Zsákos ember

A zsákos ember talán mindennél jobban jelképezi Mannheim Neckar menti kikötői területét. A több mint háromszázezer fős német iparváros Harlem típusú negyedében, a Jungbusch egyik terén állították fel ezt a bronzszobrot, amely a maga groteszkségével, szemtelen lábtartásával, csípőre tett kezével és a vállára dobott liszteszsákkal egy korszak elmúlására emlékeztet. Nem véletlenül.A második világháború után a teljesen lebombázott, kiégett várost újjáépítették. A hatvanas évekre már fejlett iparral és hatalmas folyami kikötővel rendelkezett. Ez a rohamos fejlődés azonban a nyolcvanas évek végére megtorpant. A kikötő menti malomépületek, kereskedőházak, hajógyárak, raktárak többsége ma elhagyatottan, üresen áll. A padlásterekbe galambok százai fészkelték be magukat, lent, a földszinti helyiségekben időről időre hajléktalanok, drogosok ütik fel tanyájukat. A Neckar-kanális szétnyitható hídja berozsdásodott, áruval megrakott hajó rég nem járt errefelé. A békésen úszkáló hattyúk birtokba vették a zsilipek közti, csendessé vált vizet. Hogy mi lehetett az oka ennek a „mélyrepülésnek”? A helyiek szerint a folyami hajózás leáldozóban van, pedig a Rajna– Neckar valamikor a baden-württembergi tartomány hajózási, kereskedelmi központja volt. A mannheimi egyetem jogtudományi kara külön hajózási tanszéket állított fel a jogi kérdések megoldására. A folyami hajózás háttérbe szorulása mellett a Neckar menti munkahelyek elnéptelenedésének másik fő okaként azt hozzák fel, hogy a multik olcsóbb munkaerőpiacot kerestek.A globalizmus Németországban is érezteti hatását. A valaha szebb reményű városra ma az egyre növekvő munkanélküliség, a bűnözés és a hajléktalanok számának emelkedése jellemző. A német egyesülés a sok pozitívum mellett magával hozta az árak emelkedését, az adók és közterhek növekedését és az életszínvonal csökkenését is.Amíg százezerszám pakolták a kikötőben a liszteszsákokat, gépeket, alkatrészeket, vegyi árukat szállítottak hajókkal, addig kisebb volt a gond: volt munka. Most sokaknak nincs mit pakolniuk, és a zsákos ember csak nosztalgia. Mannheim nem turistalátványosság. Kevés olyan magyar vetődik el ide, aki tipikus német várost keres. Mannheim nem jelképezi a középosztály gazdagságát, erejét, jólétét. Itt látszik az, hogy nem minden német jómódú, hogy a szegénység, a gyökértelenség, a céltalanság nem ismer országhatárokat: olyan, mint a szú, amely mindenhová behatol.Mannheim a bevándoroltak, a menekültek, a külföldiek olvasztótégelye is. Van itt török, görög, olasz és lengyel negyed. De sok afrikai, indiai, pakisztáni, bangladesi, kínai is itt talált otthont. Újabban egyre több a koszovói albán, az ukrán és az orosz nemzetiségű. Tíz emberből minden második külföldi. Évtizedek óta meghatározó az amerikai jelenlét: Mannheimben és Ludwigshafenben található a legnagyobb amerikai támaszpont. Ez azzal is jár, hogy sok a vegyes házasság, a német nők szívesen házasodnak az amerikai katonákkal. Vegyes világ ez, talán nem véletlen, hogy az európai heroinpiac központja is itt található.Az adatok szerint a rendszeres heroinfogyasztónak napi 500–800 márkára van szüksége ahhoz, hogy hozzájusson a szerhez. A pénz megszerzésének nemegyszer a prostitúció a módja. A városban sokkal több súlyos bűncselekményt követnek el, mint Németország más városaiban: a statisztika szerint Mannheimben a legmagasabb a gyilkosságok száma.Elborzadhatunk: „ide nem szabad eljönni”. Ez nem így van. Akinek nincs kapcsolata a helyi bűnözéssel, azt nem bántja senki. Minden nációnak külön utcái, vendéglői vannak, főként a kikötőnek azon a részén, ahol a zsákos ember bronzszobra található. Nekem a török, a görög és az olasz vendéglők tetszettek a legjobban. Nem az áraik miatt – bár a belvárostól háromszáz méterre minden étel és ital a felébe kerül –, hanem hangulatuk és az ízeik miatt.A kikötői német kocsmák meghatározó élményt jelentettek. Ma Németországban egy korsó csapolt sör öt-hat márkába kerül. Itt háromért ittam.Hol ez az itt? A Hafenstrasse és a Luisen Ring közti területen. A valamikori középpolgárság házait ma többnyire külföldiek lakják. Skanzen, rezervátum ez a maga nemében. A házfalakon mindenhol graffiti, eldobált üvegek, papírok, szemét vastagon. Errefelé még kutyapiszok is található, pedig ez ritkaság a németeknél. A munkanélküli-segély itt fontos tényező, az árak is ahhoz idomultak. Törzshelyem az Eichbaum nevezetű kocsma volt. Az Eichbaum Mannheim sörgyára, ahol egymillió palackot gyártanak naponta. Azon nem gondolkodtam el, hogy a 321 ezer fős város egyedül fogyasztja-e el ezt a mennyiséget. A sörük jó.Másodszorra mentem az Eichbaumba, későn este. Ugyanarra az ablak melletti helyre ültem le, egy labdarúgótornán nyert ezüstserleg alá. A szőkére festett, rekedt hangú hölgy szó nélkül hozta az előző napi rendelésemet: egy kétcentes obstlert és egy korsó sört. Igen, ezek tudják, hogy mitől döglik a légy meg a vendég. Ez tipikusan német. Az már nem, amit később láttam. Bár lehet, hogy ez a jobb módú német városokban még nem jellemző. Először megjelent egy narancssárga mellényes, foszforeszkáló úriember a barátjával. A helyi utcaseprő volt. Kapatosan érkeztek, itt már csak rátöltöttek. Ment a sóder, németül. Váratlanul megérkezett az asszony egy kisgyermekkel. Tréningnadrágban, pecsétes pulóverben és cigarettázva. A négyéves gyerek maga volt a panoptikum: lakkcipő, bordó harisnya, csillogó, csipkés, kikeményített rózsaszín szoknyácska fehér ingecskével, egy kis, piros színű szalaggal. A szülők közti beszélgetés kemény szóváltással kezdődött, de amikor megérkezett a pultra az első négycentes gyümölcspálinka, az asszony egyre barátságosabb hangra váltott. Akár egy újpesti kocsmában is lehettem volna. Sorra érkeztek a törzsvendégek kutyával, karon ülő gyerekkel – ki hogyan szokott. Látszott, hogy mindennap itt találkoznak. Betoppant még két utcaseprő. Rögtön két üveg sört kértek, pohár nélkül, ahogyan azt az igazi ivók szokták. A gyerekek közben egymásra találtak: a játékgépeket kezdték nyomogatni. A férfiak körbeállták a két biliárdasztalt, a golyók keményen csattogtak, dőlt a mennyezet felé a dohányfüst. Az asszonyok a pultot támasztották és itták az erőset. Én ültem és néztem. Észre sem vettem, hogy az üres kétcentesemet és a korsó sörömet a festett szőke újból kicserélte. Otthon éreztem magam.Igazságtalan lennék, ha Mannheimből csak a kikötői negyedet mutatnám be. Igaz, engem főként ez kapott meg. Hiszen Mannheim – Stuttgart után – változatlanul a tartomány legnagyobb városa és Baden-Württemberg legjelentősebb gazdasági központja. Legnagyobb kastélyában, a Mennheimer Schlossban több mint tizenháromezer diák tanul, Németország legjobb közgazdasági egyeteme és a jó hírnévnek örvendő jogi egyetem is itt kapott helyet. Annak ellenére, hogy a vezető értelmiség a közeli Heidelbergben és Neustadtban, a szőlő és bor városában lakik, Mannheim sajátos kulturális centrum. Komoly irodalmi, színházi, zenei életet él, színházzal, operaházzal, koncerttermekkel rendelkezik. A belvárosban, a Marktplatzon, a Cafe Journalban jönnek össze a helyi művészek, az újságírók és az értelmiség meghatározó egyéniségei, az egyetemisták és természetesen a jobb pénzűek, akik a hírekre, pletykákra kíváncsiak, vagy jót szeretnének enni és egy hamisítatlan Kristall Weizent akarnak lehajtani. Bár a Marktplatz sem mentes az olykor beszívott, teleinjekciózott kábítószerfüggőktől, a drogkereskedőktől.Augusztusi emlékem mégis a kikötőhöz, a kiskocsmákhoz, az olcsó garniszállókhoz, a Hotel Haaséhoz köt. A szegénység látványa mellett volt abban valami emberi. Ablakom a vörös téglás, hatemeletes, üres gyár udvarára nézett. Fa, virág sehol. Az egyik melléképület tetőterében egy fiatal pár lakott. Két négyzetméternyi, bádoggal bevont tetőteraszuk körbe volt rakva pálmával, muskátlival. Két műanyag szék és egy kis asztal alig férhetett el ott. Az ablakon át léptek ki, és a nagy meleg elől éjszakánként kiültek levegőzni, beszélgetni. Olykor Mozartot hallgattak. Felhallatszott a szobámba. Kinéztem. Még gyertyát is gyújtottak.Apróságokon múlik minden.