Lajoska meg a rossz hír

One man band

Először Lajoska érkezett meg Amerikából, csak aztán a rossz hír. A telefonba bemondta a nevét, de Lajost mondott, ezért először nem tudtam, ki ő.
Lajoskáról tudnunk kell, hogy ő volt a Lecsó és még sok más, Szeged-szerte is ismeretlen zenekar tagja a hatvanas években, velem együtt. A Porban így jelent meg:
„Az egyik próbán (mert ilyen is volt) megjelent egy széles szájú, bozontos kerti törpe, az orra, mint egy egyenlő szárú háromszög, hóna alatt egy pergődobbal, amely jó néhány gyermeknapi felvonuláson szolgálhatta már valamelyik úttörőcsapatot.”
Lajoska volt életem egyik pedagógiai kudarca is. A szegedi nagyállomáson lakott. Az ilyenekről azt mondják, egy életre eleget utaztak. Éjszakákon át beszéltem neki a hazaszeretetről, hogy mi a mi feladatunk Európa a nyugodt ejrópajaiak által nem is ismert közepén, miközben ő folyton Londonyországról faggatott, ahol volt szerencsém (de még mekkora!) járni 1971-ben. Azután strandpapucsban leérettségizett, és legközelebb Honoluluból küldött egy lapot, melyen ez állt:
„Itt vagyok, és itt is maradok vagy ötven évig. Csókol: Lajos”
Az ötvenből már vagy harminc lepergett mára Isten kedvenc játékszerén, a homokórán, és bizony már Lajoska fejét is megérintette a dér, Isten graffitije. (Egy mondatban kétszer a jó Isten nevét emlegetni. Na mindegy.)
Lajoska nekidőlt a kaputelefonnak, le kellett mennem beengedni. Találkoztunk mi már akkor is, amikor Rákoshegyen éltem, de most a telefonban elmondtam neki, hogy mekkora pukkadt, benga nagy állat lettem időközben. Nehogy megijedjen.
Tíz perce beszélgettünk, amikor azt mondja:
Nem változtál te semmit. Ugyanolyan őrült vagy, mint régen. A szemed, a mosolyod, a mozdulataid ugyanazok.
Erre inni kellett. Erdélyből való házi kisüsti szilvával kínáltam, amerikai whiskeyt ihat eleget. Én persze amcsi kukoricapálinkát ittam, mert a szegedi pléhgyomor se tart örökké, sajnos. Elmondta, hogy ő is egyszemélyes cég, akárcsak én, csak ő aranyvésésből él. Megmutatta gyönyörű és szelídnek látszó japán felesége fényképét, aztán a családról beszélgettünk. Az ő szülei elhaltak, a bátyja, Misti, aki az egyik legérzékenyebb piás volt Szegeden, fölkötötte magát. Erre megint inni kellett.
Már bánta, hogy csak néhány órát szánt a találkozásunkra. Hát még én. Megajándékozott egy eredeti hawaii trikóval meg egy saját maga által szerzett és előadott szegedi ihletésű, himnikus dallal. Meg egy doboz hawaii bonbonnal A.-nak.
Egyszemélyes zenekar vagy, kérdeztem.
Igen. Szintetizátoron mindent lehet.
Elmondta, hogy egy utcával arrébb lakik a nővére Honoluluban, hogy az egyik valahai zenésztársa is ott van, csak hajléktalan piás lett belőle.
Tudod, mi volt a menő szám, amikor lepattantál? A Woyaya az Osibisától és a Going Back West Jimmy Clifftől.
Ezt te így fejben tartod?! Vajalja! Nevetett.
Bizony, mondtam neki, és mp3-as CD-ket is készítek a számítógépen. Megajándékoztam eggyel. Régi számok voltak rajta. Adtam még egy Gőzerő-CD-t (ők is szegediek), egy könyvet meg egy videókazit tele magyar versekkel. Csinált egy pár közös képet rólunk, és valami hawaii szerencsejelet mutatott a kezével rajtuk.
Mielőtt elsírtuk volna magunkat, fölsírt a kaputelefon. Jött érte a haverja.

mp3

Lajoska a félnotesznyi, ujjnyi széles, digitális fényképezőgépével villogott, amely képet és zenét egyaránt játszott meg mobil is volt, én meg az mp3-as CD-immel. (Az igazság az, hogy nem villogtunk vele, nem új dolgok ezek. Csak megmutattuk egymásnak, mint egyik indián a másiknak.) Az mp3 az mpeg (Moving Picture Experts Group) egy harmadik generációs fejlesztése, tulajdonképpen egy digitális sűrítő algoritmus (al-Kvarizmi középkori arab matematikus nevéből, ti mindent tudni akarók). A világ egyik legdemokratikusabb intézménye. Hangot és persze zenét, filmet és videót egyaránt le lehet tölteni vele a világhálóról. Több is van belőle, persze a magyarokat (lásd demokrácia) irtják, ahol érik. A szent szerzői jog nevében.
Én főként régi számokat meg filmeket töltök le, melyeket már alig vagy egyáltalán nem lehet megszerezni. ÉS CD-ket csinálok belőlük. Én vagyok DJ FERRY THE BOAT, aki majd az elfekvőket és öregek otthonait fogom ellátni régi (ötvenes–hatvanas–hetvenes évekbeli) zenével, és vagonokat fogok keresni vele. A. csak legyintett az egészre, de amikor letöltöttem neki Bach Goldberg-variációit Glenn Goulddal (amelyen dudorászik közben a mester), megnyugodott. Azóta nincs nap, hogy ne töltenék le ezt a felvételt az én gépemről. Mert ez a dolog lényege: te is letölthetsz bármit mástól. És tőled is letölthetnek. Persze, ha akarod, letilthatsz akármit. És akkor nem töltik le.
E pillanatban, mikor a gépre nézek munka közben, 2.649.425 felhasználó tölthet le egymás gépéről 421.930.341 fájlt. Persze a minőség nem valami hifi, de nekünk, töltögetőknek jó. A CD-k, melyeket ezekből a fájlokból készítünk (ennek se lesz magyar neve már, az „állomány” kicsit hosszú), öt év múlva ki lehet dobni, de addig minden CD-játszón le lehet játszani. Akkorra meg kifejlesztenek valami jobb minőségű hordozót.
Sokáig éljen a demokrácia. Lehetőleg mi is.
(Balázs Géza nyelvész barátom – a magyar nyelvstratégia kidolgozója – szerint ebben a században a ma beszélt háromezer nyelvből kétezer-nyolcszáz ki fog halni. De a magyar nem lesz köztük. Az első ötvenedik és hatvanadik nyelv között van a miénk, honjaim. Igaz, hogy a mai magyar nyelvészek többségét – tisztelet a kivételnek – nemhogy nyelvünk stratégiája, de még taktikája se érdekli. Közben ebből élnek.)

A hulla

Valamikor nemhogy számítógépem, de magnóm se volt. (Kamaszkoromban talán Kalmár Laci bácsi szegedi – az országban első – informatikai tanszékén lehetett egy behemót.) Valahogy mégis rögzítenem kellett a kedvenc számaimat, ezrért füzetekbe írtam le őket, cím és előadó szerint. Aztán idővel belekeveredtek a leveleimet tartalmazó, nagy műanyag zsákba. Amikor Tamással, régi cimborámmal cipeltük le a pincébe az akkoriban befejezett regényemhez (Híd) szükséges jegyzet- és könyvanyag mellett, azt mondta Tamás: Visszük le a pincébe a hullát elásni.
Kedvesen vigyorgott, nekem nem volt kedvem mosolyogni.
A költözés után csak egy öreg kabát meg a műanyag zsák maradt a pincében. Ezért mentem most vissza Janóhoz, aki a régi kéglimben lakik. Vittem magammal zseblámpát is. Igazam volt. A pincelejáratnál még mindig hiányzik néhány égő.
Odalenn a föld vizes volt, megint csőtörés lehetett. Szerencsére a műanyag zsák megóvta a papírokat. Csak dohos lett mind. Megdohosodtak egykori szerelmeim, barátaim. Megdohosodtak az emlékeim.
De nekem most csak a füzetek, azok közül is egy kellett.
Amint hazaértem, néhai Boncz Géza jutott eszembe.
Segíts, Géza, fohászkodtam, és belenyúltam a zsákba. Egyből kihúztam a négy füzetet, köztük, amit a legjobban kerestem. Ilyen keze Gézának volt: a kilósboltban eltűnt a fél karja egy import használt ruhát rejtő bálában, és kihúzott egy kétsoros, tengerészkék zakót. Egy hétig ittunk az árából.
Mostantól még több régi számot próbálok a világhálóból előhalászni. Sok együttes, énekes neve már nem mond semmit a neten, de nem adom fel. Angol, amerikai, ausztrál, francia, olasz, spanyol, magyar számok vannak a füzetben vegyesen. Sikerült letöltenem az első számot is, amit énekeltem. A Voice In The Wilderness Cliff Richardtól. Kicsit mosolyogtató ma már, de nem baj. Különben is: én beatesebben énekeltem volt a számot, mint Kiflicsár.
Soha, soha, soha ne add föl, mondta Churchill.

Kulcskérdés

Janóval lementünk kulcsot másoltatni a két házzal arrébb lévő ürgéhez, aki cipőket, táskákat is javít. A válltáskámat legalább tízszer varrta meg a tíz év alatt. Ma is jó. Lehet, hogy azért, mert inkább hátizsákkal közlekedem.
Jöjjenek vissza negyedóra múlva, mondta.
Azelőtt helyben meg lehetett várni a munkát. Igaz, azelőtt a helyiségbe is be lehetett lépni: ma csak egy csukható ablak van az ajtóba vágva, kicsit úgy, mint a rendőrségeken meg némely hívatlan hivatalokban. Nem nehezteltem rá az ablak miatt, biztosan megvolt az oka. A Margit körúton sűrű az élet. De a halál is.
Amikor visszatértünk, nem adott kulcskarikát. Mélyen meghajoltam, és bevigyorogtam a résen.
Hogy megy a bolt?
Ingatta a fejét.
Szo-szo?
Rejtélyesen mosolygott.
Megy úgy, mint régen?
Ne kiabáljuk el, mondta, és a kulcsokra húzott egy kis fémkarikát.

Dióhéjban

Míg a kulcsmásolásra vártunk Janóval, átmentünk szembe a Dióhéj nevű becsület- és jelenfelejtő intézetbe. Úgy, mint a Margit körútiak: a piros lámpánál a kocsik között.
A hely a régi volt, az arcok újak. Pontosabban olyanok voltak, mint régen, csak ezeket nem ismertem. Valaki éppen lecigányozott-svábozott-zsidózott egy magyar politikust. Ők voltak az öreglegények. A többieken látszott, hogy most jöttek ki, vagy nemsokára mennek be. A sittre, hogy félreértés ne legyen. Öltek itt már embert is. A régi pénznyelő játékgép helyén kettő volt. Az egyik előtt egy középkorú börtöntöltelék üldögélt olyan színű farmeringben, mint a benti ruházat. Minek cserélgetni a színt arra a kis időre. Azt azért jó hangosan elmondtam, hogy nálunk tizenöt százalék esélyed van nyerni egy ilyen géppel, Amerikában hetvenöt. A másik gépnél álló szakállas, kopaszodó férfi erre pénzt váltott, és beletöltötte a gépbe a heti kosztpénzt.
Na menjünk, mondtam Janónak, és kiittam a sörömet. Ha a hűvösön lenne játékgép, lehet, hogy ki se jönnének, gondoltam kifelé menet.

A rossz hír

Lajoska elment, és itt hagyott az általa reklamált Fiatal szerelmesek dala című Shadows-számmal. Akkor szólalt meg, amikor Lajoska már a lépcsőházban járt. Másnap kinyitom a The New York Timest. A neten, persze. A címlapján ez volt olvasható a nap idézeteként:
„Ez már egy másik világ, másik hely, mondta az iowai West Branch városka polgármestere a szeptember 11-i terrortámadás évfordulóján. Iowa ugyanaz, mint New York. Iowa ugyanaz, mint Texas. Amerika az Amerika.”
Ennek a szemléletbeli változásnak, bizony mondom néktek, mindannyian meg fogjuk inni a levét. Ha a középnyugati, egyszerű és tisztaszívű, hazafias farmer és az általa zsidósnak tartott New York meg a melldöngetőnek tartott mélydéli egy akaraton, a gazdaság meg bajban van, akkor háború lesz.