Földönfutók

Ezekben a napokban Zimbabwéban olyan a elyzet, mint az ötvenes években Magyarországon, amikor a kommunisták elvették a földeket tulajdonosaiktól – mondja Paár József, aki hararei otthonából nyilatkozott lapunknak. A férfi – aki a forradalom után kényszerült elhagyni Magyarországot, majd megjárta Nyaszaföldet és Rhodesiát, tizenkét éve pedig versenylovakat tenyészt a délkelet-afrikai országban – nem alkuszik. Mint mondja, még egyszer nem lesz menekült.

Zimbabwéban ezek a harag napjai. Augusztus elejéig háromezer fehér farmernak kellett volna elhagynia a földjét, a többség azonban még kivár, noha – tudják jól – súlyos pénzbírság és akár kétéves börtönbüntetés is várhat rájuk. A végén pedig megérhetik, hogy erőszakkal kergetik el őket otthonaikból. A gazdálkodók túlnyomó részének azonban nincs hova mennie. „A fehér farmerek harmadik-negyedik generációs zimbabwei lakosok, akiknek ez a hazájuk, és semmilyen hátországuk nincs, ahova visszamehetnének” – hangsúlyozza Somody László magyar sebész-aneszteziológus, aki hat évig dolgozott Zimbabwéban, jelenleg pedig Dél-Afrikában praktizál, jól ismeri a helyi viszonyokat. Mint lapunknak elmondta: a fehér farmerek annak idején a földművelés művészei voltak, és a lehető legkorszerűbb technológiát alkalmazták, arról nem is beszélve, hogy megélhetést biztosítottak közel hatszázezer fekete munkásnak és családtagjaiknak.
Hozzávetőleg másfél millió ember sorsáról van tehát szó, második és harmadik generációs zambiai, mozambiki és malawi bevándorlókról, akiknek most nincs hová menniük. „Ezek az emberek ugyanúgy föld nélküliek lesznek, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy idáig gyakorlatilag mindent megkaptak a földből, pontosabban a farmertől – mondja Somody László. – Biztosítva volt az étkezésük, az iskolájuk, az orvosi ellátásuk. Mivel nincs semmiféle papírjuk, és nem állampolgárai Zimbabwénak, nem is igényelhetnek földet. Jelenleg sátrakban tengődnek valahol a vadonban, mert az új, fekete földesúr elzavarta őket. Nincs se munkájuk, se földjük.”
Igaz, a zimbabwei állampolgárság sem garancia arra, hogy valaki földhöz jusson – teszi hozzá Somody László. Aki ugyanis az ellenzékhez tartozik – vagy legalábbis azt hiszik róla –, azt egyszerűen kihúzzák a listáról, vagy lajstromba sem veszik.
A kormányzatot azonban nem hatják meg sem az adatok, sem a nemzetközi közösség felháborodása. Robert Mugabe, az ország teljhatalmú elnöke annak idején a gyarmati kor örökségét felszámolandó hirdette meg az úgynevezett földreformot. A földviszonyok rendezése azonban nem új keletű dolog, hiszen már a függetlenségi mozgalmak egyik legfőbb célkitűzése is ez volt. A felszabadulásnak azonban ára is volt: az ország első alkotmányában, az úgynevezett Lancaster House-i egyezményben rögzítették, hogy az elkövetkező tíz évben nem bolygatják a birtokviszonyokat. A moratórium lejártával az egykori gyarmattartó, Nagy-Britannia 40 millió fontot ajánlott fel, hogy kártalanítsák a farmereket, és földet vásároljanak tőlük. Abban ugyanis mindenki egyetértett, hogy földrendezésre szükség van – megfelelő kárpótlás mellett. A pénz nagy része azonban magánzsebekbe és különböző off-shore cégekbe, bankokba vándorolt. A kárpótlás pedig elmaradt.
Mindenesetre Mugabe elnök úton-útfélen azt hangoztatja, hogy a föld újraelosztásával a birtokviszonyokban uralkodó aránytalanságokat kívánják megszüntetni, hiszen korábban a földek túlnyomó többsége, mintegy 70 százaléka a fehérek kezében volt. A nagy nemzetközi visszhangot kiváltó reform szépséghibája csupán az, hogy az esetek nagy többségében a föld nem a nincstelen feketékhez kerül, vagy ha mégis, akkor szerszámok és vetőmag híján nem tudják megművelni. A zsíros földekre a párthoz, a kormányhoz közel álló emberek, miniszterek, államtitkárok és pártfunkcionáriusok teszik rá a kezüket. Ellenkezésnek helye nincs.
Zimbabwéban a megművelt területet két csoportra lehet osztani – meséli Somody László. Az úgynevezett kommunális földet a helyi törzsfőnök birtokolja, amelyet saját törzsének tagjai művelnek bérben. Ezek a gazdálkodók csupán annyit termelnek, amennyi a családjuknak elegendő, árusításra már nem jut a terményekből. Ezzel ellentétben a kereskedelmi földterületeken komoly mennyiségben termelnek – gyakran exportra – kukoricát, dohányt, paprikát. Ezeken a területeken egészen idáig jelentős volt az idegenforgalom is, a magánszafariparkok és a vadászatok bevételei pedig nemcsak a tulajdonosokat, hanem az államot is jócskán gazdagították.
Paár József száznyolc hektáros földet igazgat Harare határában. Magyarországot 1956-ban kényszerült elhagyni, és kalandos úton érkezett Afrikába: 1957-ben egy ausztriai menekülttáborban tengődött, amikor szerelői állást ajánlottak fel neki a vasútnál – igaz, nem Ausztriában, hanem Nyaszaföldön, a mai Malawi területén. Később egy rézbányában dolgozott Észak-Rhodesiában (ma Zambia), majd 1968-ban Dél-Rhodesiába (a mai Zimbabwe területére) költözött. Azóta ott él és dolgozik, az utóbbi tizenkét évben versenylovakat tenyészt. A „földreformot” a saját bőrén kénytelen megtapasztalni. Közvetlen szomszédait már felszólították, hogy hagyják el birtokaikat. Arra a kérdésre, hogy mit fog tenni, ha a földfoglalók megjelennek az ajtaja előtt, Paár József habozás nélkül kijelenti: „Elkezdek lövöldözni.” Pillanatnyi hallgatás után még hozzáteszi: „Úgy érkeztem Magyarországról ide mint menekült. Részt vettem az ötvenhatos forradalomban. Még egyszer nem fogok menekülni, az egészen biztos. Mindenem, amim van, itt van, és nem fogom itt hagyni.”
Zimbabwéban egyébként több mint két esztendeje, 2000 márciusában kezdődtek a földfoglalások, az erőszaknak eleddig több tucat fehér farmer és fekete földmunkás esett áldozatául. Felfegyverzett bandák, többségükben 18–20 éves, munka nélküli siheredek járják a vidéket. Ők az úgynevezett háborús veteránok. Amikor Somody Lászlót erről kérdezem, az orvos nem is titkolja felháborodását: „Veteránok?! Huszonkét éve véget ért a háború, ezeknek a suhancoknak jó része még meg sem született, vagy éppen akkor lett szobatiszta, mikor kikiáltották a függetlenséget!” A doktor szavait Paár József is megerősíti, és hozzáteszi, hogy a felszabadulás után az igazi háborús veteránokat lefegyverezték, s többségük a rendőrségnél, a katonaságnál vagy más állami intézménynél kapott állást – és szabad kezet.
Az emberek félnek. Somody László szerint a városokban járva-kelve, a főutakon autózva az utazónak az lehet az érzése, hogy teljes béke honol az országban. A mellékutakra lekanyarodva azonban hamarosan úttorlaszok akadályozzák a közlekedést, ahol a – csak Hitlerjugendként emlegetett – fiatalok kizárólag a kormányzó párt, a ZANU-PF tagkönyvével rendelkező utasokat engedik át. Ezek az iskolázatlan tizen- és huszonévesek annak idején hazafias nevelőtáborokban kapták meg a kellő kiképzést, gyakran leitatták vagy kábítószerrel tömték őket. Később részt vettek a parlamenti és az elnökválasztás hajrájában is – például husángokkal verték szét az ellenzéki csoportosulásokat. Most leginkább a vidéken élőket terrorizálják.
Az ellenzék jóformán tehetetlen és néma. Kényszerűségből persze, hiszen az elnökválasztási kampányban meg sem mukkanhattak, s a kormány által ellenőrzött rádióban és televízióban sem jutnak szóhoz. Éppen azon a napon, amikor Somody Lászlóval beszélgettem, robbantották fel az egyetlen független rádióállomás, a People’s Voice (Nép Hangja) épületét. Egy évvel korábban az egyedüli független napilap, a Daily News nyomdája röpült a levegőbe – feltehetőleg a titkosrendőrség, a CIO embereinek hathatós közreműködésével. Szemtanúk szerint ugyanis az elkövetők még arra sem vették a fáradságot, hogy autójukról a rendszámtáblát lecseréljék, így könnyűszerrel azonosíthatták őket.
Zimbabwéban egyébként ebben az évben fogadták el a sajtótörvényt, amelynek értelmében az a zsurnaliszta, aki a kormányt vagy a pártot bírálja, villámgyorsan börtönben találhatja magát.
Nem csoda hát, ha ilyen körülmények között menekül a tőke az országból. S ami ennél is rosszabb: gyakorlatilag be sem megy. A vállalatok százával zárnak be, az infláció megállíthatatlannak tűnik. „1980-ban a teljes nemzetközi embargó ellenére az amerikai és a zimbabwei dollár átváltási árfolyama 1:3 volt – meséli Somody doktor. – Amikor 1996-ban az országba érkeztem, ez az arány már elérte az 1:10-et. Ma hivatalosan egy amerikai dollárért 50 zimbabweit kapunk, de a feketepiacon az arány akár 1:700 is lehet!” A bankrendszer az összeomlás szélén áll. S hogy fizeti vissza az ország a korábban felvett kölcsönöket? Rejtély. A frissiben földhöz jutottaknak sem fenékig tejfel az életük: kölcsön nélkül ugyanis nehezen vághatnak neki a farmeréletnek. Banki segítséget viszont csak az kap, aki telekkönyvi bejegyzéssel rendelkezik. A bürokratikus ügyintézés finoman szólva is csigalassúságú: sok esetben nemhogy a tulajdoni változások bejegyzésével adósak a hivatalok, de még a születési és halálozási anyakönyvek vezetése is több hónappal el van maradva. Kölcsön nélkül pedig nincs szerszám és vetőmag, vetőmag híján nincs termés, termés híján pedig újra elveszik a földet a kisbirtokostól. És minden kezdődik elölről. Ördögi kör.
S hogy mi történik a földek eredeti tulajdonosaival? A farmerek jó része gyakorlatilag földönfutóvá válik, a jelek szerint azonban a szomszédos országokban szívesen látnák őket. Zambiában és Mozambikban ugyanis óriási földterületek várnak arra, hogy szakértő kezek műveljék meg őket. A Times of Zambia éppen arról számolt be a minap, hogy százhuszonöt zimbabwei fehér farmer már az áttelepülést fontolgatja. Zambiában tárt karokkal várják őket. Nem mindenki tud azonban elköltözni Zimbabwéból: a többség kénytelen maradni. Vagy azért, mert nem akarja elhagyni hazáját, vagy azért, mert nincs pénze az utazásra. Gyakran még a mindennapi betevőre sem. Zimbabwét – amelyet egykor Afrika éléskamrájának neveztek – éhínség fenyegeti. Szakértők arra figyelmeztetnek, hogy az aszálynak és a kormányzat elhibázott politikájának több millió ember eshet áldozatául. Somody László szerint hatmillió ember számára már az nagyon nagy szó, ha naponta legalább egyszer ehet. „A családban pontosan úgy zajlik minden, mint az oroszlánoknál – meséli a doktor. – Először a hím, azaz a férfi eszik. Utána következik a nőstény, azaz az anya, és végül ehetnek a gyerekek. Ez így van minden egyes fekete családban. A gyerekek többsége éhezik.” A segélyek nagy része pedig kézen-közön eltűnik.
Somody László hat évig dolgozott Zimbabwéban, időnként siralmas körülmények között. Orvosként azonban nemcsak a lakosság testi-lelki bajait ismerhette meg, hanem a társadalom betegségeit is. Egyebek között azt, hogy a hagyományos törzsi kötelékek – amelyek szerint mindenkinek megvolt a maga helye, vagy ha úgy tetszik, beosztása – mára felbomlottak. A családos férfiak gyakorta csak a városokban találnak maguknak munkát – és időnként barátnőt is. Terjed az AIDS, a lakosságnak legalább huszonöt százaléka fertőzött. A terhes anyák harminc százalékban adják át kisbabájuknak a betegséget. A magyar orvos úgy véli, hogy néhány éven belül másfél millió „AIDS-árva” hazája lesz Zimbabwe. Azt mondja, hogy amíg normális gazdasági élet folyt az országban, komoly problémát jelentett az is, hogy a jó szakmunkások korábban haltak meg, mint ahogy utánpótlás léphetett volna a helyükre.
Zimbabwéban ezek a harag napjai.