Jászladány és diákjai

Jászladány hatszázötven diákja közül eddig százan emigráltak a helyi önkormányzati általános iskolából, vállalva a mindennapi bejárás terheit: a gyerekek többnyire Jászapátiban, Szászbereken és Szolnokon tanulnak. Egyelőre ehhez még joguk van. Az ingázás az jelenti: álmos kisdiákok zötykölődnek kora reggel a vonatokon és a buszokon, s ha szakkör is van délután, már csak sötétben és holtfáradtan érnek haza. Aztán jön a tanulás, és zsupsz az ágyba. Valószínűleg Magyar Bálint oktatási miniszter sem tartja üdvösnek ezt az állapotot. Biztosan tudja azt is, hogy a gyerekek alapvető jogaihoz tartozik, hogy lakóhelyükön színvonalas, adottságaiknak megfelelő oktatásban részesüljenek, mert az ingázás még a felnőttek számára is nehezen elviselhető életforma. Nyilván ez a tarthatatlan állapot is közrejátszott abban, hogy az önkormányzat úgy döntött: a szülők támogatásával létrehoznak egy alapítványi iskolát, hogy a jobb képességű gyermekeik ne kényszerüljenek máshol keresni a tudományt. Erre azért is szükség volt, mert a statisztikák szerint egyre kevesebb jászladányi diákot vettek fel a jobb gimnáziumokba.
Darázsfészekbe nyúltak. A kisebbségi önkormányzat azonnal tiltakozott, a szenzációhajhász médiumok – a Roma Sajtóközpont vezetésével – lecsaptak a témára: „apartheid”, „szegregáció”, „kirekesztés”, „romaellenesség” Jászladányban – szították az indulatokat, dagasztották országossá a botrányt a véleményformáló értelmiség asszisztenciájával. Az iskolaalapító jászladányiakat démonizáló, megfélemlítő akcióra Magyar Bálint oktatási miniszter is áldását adta. Annak ellenére, hogy a diákok több mint 10 százaléka cigány származásúnak vallotta magát, hogy a 3,5-ös átlagot elérő hátrányos helyzetű gyerekeknek lehetőségük van pályázni a havi háromezer forintos tandíjért, és az öt legtehetségesebb rászoruló diák költségeit az önkormányzat átvállalta volna. Pedig ez azt jelenti, hogy minden komolyan tanulni vágyó és erre képes gyerek előtt nyitva állt az intézmény, bőrszínre és anyagi helyzetre való tekintet nélkül. Az alapítványi iskola csak hasznára vált volna az egész közösségnek, megszűnhetett volna a gyerekek kényszerű ingázása, s helyi szinten megoldódott volna a tehetséggondozás. A kritikusoknak abban az egyben igazuk van, hogy normális esetben kizárólag ezért nem kellene egy új alma matert alapítani, ott az önkormányzati iskola, el kellene tudnia látni a feladatokat. De nem tudja. És hogy miért nem, talán ez a legsúlyosabb kérdés. Azonban a gyerekeknek nem jól hangzó politikai, szociológiai frázisokra van szükségük, a felnőttek ilyen-olyan emberjogi játszmái miatt elfecsérelt iskolaéveket később már igen nehéz – ha nem lehetetlen – pótolni. Ne feledjük, mindenkinek joga van a képességeinek megfelelő oktatáshoz, akkor is, ha jobbak és akkor is, ha gyengébbek, mint az átlag. Egyébként ez a társadalom alapvető érdeke is.
Hogy ez az elv valóban érvényesüljön, Pokorni Zoltán, a korábbi oktatási miniszter a hátrányos helyzetű cigány és nem cigány diákok felzárkóztatásának és integrációjának szakmai programját hirdette meg: új ösztöndíjrendszerrel és a speciális adottságaiknak, igényeiknek megfelelő képzési módok bevezetésével. Persze az úgynevezett felzárkóztató osztályok körül állandók voltak a pedagógusok becsületébe gázoló álbotrányok, a rosszindulatú, korlátolt vádaskodások, hogy tulajdonképpen „etnikai alapú diszkriminációról” van szó. Ennek meg is lett az eredménye: az érthető szülői gyanakvás az egyik oldalon, a meghurcolástól rettegő tanár a másikon. Miközben a gyerekek jövőjére ment a játék. Tény, hogy egy osztályban a tanítás és a követelmények színvonalát nem a legjobb képességűekhez, hanem a meghatározó alsó kétharmadhoz kénytelenek igazítani a pedagógusok. Vitathatatlan, hogy kirívó különbségek esetén ez nagyon zavaró, ráadásul káros is a tehetségesebbek fejlődésének szempontjából, bármilyen etnikumhoz tartoznak is. Tulajdonképpen sérti a tanuláshoz fűződő emberi jogaikat, de ez mintha kiesne a szegregáció réme ellen harcolók látóteréből. Miként az is, hogy a gyerekeknek, akik éppen neveltetésük okán kerültek hagyományos eszközökkel leküzdhetetlen hátrányba az iskolákban, szintén az a legjobb, ha megkapják a lehetőséget az adottságaiknak megfelelő oktatáshoz, mert így tudják a tehetségüket a legjobban kibontakoztatni. Erre találták ki a felzárkóztató osztályokat, mivel egyelőre Magyarországon nincs annyi és olyan képzettségű pedagógus, hogy egyes európai országok gyakorlatához hasonlóan egy normál osztályban több kiscsoportban lehetne foglalkozni az eltérő tudásszintű tanulókkal mindenki legnagyobb megelégedésére. A népszerű sztereotípiákkal ellentétben azok a felzárkóztató osztályok, amelyekben a nebulók nagy többsége roma, sajnos, nem a kirekesztési hajlam eredményei, ezt a valóban szomorú gondot nem az osztályösszevonások, iskolabetiltások, hanem csak a mélyreható társadalmi változások orvosolhatják – hosszú távon. Valószínűleg sok település küzd hasonló gondokkal, mint Jászladány, nem megoldás, hogy az oktatáspolitika a homokba dugja a fejét, s a szegregáció elleni harc ürügyén nem vesz tudomást a diákok egy részének jogos igényeiről a másik rész vélelmezett érdekében.
A jászladányi önkormányzati iskolában a tanulók nyolcvan százaléka cigány származású, az alapítványi iskola ügyéből könnyű volt etnikai konfliktust kreálni a régi, jól bevált recept szerint. Az viszont, hogy ebben az oktatási tárca és a romaügyi kormánybiztos is szerepet vállalt, már aggodalomra ad okot a jövőre nézve. Ez ugyanis azt jelzi, hogy kormányszintre emelkedhet az a kisebbséget a többséggel élesen szembeállító, mindenféle kompromisszumra képtelen romapolitika, ami leginkább Horváth Aladár polgárjogi harcos nevével fémjelezhető, s ami már eddig is annyi kárt okozott az országnak.
A jászladányi alapítványi iskoláért ma ismét tüntetnek a szülők, akiknek az alkotmányban rögzített, a szabad iskolaválasztáshoz fűződő jogát vette semmibe a toleranciát prédikáló liberális kulturális kormányzat.
Csak remélni lehet, hogy az illetékesek jobb belátásra térnek, és még egyszer végiggondolják az ügyet. A jászladányi iskolaalapítók – cigányok és nem cigányok – csak azt szeretnék, ha gyermekeik színvonalas képzést kapnának, s nem indulnának hátránnyal az életben már a középiskolai felvételik alkalmával. Aggodalmuk érthető, hiszen a munkaerőpiacon egyre nagyobb a verseny, egyre erősebb a tülekedés a jobb helyekért. Joguk van legjobb belátásuk szerint gondoskodni csemetéik jövőjéről. Ez egyáltalán nem etnikai kérdés. A többi szülő pedig garanciákat szeretne arra nézvést, hogy ezzel nem szűkülnek az önkormányzati iskolában tanuló gyermekeik lehetőségei, és szabad az átjárás.
Az alapítványi iskolára mondott erőszakos nem csak a konfliktusok kiéleződéséhez vezetett. Mondhatni, a lehető legrosszabb döntés volt. A tárca kezében számos lehetőség van arra, hogy lecsillapítsa a veszedelmesen felgerjesztett indulatokat, pontot tegyen a szerencsétlen történet végére. Az okos kompromisszumhoz nem kell más, mint belátás és jó szándék. A hivatali gőg helyett.