeri nettó 54 ezer forint pluszjuttatásban részesülhet.

Valami ilyesmiről szól igazából a népképviselet.