Kell a jó könyv!

Mindent újra kell írni! – kiáltott az ember boldogan 1990-ben. A történelemkönyveket, a lexikonokat, kézikönyveket, az értelmező szótárakat, a helyesírási tanácsadókat és az útikönyveket, de még az olyan semlegesnek tűnő műveket is, mint a Művészettörténeti Ábécé és a Budapest-lexikon. És selejtezni kezdtük nagy gonddal, pénzecskénk öszszekuporgatása árán létrehozott házi könyvtárainkat. Kár volt sietni, az egyik napról a másikra „megöregedett” fontos könyvek helyett nem születtek újak, a rendszerváltozásba belezavarodó könyves szakma tétlenül szemlélte s tűrte, hogyan önti el a hazai piacot a szemét. A gyorsfordítással és rikító borítóval hódító import áru, a futószalagon gyártott, rossz krimi, sci-fi, pornó és vadromantika. Ez volna a szabadság? – kérdeztük, és visszahoztuk a pincéből a kiselejtezett könyveket, amelyek, igaz, kis betűvel írták Isten nevét és a népek ópiumának nevezték a vallást, Sztálin-idézetekkel magyarázták az Imperium Romanum bukását, de sok más, ideológiamentes tudnivalót helyesen közöltek, és egyébként se volt helyettük másik. Aztán évek múltak el, nem a könyv, hanem az élet, a megélhetés volt ez idő tájt a főszereplője mindennapjainknak, és szép lassan – szinte észre se vettük – eltűntek az aluljárókból, utcasarkokról a könyvkacatárusok (nem azért, mert tiltó rendelet „szabályozta” működésüket, hanem mert erősen megcsappant az érdeklődés portékájuk iránt). Elegáns és meghitt könyvesboltok nyíltak meg országszerte, nemcsak vásárolni lehetett bennük, de nézelődni, lapozgatni, teázgatni, csevegni is... Aztán híre ment egy-két kitűnő kiadványnak (szívem szerint a Magyar szókincstárat említeném első helyen), sorozatokat indítottak el s ígértek, kedvezményekkel; kezdetét vette valami a könyvkiadásban, könyvkereskedelemben. Ha nem volna végtelenül elkoptatott a szó, azt mondanám: a polgárosodás.Azok a nagy múltú kiadók, amelyek talpon maradtak a privatizációs megpróbáltatások után, de az újabban alakultak is nagy bölcsen belátták, hogy a legjobb üzlet a szellemi-ideológiai s politikai függetlenség, az igényes olvasóközönség szolgálata. Azok a könyves cégek pedig, amelyek időben fedezték fel maguknak a minden gúny és hitetlenkedés ellenére is egyre erősödő, terebélyesedő „középosztályt”, a nem igazán gazdag, de nem is drámaian szűkölködő harminc-negyven-ötvenévesek biztos családi háttérrel rendelkező, gyermeket nevelő, jövőjét tudatosan tervező sokadalmat, és az ő képzeletbeli magánkönyvtárukat kezdték el kiadói tetteikkel és terveikkel építgeni, olyan prosperitást „könyvelhettek el” maguknak, amilyenre tíz esztendővel ezelőtt a legszebb álmaikban sem számíthattak. Ma már ennek a középrétegnek van – lehet – kódexe a magyar művelődéstörténetről, modern térképtára, szótára, művelődéstörténeti sorozata, irodalmi s filmlexikona, természettudományos képes albuma, ismeretterjesztő füzetsora, s ha a szépirodalomnak is barátja, szinte „naprakészen” vásárolhatja meg azokat az érdemes műveket, amelyek a világ bármely pontján megjelennek. Ma már csak akarat és pénz kérdése, hogy ki milyen korszerű házi bibliotékát alapít családjának. A korszerűség fogalma a megjelenítés különböző formáira is érvényes, nem csak a tartalomra, a legtalálékonyabb kiadók ugyanis a hagyományos, nyomtatott kiadványaikhoz odaillesztik a CD-változatot is. A pénz ugyan sosem elég könyvvásárló körútjainkon, és ebben nemcsak a húsz-harminc évvel ezelőttihez képest irtózatosan megemelt könyvárak a ludasak, hanem a „drága élet” maga, ám aki megfontoltan válogat a csakugyan roppant csábító kínálatból, és élni is tud a sokféle-fajta kedvezménnyel, olcsóbban ússza meg szép szenvedélyét, a könyvgyűjtést, mintha más passziónak, italnak, koffeinnek, drognak, divatnak volna a megszállottja. (És mennyivel kevesebb kára származik belőle az embernek, mint a többi szenvedélybetegségből!) Siránkozni egyébként sem a kispénzű emberek szoktak az égig emelkedő könyvárak miatt, hanem a tehetősek. Meg akiknek – a kádári idők kedvencei lévén – járt minden szemrevaló kiadványból a tiszteletpéldány. Most nincs főemberi tiszteletpéldány (recenziós példány és könyvtári köteles példány se nagyon), vérfagyasztóan komoly üzleti szempontok vannak.És egészséges kiadói szerkezet és stratégia. Erről beszélt lapunknak a VIII. nemzetközi könyvfesztivál előtt a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének vezetője, Zentai Péter László. Neki persze hivatali kötelessége a kiadók és terjesztők dicsérete, ha a háromnapos budapesti rendezvény a maga harmincezer könyvújdonságával, külföldi és hazai vendégkoszorújával és hatvanezernél is több látogatójával másról tanúskodik, rápiríthat utólag a hírlapíró, amiért valótlanságokkal traktálta. A Budapest Kongresszusi Központ összes termében megrendezett fesztivál azonban azt jelezte mindannyiónknak, szakembernek és laikusnak egyaránt, hogy a magyar társadalomban, a fokozatosan magára találó magyar értelmiségben csakugyan egészséges, európai horizontú szellemi érdeklődés munkálkodik, ezt tudja s méltányolja a külföldi, a nyugat- és kelet-közép-európai könyvszakma s a hazai könyves világ is. És az is örömteli felismerés a fesztivál látogatója számára, hogy immár lehetetlen pártpolitikai s ideológiai hovatartozás szerint „szétdarabolni” a könyv iránti érdeklődést. Temesi Ferencet, Jókai Annát, Csiki Lászlót, Romsics Ignácot, Both Elődöt nem arról faggatta a fesztivál közönsége, hogy hol áll, kire szavaz, kitől határolódik el és kitől nem, hanem arról, milyen mű van az asztalán meg a fejében, a tervei közt. És ez jó jel, a szellem embereinek, az igényes olvasóközönségnek a felemelkedését jelzi, az értelmesebb és békésebb közéletet ígéri. Erre már lehet építeni.Az olvasás évét is akár... A könyvfesztivál egyik nem túl hivalkodó, de igen határozott teendője az Olvasás éve elnevezésű mozgalom előkészítése s elfogadtatása volt. Az ötlet nem igazán eredeti, az angoloktól vette át a kulturális kormányzat, jól tette. Az angolok ugyanis azt állítják (maga a miniszterelnök volt a fővédnöke Nagy-Britannia olvasásnak szentelt esztendejének), csak pozitívumokat hozott országuknak a könyv érdekében meghirdetett kampány: nemcsak a könyvkereskedők és a könyvtárak forgalmát növelte, de – hogy, hogy nem – csökkent ez idő alatt a bűntények és mindenfajta deviancia száma is. Minálunk az új évezred első esztendeje, millenniumunk második félideje lesz az olvasás éve (a június 7-én kezdődő ünnepi könyvhét lesz a nyitánya), s ha leleményesen szervezik, talán a könyv barátja lesz általa az a populáció is, amelyik – az olvasáskultúrát, az oktatást és a vitathatatlan értékek tiszteletét semmibe vevő piacosodás vadhajtásaként – éppen a rendszerváltozás éveiben maradt szellemiek tekintetében magára, lett félanalfabéta, igénytelen fogyasztó. És, talán, ki tudja, a szellemi-eszmei megbékélésnek is kezdetét jelenthetik a jó könyvekkel, olvasással eltöltött hónapok. Kell a jó könyv! – hirdette a kádári kultúrpolitika valamelyik, kizárólag imperatívuszokban gondolkodó s intézkedő – kampánya. A jó könyvek manapság itt vannak mellettünk. Nem hazudnak, nem titkolóznak, nem beszélnek mellé. (Már amelyik csakugyan jó.) Parancsszavak nélkül is kézbe vehetjük és kézbe adhatjuk őket. Hátha kisarjad belőlük és általuk a sokadalomban az értelmes és igényes élet iránti vágy.