Konfucius és a Kék Duna keringő

„Megesznek a kínaiak”, hirdette sokáig egy ideges graffiti a belvárosban. Örökzöld témánk a „sárga veszedelem”: a Kína-kukta migrációs robbanása. A rendőrség tanácstalan, a befogadó közeg előítéletekkel teli, és a magyar sajtót is csak az hozza tűzbe, ha véres leszámolásaikon csámcsoghat. Pedig a magyarországi kínai kolónia sorsa, válsága szorosan összefonódott a magyar társadaloméval.Mondják, az Orczy tér mögött kezdődik Ázsia. (Hogy hol végződik, az már fogasabb kérdés.) Kulibőröndjeiket vonszoló mongol, vietnami, kínai kereskedők a szemetes bádogsikátorok között, serpenyőikben a jóisten tudja, mit kotyvasztó, szurtos kötényű szakácsok – szakadatlan, egykedvű nyüzsgés a Józsefvárosi piacon. A hetedik, nyolcadik kerületben olyannyira megszaporodtak a kínai éttermek, gyorsbüfék, élelmiszerboltok, hogy egy-egy utcarészlet valóságos Kis-Kínának tetszik. Filléres cipőikkel, ruhaneműikkel, olcsó, egzotikus ételeikkel össznépi igényeket szolgálnak, nyilvánosság elől elzárkózó közösségük, idegen szokásrendjük pedig a magyar bulvár nagy misztikusait látja el nyersanyaggal. A temérdek rosszindulatú babona és a problémákat félretoló, túlzó előzékenység érzelemkitörései között elsikkad, hogy a magyarországi kínai kolónia eddigi legmélyebb válságát éli.Kínai szemmel száműzetés, aranyláz és felfedezőút a kivándorlás, írja Li Csung-csiang A könnyáztatta Duna című könyvében: „Mi, kínaiak mindenüvé csapatostul zúdulunk, akár a méhrajok.” E tömeges migrációs rohamok nem ok nélkül keltenek riadalmat a célországokban. Hazánkban 1987-ig három, tökéletesen elmagyarosodott kínai család élt, amelyek még a harmincas években telepedtek le. 1989 és 1992 között, a vízummentesség időszakában becslések szerint negyvenezerre duzzadt a bevándorlók száma; míg ma a legborúlátóbb (és feltehetően legtúlzóbb) – rendőrségi – vélemény szerint legalább százezren, szakértők és a kolónia saját számításai szerint húsz–negyvenezren lehetnek. Akkoriban mintegy négyezer kínai érdekeltségű céget alapítottak, többet migrációs hídfőállásként, s megjelent a szervezett ázsiai embercsempészet is: a Kígyófejek, a Triádok bandái. Mi pedig hüledezve szemléltük a távol-keleti diaszpóra fortyogását, vegyes érzelmekkel fogadva egy „új Hongkong” Szolnokra, Tiszadobra, Szentesre vagy a Csepel-szigetre telepítésének ötletét. Korántsem véletlen azonban, hogy a kilencvenes évek elején éppen nálunk alakult ki a közép-európai régió legnagyobb kínai közössége, a térséget villámgyorsan behálózó gazdasági kapcsolatokkal. Keletről nézve Magyarország látszott a legstabilabb, legnyugodtabb közép-európai célterületnek, amihez nagyban hozzájárult a kínaiak rokonságtudata és kulturális rokonszenve.Az idegenkedést a tömeges kínai bevándorlástól indokolja valamelyest a kínai etnikumú lakosság ázsiai gazdasági túlsúlya. Maliciózusan „Ázsia zsidóinak” is hívják őket kereskedői rátermettségük, vállalkozó kedvük miatt: Malajziában a lakosság harminc százaléka kínai, ám a gazdaság ötven százalékát tartja kézben, Indonéziában négy százalék a gazdaság hetven százalékát, Thaiföldön három százalék a hatvan százalékát uralja. Fokozza a félelemérzetet, hogy a kivándorolt kínaiak – a világon mintegy harmincmillióan – gazdasági tevékenysége szigorúan nemzeti alapon szerveződik, és eredménye ellenőrizhetetlenül tekervényes csatornákon áramlik vissza Kína gazdasági életébe. Közgazdasági evidencia, hogy a rohamléptekkel fejlődő Kínai Népköztársaság a huszonegyedik század világhatalmainak egyike lesz, hiszen 2010-re meghaladja Japán, 2025-re pedig az Egyesült Államok GDP-jét. (Noha lakosságának számához viszonyítva ez még mindig közepesen fejlett országot jelent.)Gazdasági fellendülését Kína elsősorban tengerentúli diaszpóráinak köszönheti. A szomszédos országok nem titkolt rosszallással figyelik a „nagy kínai gazdasági közösség” mint földrészeken, politikai rendszereken átívelő expanziós elképzelés körvonalazódását. Nagyot változott a világ 1979 óta Kínában: Mao halála előtt az emigránsokat a haza ellenségének nyilvánították. A reform és nyitás politikájával azonban a hatalmas ország diszkréten ösztönözni kezdte a társadalom vállalkozó kedvű rétegét a kivándorlásra, illetve a tengerentúli közösségeket a nagyszabású kínai befektetésekre, mutat rá Mészáros Klára közgazdász, volt pekingi nagykövet. A népköztársaság ezért ma a második legnagyobb tőkefogadó birodalom az USA után, a világ második legjelentősebb valutatartalékával rendelkezik, miközben a befektetések hatvan százaléka a külföldön élő kínaiaktól származik. Szakértői körökben viták folynak arról, mekkora az anyaország befolyása a nálunk élő kolóniára. Mészáros Klára szerint kezdetben, ’89-ben még spontán migrációról beszélhettünk, ám hamar ráébredtek Kínában, hogy az emigránsok hazai érdekeket képviselhetnek. A magyarországi közösség nem politikai üldözöttek csoportja, többségüket gazdasági érdekeik motiválták, elkötelezettjei és lekötelezettjei a népköztársaságnak, figyelmeztet Mészáros Klára. Nem beszélve eredendő nemzeti büszkeségükről, amelyet otthonról tudatosan táplálnak, biztosítandó a diaszpórák gazdasági hűségét.Polonyi Péter Kína-szakértő komolyabb anyaországi befolyásról beszél: szerinte a kolóniában majd mindenki igyekszik az otthoni szervek kedvében járni. Sőt a magyarországi kínai szervezetek és elnökeik egymás sarkát taposva versengenek a hazai vezetés kegyeiért: ki tud látványosabb évfordulós ünnepélyeket szervezni, avagy kit illet meg a dicsőség az amerikai követség előtti tüntetések megszervezéséért? Kínai beszélgetőpartnereim rendkívüli körültekintéssel fogalmaztak, ha a népköztársaságra terelődött a szó, és csak egyikük kottyantotta el, hogy nem szeretné, ha a magyar sajtót szemléző követségiek Kínát kritizáló szavaira bukkanhatnának.A kínai gazdaság (és politika) csápjai Magyarországra is elérnek tehát a kolónián keresztül. A világ végére is elvergődő, vakmerő kiskereskedőket találunk a piacon, de nem pillanthatjuk meg mögöttük a kontinensnyi világbirodalom kereskedelmi potenciálját. Becslések szerint az itteni kínai vállalkozások egyharmadát állami pénzekből hozzák létre, állami cégek termékeinek keresve piacot, noha szinte mindegyiket magánvállalkozásként jegyezték be. A márkás nyugati sportcipőkre hajazó lábbelik, a háromszáz forintos pólók, az egyszer használatos női harisnyák a nyolcvanas évek Kínájának hatalmas ruhaipari feleslegéből vándoroltak át hozzánk. A túlpörgetett kis falusi vállalatok gyenge minőségű ruházati cikkeit ugyanis akkoriban már Kínában sem vette meg senki, jelzi Tálas Barna közgazdász. Kapóra jött a mohó és mindenevő orosz, majd a magyar piac: az olcsó áru a rendszerváltáskor elszegényedő rétegek igényeit elégítette ki, s elégíti ki ma is.A „megyünk a kínaira, ahol minden »kici pénz«” a magyar kispolgár vásárlási jelmondata lett. A kínai piac virágkorában hazánk egyszersmind a kínai áruk kelet-közép-európai elosztóközpontjává vált, Romániából, Csehszlovákiából, Jugoszláviából zarándokoltak a Kondorosi úti és a józsefvárosi zsibvásárra a kereskedők. S a kilencvenes évek derekára kialakult egy tőkeerős kis mag a kolónián belül, amelynek leghőbb vágya a letelepedés volt. Ők fokozódó nehézségeik ellenére sem kívántak továbbállni, mert jelentős befolyással rendelkeznek a régióban, ellentétben a közösség átlagfiguráival, akik vagy trambulinként használták az országot a Nyugat felé, ha sikerült meggazdagodniuk, vagy kénytelen-kelletlen visszatértek Kínába. Ezt a magot leszámítva a kolónia tagjai többszörösen kicserélődtek az elmúlt tíz évben. A szakadatlan jövés-menés az emigránsok gazdasági pesszimizmusát tükrözi – a kínaiak aranykora nálunk már a múlté.Annak idején azért választották sokan Magyarországot, mert többet tudtak róla, mint más kelet-európai államokról, mondja Tálas Barna. Saját gazdasági reformjukban felismerni vélték a mi hatvannyolcas nyitásunkat a szabadpiaci viszonyok felé, másfelől mi a Szovjetuniót megelőzve normalizáltuk kapcsolatainkat Kínával.Az első látogatók „kincses országocskának”, „Kelet-Európa mennyei palotájának” nevezték Magyarországot, bennünket barátságos, vendégszerető, nyugodt népnek tekintettek. Kultúránkról is hallhattak harangozni: Kínában az általános iskolások tanulják a Szabadság, szerelem című verset, és Petőfi összes költeményei olvashatók kínaiul. Nagy becsben tartanak minket, kutatják közös ázsiai eredetünk lehetőségét, miközben persze ideális keresletet találtak Nyugaton eladhatatlan portékáiknak. Bizalmatlan fiatal kínai hölgyet faggatok a Fáy utcai kínai piacon, miért éppen Budapestet választotta. „Mindig is nagyon szerettem a Kék Duna keringőt, mondja elpirulva, sokat hallgattam, és elképzeltem, milyen gyönyörű lehet ez a város. Amikor megérkeztem ide, lenyűgözött a Duna és a Belváros – sokkal szebbnek találtam, mint amilyennek hittem.”Kezdetben aránylag kis tőkéjű, többnyire kisvárosokból, falvakból származó, nem túlságosan művelt kereskedők, üzletemberek, vendéglősök jöttek, mellettük igen magasan képzett értelmiségiek, kényszervállalkozók is. A kilencvenes évek elején gyakori eset volt, hogy festőművészek, karmesterek, irodalmárok, hajdani káderek csalogatták a vevőket a józsefvárosi sikátorokban. Ám akik eljutottak idáig, már kisebb-nagyobb vagyonnal rendelkeztek Kínában: középvezetők, sikeresebb kereskedők voltak. Olykor a közösség: a falu, a nagycsalád adta össze a kivándorláshoz és letelepedéshez szükséges kezdőtőkét az előfutárnak. Elsősorban a távoli délkeleti, tengerparti tartományokból, Fucsienből és Csöcsiangból érkeztek, amelyek évszázadok óta hagyományos migrációs kapuk voltak, ugyanakkor gazdasági fejlődésük lehetővé tette a tehetősebb, vállalkozó szellemű réteg kialakulását. A magyarországi kolónia azonban cseppet sem hasonlít kialakulásában a klasszikus amerikai, nyugat-európai kínai diaszpórákra (de végeredményében már igen). Nem szerteágazó nemzetségek, hanem egy-egy szerencsét próbáló, a piacot felderítő családfő érkezett ide, aki néhány év megfeszített munkájával megélhetést teremtett, majd egyenként telepítette át rokonságát.A csöcsiangi Je Sen-seng úr, egy budai étterem tulajdonosa e bevándorlási képlet egyik legjellegzetesebb megtestesítője, s ezzel összefüggésben a hagyományos konfuciánus családetikáé is. „Szüleim és négy testvérem azért robotoltak egész életükben – mondja –, hogy engem, később középső öcsémet iskoláztathassák, rám bízva majdan a kivándorlás megszervezését. Vezető postai hivatalnok voltam otthon, háromszáz ember elöljárója. 1987-ben, negyvenévesen először Bécsben próbáltam szerencsét, legalul kezdve, mosogatással, felszolgálással, aztán szakácsnak tanultam, majd nyolcvankilencben Budapestre jöttem. Szüleim mindig arra intettek, hogy segítsem tanulatlan testvéreimet, akárhova vetődünk is, így minden akadályt legyőzhetünk. Mi, kínaiak mindig megfogadjuk a szülők tanácsát: miután Magyarországon éttermet nyitottam, sorra idehívtam öcséimet, feleségükkel együtt és rokonságunkat. Ma mintegy kétszáz családtagom él itt, minden testvéremnek van étterme és/vagy gyorsbüféje. Úgy érzem, mintha velük eggyel több kezem-lábam nőtt volna – fejtegeti Je Sen-seng –, ők a segítségeim. Aki jobb helyzetben van, de nem segíti a családját, annak nincs erkölcsi tekintélye a közösségben.”Je Sen-seng úr hamisítatlan klánfőnök: a rokonság valamennyi gazdasági tevékenysége az ő kezében fut össze, a testvérek éttermei valójában egyetlen nagy családi cégként működnek. Sokan úgy vélik, hogy ez a „kínai maffia”, nevet, pedig számukra természetes és alapvetően jól működő szerveződés, amely a családi összetartásra és a lankadatlan szorgalomra épül. „Rengeteg pénzt fektettem be, hogy megalapozzam öcséim és családjuk megélhetését, de nagyon boldog vagyok, hogy sikerült szüleim kívánságának eleget tenni. Úgy vélem, hogy a kínaiak a magyaroknál sokkal jobban becsülik a szüleiket.” Valóban: Kínában nemigen látni magára hagyott öregembereket, a fiúi tisztelet és a családfői teljhatalom kultusza ősidőktől fogva mélyen beléjük ivódott. Je Sen-seng úr is valósággal megszállottja családjának: amikor gratulálok neki most született unokájához, büszkén és hálásan elmosolyodik. Beavat egy sajátos kínai szokásba: a leányági utód amolyan „külső unokának” számít, nem egyenrangú a fiúágival, mert a másik család vagyonát fogja örökölni. A fiúnak nagyobb a szülők iránti felelőssége, mint a lánynak, aki a férje családjáról gondoskodik. Ez a hagyomány azonban a születésszabályozás miatt kiveszőben van Kínában, mondja Je Sen-seng.Takarékosság, önfeladó szorgalom, mozgékonyság, a rend patriarchális tisztelete, az összeütközések kerülése, a családi összetartozás alapélménye és a távoli szülőföld feltétel nélküli szeretete a kínai „néplélek” legfontosabb összetevői. Bár az étteremtulajdonos feltehetően már soha nem tanul meg magyarul, a második generáció, ha kissé döcögve is, de már ír, beszél és gondolkodik nyelvünkön. Je Sen-seng úr kis unokahúga – ő tolmácsolta a családfő szavait – kilencvenkettőben, tizenegy évesen érkezett Magyarországra, most pedig feltűnően iskolázottan, sok korosztályabeli magyar diákot megszégyenítő választékossággal fejezi ki magát magyarul. „Eleinte csúfoltak az általános iskolában, de most már vannak barátaim, beilleszkedtem az osztályba. Sajnos vannak azért magyarok, akik részegen ordítoznak velem, ha valamit nem értek meg azonnal, hogy menj vissza Kínába, hülye sárga. Szerintem a magyar gyerekek sokkal fegyelmezetlenebbek, mint a kínaiak, minél nagyobbak, annál rosszabbak, míg nálunk ez pont fordítva van. Sokat kínlódom kínai tanulmányaimmal – panaszkodik a kislány –, mindennap egy teljes oldalt kell írnom és olvasnom kínaiul, mert a szüleim így akarják.”A magyarországi kínai kolónia alapvetően üzleti tevékenységet folytat, összegzi Polonyi Péter, közös kulturális életre alig jut idejük, inkább csak családi körben őrzik, ápolják identitásukat. Kereskedelmi aktivitásuk – és a mi nehézkességünk – azonban komoly külkereskedelmi problémákat vet fel: átlagosan mintegy évi százmillió dolláros nagyságrendben hoznak be Kínából ruhaneműt, ami export-import mérlegünkben passzívumként jelentkezik. (Más számítások szerint, ha a kínai behozatal száz százalék, a magyarországi kivitel öt százalék csupán.) Bevételük zárt láncban marad, csupán a töredékét fektetik be újra Magyarországon, a többi a közép-európai régióban mozgó kereskedők magánvagyona marad, vagy Kínába áramlik vissza. Másfelől a kínai piac kiszorította az adott árkategóriában a magyar kereskedőréteget. (1997-es felmérések szerint a tízezer főnél népesebb városok kereskedőinek 47 százaléka kínai, és a budapesti családok egyötöde jár kínai piacokra.) Komoly gond, jelzi Polonyi Péter, igazából egyetlen magyar intézmény sem foglalkozik azzal, hogy ennek a kereskedőkolóniának a tevékenységét miként lehetne mindkét ország számára valóban hasznossá tenni. Mészáros Klára elmondja, hogy a kolónia egyik vezetője szerint a kínai árusok nyolcvan százaléka száz-kétszázezer dolláros évi forgalmat bonyolít le, és legalább tíz kereskedő évi jövedelme éri el a kétmillió dollárt. (Kérdésemre csupán havi négy