Haynau listája

Meg sem kellett volna születnie ennek az írásnak. Rabár Ferencet ugyanis – az Antall-kormány egykori pénzügyminiszterét – azzal vádolja a Mécs-féle társaság, hogy együttműködött a Kádár-rendszer állambiztonsági szolgálataival. Ennek az írásnak meg sem kellett volna születnie, ugyanis Rabár Ferenc nem tudja már elmondani, hogy együttműködött-e a Kádár-rendszer állambiztonsági szolgálataival, avagy sem.
Időközben ugyanis súlyos fegyelemsértést követett el: meghalt.
Nem tudni persze, hogy ez a körülmény mennyiben korlátozza a Mécs Imre vezette grémiumot abban, hogy betartsa az alkotmányossági előírásokat – és az alapvető jó érzést is szempontként alkalmazza –, ám attól még a tény tény marad. Egy halott embert vádoltak meg, aki a sors igencsak kifürkészhető akaratából már nem tud védekezni. Valóban, ennek az írásnak nem kellett volna megszületnie. Ennek a hiánynak oka lehetett volna az a csöpp jóérzés, tisztelet az emberi méltóság – divatos, liberális szóval: másság – iránti tisztelet, amivel adósak maradtak Mécs Imréék.
Van egy mondás: az ordibál, akinek a háza ég. Kifordítva az igazságot: miért kiabáljon az, akinek az otthonát még nem is nyaldossák a lángok? Ha ennyire stabil a helyzet, mire ez a görcsös igyekezet a kegyeletsértő kompromittálásra egy politikusként csak pár hónapig tevékenykedő ember és családja esetében? Semmi gond – már etikátlansági szempontból –, hiszen senki sem hallatja a hangját. Nincsen senki, aki szót emelne olyasvalakiért, aki már nem tud védekezni? Az érintettekről szól a fáma, ám az esetleges érintőkről már nem. Adott a jól bevált modell, adott a vád, megvan a vádlott – valahol az égben –, s rendelkezésre áll a politikai körítés is. Mi kell még ennél több egy érzéketlen kebelnek?
Ennek az írásnak nem kellett volna megszületnie, ha egy szemernyi elegancia és keresztényi jóérzés szorult volna egyes valóban érintettekbe és „érintőkbe”. Boszorkányokról pedig szó se essék, mert nincsenek – foglalta törvénybe egyik nagy királyunk (név és cím a szerzőnél). Nem tűntek el, csak átalakultak. Itt vannak közöttünk. Hogy minősítsük-e őket, gyomor kérdése az egész.
Volt egyszer egy pedáns katonatiszt. Egy olaszországi városban kiásatta a halottakat is, hogy fel tudja őket akasztani, mintegy hiánypótlásképpen. A példa tehát megvan. Az illető tiszt Bresciában fejtette ki ebbéli tevékenységét.
Amúgy Haynau névre hallgatott.