Mítoszok az irodalomban

Az antik világ istenei és hősei a reneszánsz kor irodalmának és képzőművészetének főszereplőivé váltak, a görög mitológia népes panteonjának ismerete pedig az általános műveltség részévé. Megfigyelhettük, hogy a mítosz a tudat olyan fejlődési szakaszának kifejeződése, amely megelőzi az írott irodalom kialakulását. A mitológiai világfelfogás hatása él a görög tragédia virágkorában, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész műveiben. Hésziodosz Az istenek születése című művében kíméletlenül átdolgozta a mítoszokat: az értelem törvényei szerint építette rendszerbe őket. Vergilius az Aeneisben a mítoszokat a történelem filozófiai végiggondolására használta. Dante az Isteni színjátékban művészi egésszé ötvözte a kereszténység, illetve antikvitás mítoszait és az ember egyéni sorsát. Később Shakespeare, Milton, Goethe, Schiller, Thomas Mann, Kafka, Bulgakov és számos más író merített a hagyományokból. Az irodalom egész története során kapcsolatban állt az őskori és antik mitológiai örökséggel, amely Jung szerint a kollektív tudattalannak a megtestesülése, az archetípusok sajátos enciklopédiája. Jung analógiákat állapított meg az emberi képzelet egyes fajtái, a mítosz, a költészet és az álomképek között, s ezek archetípusok néven váltak ismertté.Nemcsak közös vonások, archetípusok léteznek a hiedelemvilágban, hanem ismétlődések is: a jelenben megismétlődik a múlt, a jövőben pedig a jelen. Püthagorasz szerint semmi új nincs a nap alatt, és minden, ami egyszer született, idők múltán újra megszületik. Platón olyan körforgásnak fogta fel a történelmet, amely hasonlatos az égitestek mozgásához.Az istenanya a világ legtöbb népének mitológiájában a legfőbb női istenség, általában a teremtő isten felesége, aki részt vesz a teremtésben: rendszerint maga a föld. A görög mitológiában Gaia Uranosz felesége, a gigászok és a titánok anyja.Számos gondolkodó foglalkozott az istenek eredetének kérdésével. Frazer szerint az istenek képzete akkor keletkezett az ember tudatában, amikor elveszítette hitét abban, hogy mágikus hatást gyakorolhat a környező világra, és kénytelen volt „felismerni”, hogy léteznek bizonyos felsőbb lények, akik a világot kormányozzák. Durkheim szerint az istenek az emberre ható, de számára érthetetlen társadalmi erők megszemélyesítői: minden társadalmi formának megvan a maga istenképzete.Az istenek születése a törzsi létforma korszakába helyezhető, s amikor a legerősebb hódító törzs körül kialakult a törzsszövetség, amely utóbb létrehozta az államot, az egyes törzsi istenek egy körbe tömörültek. Kialakult a többistenhit, s az élre az uralkodó törzs istene került. Az ókori Egyiptomban az égiek feje a mindenkori uralkodó nomosz istene lett: Ré, Amon, Amon-Ré, Hórusz; a görögöknél Zeusz, a babilóniaiaknál Marduk, a brahmanizmusban és a hinduizmusban Brahma volt a legfőbb istenség, ám ez úgyszólván sehol sem vezetett a panteon többi, kisebb-nagyobb istenének elnyomásához.A keresztény vallás szerint az Isten háromszemélyű – a Szentháromságot az Atyaisten, a Fiúisten és a Szentlélek alkotja –, de ettől függetlenül az egyistenhit a vallás alapja, mint a judaizmusban és az iszlámban is.A jó és a rossz szembeállítása fontos szerepet játszik a hagyományokban, ahol minden alak és szimbólum vagy a pozitív kategóriába tartozik, a jó hordozója, vagy a negatívba, a rossz megtestesítője. Megkülönböztethető a jó, az áldásos, illetve a rossz, a gonosz. Ez utóbbiak a sötétséggel, a föld mélyével, az alvilággal állnak kapcsolatban. A jó princípiumának megtestesülése (isten) mellett feltételezik a rossz megtestesülését (sátán, Lucifer).A kakas számos hagyomány szerint kapcsolatban áll a Nappal: a fény hírnöke, kukorékolásával eltávolítja a tisztátalan lelkeket. Egyben az istenek – Apollón, Mars – szent madara is.