Nürnbergi-per Hágában?

Közkedvelt írónkról, Rejtő Jenőről jegyezték fel, hogy amikor a második világháború idején behívták munkaszolgálatra, barátai bátorító szavaira így válaszolt: „Csak az nem fél, akinek nincs fantáziája.” A déli szomszédunknál történteket az utóbbi tíz évben már elég nehéz volt győzni fantáziával, s a múlt péntek óta előállt helyzetben mondhatni az angol bosszúdrámákon és gótikus regényeken edzett irodalmi képzeletnek sem könnyű belátni, mi jöhet még ezután.Bekövetkezett, amit kevesen hittek: Szlobodan Milosevics mégiscsak eljutott Hágába, hogy a nemzetközi törvényszék előtt adjon számot bűneiért. Bár egészen a legutóbbi időkig hazájában a legnépszerűbb politikusok közé tartozott, honfitársai – legalábbis a többségük – mégis úgy döntöttek, hogy a vezér, és főleg a családja már éppen elég sokba került, ideje lenne valamit vissza is kapni abból a pénzből. Az árfolyama most volt a legkedvezőbb, és a Nyugat még hajlandó volt a tranzakcióra. A számlán ez idő szerint a következő tételek szerepelnek: szétesett a jugoszláv államszövetség, mert a vezér sorsán felbőszült montenegrói szocialisták faképnél hagyták az azt igazgató koalíciót, válságba került a szerb kormány, mivel Vojiszlav Kostunica szövetségi elnök Szerbiai Demokrata Pártja (DSS) kilépett a nagyobbik tagköztársaságot kormányzó demokratikus koalícióból (DOS). Kostunica nem törődött bele az államszövetség széthullásába, bejelentette, hogy hamarosan új szövetségi kormányt alakít, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ugyanazzal a montenegrói szocialista párttal (SNP), amelyik az előzőt oldalba billentette. Azt is kilátásba helyezte, hogy apróbb módosításokat hajt végre a szerb kormányban. A jól értesültek tudni vélik, hogy a rendőrségre és az igazságügyre vetett szemet, az ezek feletti ellenőrzés tette ugyanis lehetővé riválisa, Zoran Djindjics szerb kormányfő számára, hogy a parlament és hadsereg megkerülésével mégiscsak el tudja intézni Milosevics hágai utazását. Az egykori „birodalmi” fővárosban, Belgrádban nem túl nagy létszámú, de fölöttébb kellemetlen emlékeket ébresztő tömeg tüntet, ütlegeli az újságírókat, és halált kiált a szerb miniszterelnök fejére. Az utolsó tétel a számlán a kelet felé hajló Kostunica és a Nyugat-barát Djindjics egyre éleződő párharca.A „mérkőzés” kimenetele, amellett, hogy sorsdöntő lesz nemcsak Szerbia, illetve Jugoszlávia, de szomszédai számára is, végre azt is tisztázni fogja, mi változott, egyáltalán: változott-e valami Milosevics bukása óta. Ha nem lesz elég a nyugati „stafírung” – amire minden esély megvan, egyrészt, mert az adakozó kedv lanyha, másrészt meg, ami csurran-csöppen, az el is tűnik a korrupció útvesztőiben –, és az emberek élete nem javul Szerbiában, inkább fogyatkozni fog a nyugati típusú demokrácia híveinek a száma, semmint nőni. Milosevics persze még fogságában is hozhat valamit a konyhára, kivált, ha Hágában kitálalja, hogy mi mindenhez bírta a Nyugat hozzájárulását. Nem átallja majd olyan kiváló angol főrendek nevét a szájára venni, mint lord Carrington, Douglas Hurd vagy David Owen, sőt, Richard Holbrooke, hogy az amerikaiak se maradjanak ki. Ennek ellenére a Foreign Office úgy véli, Nagy-Britanniának még mindig kevesebb röstelkednivalója lesz, mint Franciaországnak. Ha ezt a röstelkedést még némi aprópénzre is lehet váltani, nem lesz könnyű megmondani, ki lesz ennek a pernek a vádlottja.