Aligvári legénypiac, farsangi leányvásár

-KOPOGTATÓ-
Kétségtelenül „profi költő” munkája az az 1818-ban megjelent ponyvaversezet, melynek címe: „Téli dudás hegedüs legény piatz, leány vásár, költt Aligváronn Úri magam által Téli fársáng, Gyöngy Pali Szép Ilonát Most hegedüli haza, Dob duda dallal, Draddadadallal. A kétszer 18 esztendős időben, mikor téli Fársáng vólt minden dülőben, telelőben”. Irodalomtörténészek – a szóhasználat meg a rímek miatt – Pálóczi Horváth Ádámban, a minden kópéságra kapható dunántúli poétában sejtik a szerzőt. Pálóczi Horváth, a jeles verselő, dalgyűjtő és irodalomszervező arról is nevezetes, hogy egy alkalommal, amikor a császár Bécsbe citálta, leteremteni valami „kuruckodásért”, végighallgatta a német nyelvű dörgedelmet, majd hetykén azt válaszolta: „Nichts deutsch, Majestet!” Vagyis hogy nem ért ő németül. Ami persze nem volt igaz.
Se szeri, se száma a hasonló farsangi ponyvaversezeteknek és mulatónótáknak. Ezek egyike volt a „Zöld Fársáng, vagy is Leges leg szebb, Leány vásár, Szép leányok Fársángja, Szép Legények mátkája, dorombolták tarka barkán Sohonnába fársáng farkán…” A „zöld farsang” kifejezés – a tudós Bálint Sándor szerint – a színek szimbolikája értelmében annyit tesz: vidám farsang…
A Pálóczi Horváth Ádámnak tulajdonított bohókás versezet régi népszokást őriz. A legénypiacon huszonöt férjhez menni kívánó leány árulja el vonzalmát egy-egy – különböző mesterséget űző – legénynek. „Hajja hujja dudulláré. / Már én vagyok a tsapláré, / Egy rőföt iszom minden nap, / Meg meg hólnap, / Senki még is pofon nem tsap” – dalolja az a leány, aki a csaplárra vetett szemet. A másik ezt fújja: „Én mólnár legényt vásárlok, / Mindég mont lisztet szitálok, / Rétest Pogátsát ehetem, / Azt szeretem, / Hogy a vízből is szedhetem”. És jön sorra a többi leányzó, ez a csizmadiát, a szabót, a „Bóltost”, a mészárost, amaz a kanászlegényt, a kovácsot, a pálinkafőzőt, a vargát, emez a szűcsöt, a tislért (asztalos), kőmívest, csordást, csikóst, halászt, festőt stb. szemeli ki magának. A régi mesterségek valóságos seregszemléje a dal.
Végül, amikor elkelnek a legények-leányok, az egyik pártában maradt vénlány panaszdala következik: „Jaj de hát én kihez mennyek, / A ki mellett megpihennyek, / Azt tartom lészek Senkié, / Kiné miné, / Leszek egy vén Seggesdiné. / Nékem egy legény se jutott, / Kantza csikóm nem jól futott, / Leszek száz esztendős vén lány, / Ifju bárány, / Ollyan jámbor mint a sárkány…/ De a többiek jól jártak, / Elkapták azt, a mit vártak, / Mindnyájan meg párosodtak, / Urasodtak, / Kis bábbal is sokasodtak”.
A ponyvafüzetben a Legény piatz című bravúros versezet után következik a Leány Vásár. Itt a legények szemelnek ki maguknak egy-egy kedvükre való leányzót. Kilenc legény kilenc lánynak vall tréfás-bolondos szerelmet. Míg a legények mesterségek szerint sorolódtak, a leányok külsejük, öltözetük, szokásaik szerint. Sári hátát „pántlika veri”, Ilus jó táncos, Zsófi apró termetű. „Hajja hujja badaritza, / Az enyim lesz kis Evitza, / A háta megett kürtölök, / Rá tülkölök, / Akkor leszek hamis kölök. / Én leszek ám kujon gyerek, / Mert egy hamis banyát nyerek, / Ő én nállam nem jobb tántzos, / De több rántzos, / Ennye ilyen-olyan lántzos…”
Harsog a dudanóta, ropják a táncot, folyik az évődés, meg nyilván a jó bor is a farsangi mulatságban, míg végül a poéta a sok bolondozás – és nyolcvanöt remek strófa! – után el nem búcsúzik, ily módon: „Köszönnyük a baráttságot, / A fársángi mulattságot, / Kivánunk jó egésséget, / Békességet, / Köszönnyük a szívességet”.