Leibici Márton apát kolostori beszélgetései

A szepességi születésű Leibici Márton (?–1464) Lőcsén, Krakkóban és Bécsben tanult. Előbb szerzetese, majd apátja volt a bécsi bencés monostornak. Halála évében írta meg Senatorium című, latin nyelvű munkáját. A hangulatos, szókimondó, sok-sok személyes gyerek- és diákkori emléket felvillantó mű, amelyben az Öreg (maga a szerző) és az ifjú szerzetes beszélget, bepillantást enged a kolostori életbe, a középkori emberek gondolatvilágába. Az Öreg mesélve tanít, közben pletykál, bölcselkedik, sőt bolondozik is. Szokatlan a XV. században ez a szubjektív hang.
Gyerekkori emlékeit felidézve elmesélte: „Kisfiú koromban, mint ahogy az szokás volt télidőn a nap rövidsége miatt, az iskolába sietve megláttam a hold visszfényéből kibontakozó árnyékom mellett egy olyan hatalmas fekete lovat, amilyen nincs is a világegyetemben. Keresztben elfoglalta az utat, és olyan magas volt, hogy meghajlás nélkül átmehettem volna középütt az első és hátsó lába között…” A megrémült gyerek rájött: csodás jelenéssel van dolga, futni kezdett, és hosszan betegeskedett az eset után. Másik alkalommal „a majorban, ahol születtem és egy éjszaka nyugovóra tértünk, a ház fölött siránkozó hangot hallottunk: Jaj! jaj! Nem élő ember hangját, hanem lélekét vagy panaszos szellemét”. Másnap aztán – erre figyelmeztethetett a „szellemhang” – leégett a házuk, és el kellett költözniük. Azt a csodás esetet is felidézi lőcsei diákkorából, amikor pestisjárványkor egy gyereket az apja holtan vitt ki a „gödörbe”, ahová az áldozatokat elföldelték, ám a fiú hirtelen feltámadt, és a körülállók örömére kikelt a sírból.
Diákkorából való az az emléke is, hogy egyik társukról, aki kitűnően tanult, csak évek múltán derült ki: férfiruhába bújt leány az istenadta. Mikor „leleplezték”, a leány elmondta: vágyott a tudásra, ezért öltözött férfinak. A zordon szerzetesek megenyhültek, elküldték a krakkói apácák közé, ahol apátnővé vált idővel. Felidézi azt az esetet is, hogy diákkorában a polgárok és a tanulók között szabályos háború dúlt, mivel a kollégisták több zsák szenet loptak. Végül a boroszlói püspök fékezte meg az elszabadult indulatokat. Egyszer meg az történt, hogy a pápa kiküldte egyik püspökét a Felvidékre, ám az atya útközben elhunyt, a famulusa beöltözött a püspöki ornátusba, és így szélhámoskodott, míg le nem leplezték. Egyébként a szeretője árulta el a titkot, és az „álpüspököt” elevenen máglyára vetették. Az a furcsa eset is megtörtént, hogy egy fából épült folyóparti kolostor egyik sarokfülkéje hirtelen levált a főépületről, belecsobbant a vízbe, és mint valami csónak, kilométereket úszott a bennrekedt szerzetesek kétségbeesett ordítozásától kísérve, míg a hajósok megmentették a szokatlan vízi alkotmány rabjait…
Óraszám idézi kedves és bolondos, mulatságos vagy épp tragikus emlékeit Leibici Márton apát, végül rátér a korabeli tudás summájára. A mű zárófejezetében, amelynek címe: A hetes számról, arról mesél ifjú szerzetestársának, hogy a világ rendjét a hetes szám határozza meg. Hét napra oszlik a hét, hét órát kell aludni, hétóránként kell enni. Heten voltak a vértanú Makkabeus fivérek, hét gyertyatartót említ a Jelenések könyvében János apostol, hét a bolygók száma, hétszer ontotta a vérét Jézus, hét tája van a világnak (!), továbbá hét korszaka – neve szerint: Ádám-, Noé-, Ábrahám-, Mózes-, Dávid-, Babilon- és Krisztus-kor. És persze hét a szabad művészetek meg a bűnbánati zsoltárok, a papi rendek és a testrészek száma is – ahogy azt az öreg szerzetes elmagyarázza a csodálkozó ifjúnak.