A japán alkotmány értelmében a császár „az állam és a nép egységének szimbóluma”. Ő fejezi ki mindazt, amit Japán jelent, s ha ő nincs, az ország is megszűnik létezni. A császári pár ennek megfelelően példátlanul népszerű a japánok körében. Akármerre járnak az országban, az út szélén tömegek fogadják Akihito császárt és Micsiko császárnét, hogy akár csak egy pillantásra láthassák őket. Az elsuhanó autó, rendszáma helyén a császári család jelképével, egy stilizált krizantémmal, már elegendő élmény azoknak az embereknek, akik még Hirohito alatt voltak fiatalok. Egy idős tokiói asszony elmesélte, hogy bár kilátástalannak látszott a harc folytatása, az atombomba ledobása előtti hónapokban kész volt akár bambuszlándzsával is megvédeni hazáját. Mikor az amerikaiak végrehajtották a nukleáris csapást, Hirohitónak kellett deklarálnia országa vereségét. Szavára a bambuszlándzsákat engedelmesen letették. Az említett asszony bevallotta, bármit megtenne azért, hogy láthassa a császárt vagy fenséges feleségét. Erre azonban csak a kiváltságosoknak van esélyük, a többiek meg kell hogy elégedjenek a film- és fényképfelvételekkel, illetve az elsuhanó autó látványával.
Pedig a császári pár nem ezt szeretné. Elsőként siettek a földrengés sújtotta Kóbe városába, hogy jelenlétükkel segítsék az újrakezdést. Utazásaik során sokkal inkább érdeklődnek a helyiek élete, mint a protokolláris fogadások iránt. Úgy tűnik, az egykori – országát háborúba vezető – Hirohitóból semmi sem öröklődött át Akihitóra.
Bár ami azt illeti, az egyeduralkodó apa is gyökeres változáson ment át országa veresége után. Népével együtt érző, jóságos császár vált abból az emberből, aki egész életében csak parancsokat osztogatott. Az ország érdekében a háttérbe tudott húzódni, hogy átadja helyét az új idők embereinek. Hogy Akihito habitusa távol áll apjának háború előtti, „isteni” természetétől, arról valószínűleg a nevelési hagyományok tehetnek. Mikor Akihito 1933-ban meglátta a napvilágot, azonnal dajkák vették gondjaikba. Az évezredes szokás szerint ugyanis a császári pár nem foglalkozhat a gyermekek nevelésével, így Akihito is különleges iskolába járt, nevelők foglalkoztak vele, mert tudták, egy napon ő lesz minden japán példaképe.
Akihito pedig nagyon jól megtanulta a leckét. Minden hagyományt tökéletesen elsajátított. Évente egyszer meglátogatja a tokiói sinto szentélyt, hogy áldást kérjen Japán számára. Fát ültet az ország valamely szegletében, hogy újra erdők borítsák a kizsigerelt földet. Emellett ő az, aki elkezdi a rizs vetését, és ő vágja le az első kalászokat is. Az engedelmes császár egyvalamihez viszont ragaszkodott: hogy ő nevelhesse fel gyermekeit. Naruhito koronaherceg, Akisino herceg és Szajako hercegnő ennek megfelelően boldog családban nőhettek fel, ami talán még közelebb hozta népéhez a császári párt. Emellett pedig Akihito életének talán legjobb döntése volt az, amikor elvette feleségül Micsiko Soda kisasszonyt, aki valóban a „szívek császárnője” lett a szigetországban. A tehetős üzletember lányával teniszezés közben ismerkedett meg. A közös sportolásból szerelem lett, ám a császári házba még sohasem került be senki, akinek ereiben nem az istencsászárok vére folyt.
Micsiko császárné ennek ellenére nagyon gyorsan és tökéletesen beletanult az udvari etikettbe. Az évezredes hagyományokat újabbakkal gazdagította, mialatt nem veszített semmit az egyéniségéből. Talán ezért gondolják úgy a japánok: Akihito császár a nép egységének szimbóluma, az ottani kedves megszólítás szerint „Micsiko szama” pedig az ország napfényes oldalát jelképezi. Mikor a fenséges pár megérkezik országjáró útja egy-egy újabb állomására, az emberek közül senki sem kiált Akihito császár után. Ezzel szemben csak úgy zeng a sok-sok „Micsiko szama”, amiért kedves mosoly a fizetség. Nem mintha Akihitót nem szeretnék, de a császárt nem lehet csak úgy szólongatni.
Ugyanakkor a császári pár minden megnyilvánulásából látszik Akihito császár fensősége. A császárné – saját döntése alapján – minden helyzetben egy lépéssel ura mögött marad. Ez néha kifejezetten nehéz feladat. A jamagatai városházán például, a falon levő freskó megtekintésekor a delegáció a fal és egy ebédlőasztal közé szorult, egyúttal csaknem lehetetlenné téve a császárné jelképes áldozatvállalását. Bár senki sem vette volna zokon, ha férje mellett hallgatja a beszámolót, Micsiko császárné rövid gondolkodás után elmozdított egy széket, és beállt a megüresedett helyre. Innentől fogva már megfelelő helyzetből figyelhette a vendéglátók előadását…
A császári pár egyébként az egyetlen japán házaspár, amelynek gyakorlatilag semmije sincs. Még a rajtuk levő ruha és a gyerekeik képe is állami tulajdon. Fizetést nem kapnak, minden költségüket a parlament hagyja jóvá. Japán különböző vidékeinek meglátogatása állandóan napirenden van, ám a császári pár csak különleges alkalmakkor kirándulhat külföldre. Az érintett országot Japán nem tudja jobban megtisztelni, mint „szimbólumának” helyszínre utaztatásával. A császári pár a jövő hét elején hazánkba érkezik, ekként ismerve el Magyarország kiemelt jelentőségét Japán számára. Kéthetes európai körútjuk során Csehországba, Lengyelországba, Ausztriába és Magyarországra látogatnak el.
A császári pár az út előtt különös érdeklődéssel fordult hazánk felé, ezért is adtak audienciát a meglátogatandó országok újságíróinak. E sorok írója Magyarország nem hivatalos képviselőjeként válaszolt a fenséges pár kérdéseire. A hagyományos japán kimonóba öltözött császárné kiváló angolsággal köszöntött, és kérdezett a budapesti Pál utcáról. Mint elmondta, fiatal korában olvasta A Pál utcai fiúk című Molnár Ferenc-regényt. A császárné beszélt Bokáról és Nemecsekről, a mi kulturális kincsünkről, amely ilyen távolra is eljutott, és ott a császárné szívét is megigézte. Mint a felséges hitves elmondta, azóta sem találkozott ilyen szép történettel, amely a hűségről, a barátságról és a becsületről szól. A hagyományos japán etikett szerint a császárné nem néz beszélgetőpartnere szemébe, ellentétben az uralkodóval, aki átható tekintettel vizsgálja a messziről jött embert. Az ő érdeklődése sokkal inkább a magyarok őstörténetére irányul, mivel hallott a japán és a magyar nyelv bizonyos hasonlóságáról. A beszélgetés ugyan rövid, de arra elég, hogy bebizonyosodjon, a császári párt nem ok nélkül nevezik felségnek. Az évezredek során felhalmozott műveltség és kedvesség, ami együtt jár az uralkodói státussal, átalakítja az embert, és a beszélgetés során tisztán érezni lehetett ezen kiváltság megfoghatatlan lényegét. Az újságíró véleménye szerint ahhoz a tisztelethez fogható – még ha sántít is hasonlít –, amelyet a Szent Korona előtt érez az ember.
A tokiói császári palota, amely a város közepén található, kis zöld szigetet alkot a tizenhárommilliós megapoliszon belül. A palotát hatalmas kert veszi körül, amelyben jókedvű nyugdíjasok sétálnak. Ők azok, akik díjazás nélkül, önként takarítják a császári palota kertjét. Ennek fejében ott dolgozhatnak, ahol a császári pár is jár(hat). Ez a szokás a háború vége óta tart, és kiváló példája a japán munkafelfogásnak. Az emberek azért áldozzák fel szabad idejük egy részét, hogy segítsenek a császárnak, s ezzel a hazájukat is szolgálják.
A császári palota a második világháború után épült fel az ősi kiotói székhely mintájára. Kiotó ezer éven át szolgált a császárok lakhelyéül, míg 1867-ben a jóval nagyobb és dinamikusabban fejlődő Tokióba tették át az ország fővárosát. A kiotói palota már állt abban az időszakban, amikor a sógunok uralkodtak, az országban hatalmat gyakorló klánok vezetői pedig a sógunhoz, a harcos vezetőhöz fordultak ügyes-bajos dolgaikkal. Az uralkodó akkor teljes elszigeteltségben, súlytalanul élt a nagy hatalmú oligarchák árnyékában: a császári ház elfogadta hatalomvesztését, és hallgatva az idők szavára, jogosultságait átadta a sógunoknak. A sógunok hatalmának megdőlésével visszatért a császári uralom, de manapság ugyanazt látjuk, mint a korai időkben. A császári hatalom jelképes, Hirohito a parlamentre hagyta jogait. A császári ház ugyanakkor továbbra is létezik, s megszüntetése szentségtörés lenne minden japán szemében.
Ám ez is veszélybe került 2001. december elsején. Maszako koronahercegnő, Naruhito koronaherceg hitvese ugyanis leánygyermeknek adott életet. Aiko hercegnő a trónörökös első gyermeke, és mivel az anya, Maszako koronahercegnő harminckilenc éves, valószínűleg az utolsó is. Az alkotmány szerint viszont leányágon nem örökölhető a császári cím.
További problémákat okoz az érzékeny téma folyamatos kerülgetése. A császári pár is látja az alkotmányos válság fenyegető rémét, de senki sem kérdezheti meg a véleményüket. A hivatalos álláspont szerint Akihito császár halála után Naruhito koronaherceg lép a trónra. Őt Akisino herceg követné adott esetben, utána jönnének szóba az oldalági leszármazottak, akik abban az időben legjobb esetben is kilencvenéves aggastyánok lennének. Akihito császár szerencsére jó egészségnek örvend, és Naruhito koronaherceg is csak negyvenéves, így egy ideig nem sürgős az alkotmánymódosítás, de előbb-utóbb valószínűleg szükség lesz rá. Akkor pedig nő fogja elfoglalni a japán trónt. Az alkotmányjogászok majd elővehetik a történelemkönyveket, és kibogozhatják a császárnők történetét (mert már voltak ilyenek!), új fejezetet nyitva a japán császárság történetében.
origo.hu
Kiderült, milyen időre számíthatunk a hétvégén
