Dinasztiák hanyatlása

Aki nem újpesti, fel nem foghatja, mi lehet csodálatra méltóa salétromos, vaksi sufnik, a málladozó bőrgyárak,a panellabirintusok külkerületében. Viszolyogva tekint végiga hosszú földszintes házak, műhelyek homlokzatán: ablakrámák esetlen szecessziója, udvaron felejtett rozsdás lavór, hátul nyomorúságos munkáslakások – idejétmúlt épületek,tárgyak, utcák, emberek, mindig bontásra-lomtalanításra éretten.Magától értetődik, hogy kívülállóknak értelmezhetetlen az újpestiek makacs lokálpatriotizmusa, amely az efféle elnyűtt helyeket hirdeti a világ közepének.Babits Mihály, akit 1911-ben vetett Újpestre rossz sorsa, csak poros és harsány, szemérmetlen és bűzös várost látott, kártyavárat piszkos cselédlányokkal, óbégató handlékkal, alkudozó kereskedőkkel az Árpád úton. „Új, hazárd és szennyes Magyarország szimbóluma” ez a hely, borzongott, a kocsmákban „elkeseredett tanítók és tönkrement iparosok” szürcsölik a füstös-dohos levegőt, a prostitúció pedig „a lámpákkal gyullad ki”. Mivel Babits sem volt szívvel-lélekkel újpesti, nem méltányolhatta azt a nyüzsgést, amellyel a futóhomokra települt majorsági központ, maroknyi zsidó és sváb telepes deszkaviskójából, pár évtized alatt a régi Magyarország negyedik legnagyobb ipari városává fejlődött. Újpest történelmi városainkhoz képest persze mindig is kölyöktelepülés marad: itt „nem gyönyörködhettünk évszázadokról mesélő várromokban, de annál több égre törő gyárkéményt láthattunk”, írja 1909-ben a Városi Lapok. A 160 éves pályafutás azonban, legalábbis annak első fele, tipikus újkori magyar városkarrier: azé a városé, amely 1832-ben, „zsidó gyarmat” korában tizenkét lelket számlál, 1910-ben már több mint ötvenötezret; amely magyarul nem beszélő Kutserák, Wolfnerek, Steighoferek puskaadományaival és önkénteseivel támogatja buzgón az 1848-as szabadságharcot, és amely egyszerű Duna-parti tímárokból az ország legnagyobb bőrgyárosait neveli föl.Hogy honnan ez a lokálpatrióta, mégis befogadó telepesszellem, honnan a gazdaságteremtő lendület? Károlyi István gróf 1840-es, korához képest szokatlanul szabadelvű alapító oklevele kizárta a vallási-felekezeti-nemzetiségi megkülönböztetést, egyben megtiltotta az iparosoknak a céhekké szerveződést, a közösségi autonómia, a szabad ipar és kereskedelem alapfeltételeit teremtve meg ezzel. Másfelől hogy valójában minek köszönhető Újpest hagyományosan kriminális hírneve? Feltehetően ugyanennek az oklevélnek, hiszen szerencselovagok, a fővárosból kiebrudalt flaszterbetyárok, apacsok ezreit vonzotta az amerikai tempóban növekvő pionírváros. Híre ment az újpesti hamispénz-verdének, és híre ment az arcpirító spórolásnak is, hogy az újpestiek a század elején még a holdra bízták a közvilágítást.Ma a Duna-part sem a hajdani művésztelepre (Lotz Károlynak volt itt műterme), sem a Monarchiát, sőt Nyugat-Európát ellátó nagyiparra nem emlékeztet: a Táncsics, az Újpesti – egykor Wolfner és Mauthner – Bőrgyár, a Duna Cipő gyárhullái szegélyezik a váci országutat. A palotai rengetegből, a villanegyedből csak mutatóban maradt néhány nadrágszíjerdő és leromlott épület. És ami Újpest legsajátosabb hangulatát adta: a bőrös és asztalos kisiparosok műhelyei, a fodrászok, ostyasütők, pékek üzlete, a minden sarokházba jutó pacalozó-fröccsöző kiskocsmák mára többnyire a panelfalanszter alatt nyugszanak. Előbb-utóbb ugyanez a sors vár a városmag maradék kisműhelyeire is.Az egykori község villámgyors várossá fejlődését pedig leginkább iparostársadalmának köszönhette, fejtegeti Szöllősy Marianne, az újpesti helytörténeti gyűjtemény vezetője. Az iparosok érdekük szerint építették ki az infrastruktúrát, lóvasutat, ipari vágányokat, amelyek civil közlekedésre is alkalmasak voltak, megoldották a szennyvízelvezetést, megteremtve a városi csatornarendszer alapjait, utakat burkoltak, és lecsapolták a mocsarakat. S emellett bensőséges hangulatú kispolgári városkát alakítottak ki, magas színvonalú, kulturált kereskedelemmel és szolgáltatásokkal, ahol minden család a saját pékjéhez, káposztásához, kalaposához, henteséhez járt – generációk iparosdinasztiákhoz. Újpest rövid történelme iparoscsaládok történetéből fonódik össze, nem meglepő tehát, hogy a dinasztiák hanyatlása a város, majd kerület arculatának gyökeres átalakulását jelentette és jelenti ma is.Pánczél, Fericsán, Neumark, Leveleki, Tizian: a helyi iparosság színe-virága, nyerges-, asztalos-, orvosiműszerész-, órás- és fényképészcsaládok, amelyek nem csupán egy hajdani kisváros, hanem egy magatartás- és életforma eltűnéséről is számot adhatnak. A kisiparos és lokálpatrióta nosztalgiázások, amelyek elsősorban nem a háború előtti korszakba révednek, hanem egy intim és élhető közegre emlékeztetnek, a tudatosan tönkretett kisiparosság panaszaival keverednek.Pánczél Attila szíjgyártó- és nyergesmester több mint 20 évet dolgozott édesapja Templom utcai műhelyében, ma Esztergomban él. Az anyai és apai nagyszülők Újpest két legjellemzőbb iparágában, a bőr- és faiparban tevékenykedtek, kádárok és szíjgyártók voltak, kezd a családtörténetbe. Apja, Pánczél Miklós a két háború között budapesti műhelybe állt segédnek, lassan kialakítva saját vevőkörét is. A hadiiparnak köszönhetően fellendülő szíjgyártással, amelybe bevonták a kisiparos réteget és az önállósodással biztos, jó egzisztenciát teremthetett meg. A legjobb élet lehetett, vélekedik Pánczél Attila: mester és megrendelő között semmiféle alárendeltség nem volt, csak a szívélyes együttműködés légköre. A főnök kamatmentes kölcsönt ad az új műhely alapításához, a kereskedő hitelez, a megrendelőnek vakon lehet hinni, mert az egész korosztály megbízható volt.Ezt igazolja az is, mondja Pánczél, hogy amikor a kisiparosokat a társadalom aljára szorították, a régi vevőkör hűséges, titkos kis társadalomként megmaradt. Amint a háborút követően visszaköltöztek a kevésbé frekventált, de mégiscsak „hazai” Újpestre, beköszöntött a szövetkezetesítés korszaka. Lecserélték a nagy múltú Ipartestület vezetőségét, a mestereket pedig szakértelmet nem igénylő, megalázó bíbelődésre fogták: a jó hírű Pánczél-nyereg készítőjének például teherautó-ponyvára kellett szíjat varrnia. Csak ’53-tól enyhült valamelyest a helyzet, édesapja ismét kisiparosként dolgozhatott, és mivel alig akadt versenytárs, igen kedvező piaci helyzetbe került. Ám a szövetkezetesítés végső soron összeroppantotta apámat, mondja Pánczél Attila. Megtörték vagy méltatlan adminisztratív ügyeskedésre kényszerítették ezt a réteget a félelmek, az SZTK- és adóellenőrök mindennapos zaklatásai. A hatvanas–hetvenes évek szanálása pedig vagy távoli kerületekbe, vagy lakótelepekre száműzte a hagyományosan otthon tevékenykedő mestereket. Sokan gyárakba mentek, lezüllöttek vagy öngyilkosok lettek: minthogy túl önálló és befolyásolhatatlan volt a kisiparosság, nem fért bele a kommunista társadalomba. De nem csupán az iparost szüntették meg, hanem igényes partnerét is, figyelmeztet Pánczél, hozzátéve, hogy ez ma már globális jelenség, a tömegáruk dömpingje lesöpörte a kézműveseket.Az igazsághoz nagyban hozzátartozik, hogy a kismesterek ideje már a harmincas évektől kezdve leáldozóban volt, a szocializmus gazdaság- és társadalomkoncepciója, majd a rendszerváltást követő fogyasztói mentalitás csak bevégezte azt, ami a háború előtt elkezdődött. A helyi fogyasztás kielégítésében nagy jelentőségű, a fogyasztót közvetlenül megszólító, egyéni ízlését tiszteletben tartó kisipar intimitását és emberléptékűségét aláássa a gyári termelés. Munkaideje rövidebb, bére magasabb a gyári munkásnak, mint a kisiparban dolgozónak; mégis vannak pillanatok, amikor úgy tetszik, stabilizálódni képes a kisipar is: a két világháború közötti Magyarországon kétszer annyi munkást és mestert foglalkoztat, mint a gyárak, legalább feleannyit megtermelve.Szabad kisvárosias légkörét Újpest e független kismesteri gondolkodásmódnak és mértékelvűségnek köszönhette. Mint Erdei Ferenc írja, a kisiparosság a modern polgári társadalom átmeneti rétege, hiszen a polgárnál több köze van az anyaghoz és a fizikai munkához, míg a munkásnál önállóbb és önellátóbb egzisztencia. S hogy mi jellemezte a kismester-dinasztiák életformáját? „Semmi nagy esemény nem történt az életükben, de nem is csaptak be senkit: ennyi”, mondja Pánczél Attila. A régi kézművesekben szellemi igény és műveltség találkozott kifinomult kézügyességgel, teszi hozzá, és meghatározó volt az is, hogy otthon, a családjuk körében, bensőséges hazai térben dolgoztak, amelyet egy hasonlóképpen intim kisváros övezett. Ennek köszönhetően konkrét volt a családi jelenlét, a gyerek számára kézzelfogható a szülők feladata, szakmája, a szerszámok, az anyagfajták. Édesapja is házuk elkülönített részében tevékenykedett, így neki már gyermekkorától természetes volt a mesterség. Pánczél úgy véli, ezt az életmódot, mentalitást iskolában nem lehet átadni, az a szerencsés, ha a családban folytatódik, lassan életformává válva.Mint ahogy nem lehet visszahozni azt az élettempót sem: senki nem sietett, kényelmesen, mégis nagy teherbírással tették a dolgukat – sokkal rosszabb körülmények között sokkal minőségibb életet éltek, mondja Pánczél. Kispolgári szertartásrend foglalta keretbe életüket: hétköznapi vendéglői vacsorák, beretválkozások és szórakozások menetrendje. És a mindenki által elfogadott, részben szakmai, részben emberi szempontok szerint megszabott hierarchia az iparostársadalomban. Persze mindez már történelem. Ma az a közvélekedés, hogy csak a hülye megy iparosnak, szakmunkásnak, panaszkodik Pánczél, holott ennek a rétegnek régen rangja, méltósága volt.Elballagok a Templom utca aprócska üzletei, sivár kirakatú műhelyei előtt; az ötvenes években itt még a járdaszélen, szekerekről árultak a piacozó falusiak. Elhagyom a volt Kornidesz cukrászdát, s már csak egy-egy órás, táskajavító, lelakatolt ajtajú szűcs és a sarkon a bőr- és cipőkellékes emlékeztet a hajdani forgalmas kisiparosutcára. A cipőkellékesnél tágas, de üresen kongó bolthelyiség fogad, cipőfűzőkkel, patentokkal, talpbetétekkel szellősen megrakott polcok, megfeketedett hajópadló, jobb napokat látott bútorzat. Teljesen tönkrement a szakma, sóhajt Ráthonyi Ferencné boltvezető, hiszen kikoptak a felhasználó kisiparosok, és nincsen utánpótlás. Ezeket a mesterségeket csak iparosok mellett lehetne megtanulni, nem a szakmunkásképzőkben – aki kikerül onnan, jóformán semmit nem tud. És a gyárakban, ahol puszta részműveleteket végeznek, ez a semmi soha nem fejlődik tovább.Másfelől az is probléma, mondja Ráthonyiné, hogy ma a többség maga javítja a cipőjét, még a nők is rákapnak olykor a sarkalásra. Régen Újpesten dolgozott vagy hatszáz cipész, ma húsz alig tud megélni. Cipőt meg végképp nem csináltat senki, legalábbis Újpesten nem, az eldobható ezerforintos kínai lábbelivel pedig nem lehet fölvenni a versenyt. Amíg beszélgetünk, szállingóznak a vevők: ki egy fél patentot, egy pár fűzőt vesz, ki filofaxot próbál a nénire rásózni jutányos áron – mindez a működésképtelenség élő illusztrációja. Negyvenhárom éve tartom fönt a kiskereskedést, folytatja Ráthonyi Ferencné, sőt már át is adtam a lányomnak, ám erősen el kell gondolkodni azon, hogy meddig érdemes működtetni egy ráfizetéses boltot, amely még a rezsit sem termeli ki. Én nagyon megszerettem ezt a szakmát, hiszen voltak sikeres időszakok, a drasztikus leépülés csupán négy-öt éve kezdődött. A virágkorban, a hetvenes években a fél vidék idejárt bőrért, Nyíregyházáról, Makóról, Békésből voltak törzsvevőim, míg mára teljesen le kellett állni a bőrkereskedéssel: megszűnt az újpesti bőripar, külföldről hozzák be az árut. A lányom viszont már nem szereti a szakmát, szabadulna tőle, nekem kell segítenem őt a nyugdíjamból, különben nem tudna megélni. Az igazi kárt a nagyker alulmúlhatatlan árai okozzák, ugyanakkor évek óta a szanálás réme lebeg az üzlet fölött – teljes a csőd, panaszkodik Ráthonyiné. „Nem tudom, minek nézünk elébe, de jónak nem, az biztos.”