Kevés a hal a Tiszában

Még javában sötét van, mikor megérkezem Kovács Norbert tiszaalpári házába. Kávéval, teával kínál a fiatal halász, s igencsak halkan vagyunk, mert menyasszonya még az igazak álmát alussza. Hajnali fél ötkor irtózatos robajra kapom fel a fejem: – Tank vagy repülőgép? – álmélkodom, de csak Norbi állandó segítőtársa, Magó László robog be egy piros Aróval. Ő már harminc éve halássza a tiszai (és az alpári holtágban élő) halakat. – A múlt héten leszakadt a kipufogó, ezért dörög a gép – nevet a negyven körüli mesterember, akit a szívélyes kézfogás után már csak Lacinak illik hívni. Gyorsan bepakoljuk az Aro hátuljába az üres ládákat a gumiruhákkal, és elindulunk a vízre. Norbi háza a Tiszára vezető út mentén fekszik. Mint mondta, azért ezt a pár éve épült szép családi házat vette meg, mert közel van a vízhez és a falu is itt fekszik magasan. Megyünk hát a Tiszának, de még előtte útba ejtjük a kocsmát, ami a korán kelők miatt öt előtt már nyitva várja a vendéget. Szinte még félálomban sétálunk a pulthoz s kérjük ki kávéinkat a láthatóan fáradt, gyűrött arcú kocsmárosnétól. A helyiségbe sorra érkeznek az üde falusiak. A téma nem is lehet más, mint a víz és a hal. Pontosabban annak hiánya: – Kevís a hal a hóltágban! – sóhajtottak többen. – A víz is nagyon meleg, nem mozog a jószág, alig akad a hálóba vagy a horogra. Az egyik markos öregember sajnálkozva meséli, hogy míg a múlt héten hatvancentis csukákat fogott – s mutat a kezével vagy egyméterest –, a héten még semmit. Még nem érkezett meg a pirkadat, az első lódítás már elhangzott. A kocsiban halász barátaim csak annyit jegyeznek meg a csukát firtató kérdésemre: – Ne csudálkozz, hiszen horgász! – és nevetnek mint aki gondtalan, pedig ötnapi kemény, reggeltől éjjelig tartó munka van már mögöttük, s a mai sem ígérkezik sokkal rövidebbnek.
*
A falu alatt, a holtág alsó ívénél szállunk át a csónakokba, miután kipakoltuk a rettenetes hangú Arót. A Tisza mellett ezen a vidéken két holtág is kanyarog, a tőserdei – amit a helyiek csak Szikra néven emlegetnek – és az alpári. Ezek egymással párhuzamosan húzódnak a Tisza kiskunsági oldalán. Már hajnalodik, mikor kanalazni kezdjük a vizet az emberhosszú evezőkkel. Valaha folyóvíz szabdalta itt a partokat, és hatalmas árteret alakított magának, ahol csak a magasabb fekvésű dombon talált menedéket az ember. Persze ezek nem valódi dombok, hiszen Tiszaalpár és a tizenöt kilométerre fekvő Kiskunfélegyháza között mindössze tizenhat méter a szintkülönbség.
– De ez már elég ahhoz, hogy ha jön egy, a 2000-esnél is nagyobb áradás, a félegyházi kálvária lábait mossa a víz – magyarázza Norbi. Majd elmutat a falu irányába, melyről a népnyelv azt tartja, Árpád egyik szállása lehetett egykoron. – Még a Tisza-szabályozás előtt, ha kiöntött a folyó, mind a környékrül ide gyűltek az emberek, a parasztok meg mindenki. Ezen a vidéken negyven kilométerig nincsen semmi más hely, ami biztosan védene az ártól. Még Gátér mellől is ide menekültek a pásztorok a nyájakkal meg a gulyával. De ez is csak a falunak arra a részére igaz, ahol a házam is van, egészen úgy a templomig. Régen csak itt volt a falu, a másik fele, amelyik a Tőserdő felé esik, akkor még nem épült be. Legalábbis így mondták az öreg halászok. Azt a területet ma is könnyen elönti a víz, ha jön a Tisza.
*
Tiszaalpár az egyik legrégebben lakott település a Duna–Tisza közén. Már az ókorban is szálláshely volt. A falu központjától nem messze a Tisza felé, egy Árpád-kori földvár maradványa is megtalálható, alatta olyan pincerendszerrel, amit a mai napig nem tártak fel. – Mondják az itteniek, már az öregebbje, hogy fiatal korukban még néha bemerészkedtek a lukakba kíváncsiságból, és hogy tele van emberi csontokkal. De aztán az antropológusok se merték kutatni, mert a homokos föld könnyen beszakad – magyarázza a fiatal halász, aki kora ellenére nagy megbecsülésnek örvend a faluban.

A nap már elő-előtűnik az ártéri erdősáv fakoronája mögött, miközben nagyokat húzunk az evezőkkel, s már egy kilométert mögöttünk hagyunk mire elérkezünk az első leshálóhoz. Lehet úgy 25 méter hosszú. Norbi gyakorlott mozdulattal elkapja a karót, amihez tegnap kikötözte a háló egyik végét. Megemeli, s szép lassan elindul a csónak. Kezével folyamatosan húzza a háló feszítőkötelét, miközben a csónak orrában áll, s a hálót vizslatja. Látszik rajta, hogy otthonosabban mozog a vízen, mint a szárazföldön. – Üres – mondja, mikor végigérünk. Kérdem, honnan tudja, hogy nincs alant hal, hiszen a hálónak csak a felső részét emelte ki a vízből, három méter szélesen a víz alatt maradt. – Meg lett volna gyűrődve, ha beleakad valami, meg rángatott is volna. Menjünk át a másikhoz! – és újra kezébe kapta az evezőt. Én a vizet bámulom. Hihetetlenül tiszta, inni is lehet belőle, azonban tele van apró zöld planktonokkal. – Ilyenkor hízik a hal – szakítja meg álmélkodásom a halász, majd folytatja. – Az a baj, hogy kihúzódnak a szélére, pedig tegnap megvertük a vizet, végig a partokon húsz centinként. De okosak, a fene vigye el őket, csak arrébb úsznak, aztán meg visszamennek. Nehéz így halászni, a sok horgász is megzavarja őket, ráadásul szemetelnek is. Egy bakcsó húz el felettünk. Tele van az ártér vízi madarakkal, amióta feljött a nap láttunk már különböző sirályokat, szürkegémet, kanalasgémet, bakcsót, egerészölyvet, kabasólymot és egyszer az igen ritka rétisas is átlebegett a holtág felett: – Megy a Becsőre. Ott százával vannak a tó partján a madarak. Egyébként ez az egész itt természetvédelmi terület – közben átnézünk két másik leshálót is, de ezekben is csak hínárt és sulymot találtunk. Ez utóbbi vízi növény szúrós termését régen a tiszaiak még zölden hazavitték s kifőzték. Feltörve a bele olyan ízű, mint a sült gesztenye.
*
Már jócskán felettünk jár a nap, mire a holtág végébe és a leshálók utolsó darabjához érünk. Eddigi fogásunk két félkilós süllő, egy kiló körüli csuka, néhány kárász és egy másfél-kétkilós tükörponty. Miközben a vízitökmezőből kiszedjük az alaposan összemocskolódott hálót, Laci is beér minket. Ő szerencsésebb volt: néhány nyurga- és tükörpontyot fogott, s persze kárász is akadt a hálójába. Visszafelé felszedjük a hálókat, s átnézünk néhány varsát. Törpeharcsák és kárászok. – A törpe nem őshonos Magyarországon, de sajnos, annyira elszaporodott, hogy más hal már nem fér meg tőle. Agresszív. Mindent megeszik, nem jut táplálék a nemesebb halaknak – sajnálkoznak a halászok. De hasonlóképpen vannak vele a helyi pecások is, akikre majd minden partszakaszon rábukkanunk. Jellegzetesen köszönnek egymásnak, a horgászok mintha tisztelnék a hálóvető embereket. Később megtudom, ennek nincs más oka, mint hogy a halászok egyben a halőrök is a vidéken. Nem árt velük jóban lenni, s az is igaz, hogy senki nem ismeri úgy a Tiszát, mint ők. Norbi és Laci később erről így mesél: – Tudjuk, hol milyen mély a víz. Azt is, hogy hol vannak alant vízi növények, hogy milyen mély az iszap, már ahol iszapos egyáltalán. Minden méterét átkutattuk már. Ha átkerülnénk egy másik folyószakaszra, újra kellene tanulnunk talán a szakmát is. Nem mindegy például, hogy hány abroncsból áll a varsa. A Felső-Tiszán két-három abroncsosak, mi néggyel készítjük őket, Szeged felé pedig öt-hat abroncs is van egy varsában. Ez a víz jellegétől változik. Más a folyóvízen, más az állón, attól is függhet, hogy éppen milyen az a néhány méteres partszakasz, ahova az ember leszúrja. Ugyanez vonatkozik a leshálókra is.
*
Visszaérünk, s a parton sietve bepakolunk a terepjáróba, hiszen már dél körül jár az idő, még nem ettünk semmit, s a nap is rettenetesen tűz. Ráadásul szombat van. Hétköznaponként sötétedés előtt két-három órával visszajönnek a halászok a kitisztított hálókkal, s késő éjjelig, sokszor éjfélig is eltart, míg kihelyezik azokat. Aztán három-négy óra alvás után kelnek megint. – A halász vagy a vízen van és halászik, vagy otthon készül a halászatra – foglalja össze tömören a szakma lényegét Norbi. De most a pihenés ideje jön. Míg Lacit várjuk, az öreg Tar Tivadar bácsi ül le hozzánk. Pecázni jött, de hetek óta alig van kapás. Beszélgetünk a régi időkről, mikor még harminc hold telepített füzes volt a túlparton a háziipar részére. Ő is ott dolgozott, kosárfonóként: – Mindég rosszabb, mer úgy el van szabadúlva az emberekben a pokol, hogy… borzasztó!

És persze sokkal több volt a hal is.