Csaknem száz esztendeje, az 1900-as évek elején, amikor Ó-Mátyásföld virágzó korszakát élte, a környéken telket vásárló nyaralótulajdonosok vízellátására víztornyot építettek a területen. Az építészeti megoldásokból arra lehet következtetni, hogy az épület terveit az a Zielinszky Szilárd készítette, aki a múlt század elején a legtöbb tapasztalatot szerezte a hasonló szerkezetek építésében. A leghitelesebb források szerint a tornyot 1914-től használták, és feladata az volt, hogy a közvetlen közelében levő vízmű felesleges vízmennyiségét tárolja. A telep, amelynek tulajdonosai a mátyásföldi nagypolgárok és arisztokraták voltak, a környék villáit látta el ivóvízzel: kezdetekben évi nyolcvanezer köbméter vizet biztosított, míg a toronyban újabb háromszáz köbméternyi víz tárolására nyílt lehetőség.
A két világháború között számos előkelő család vásárolt ingatlant a várostól független, ám mégis közelinek számító Ó-Mátyásföldön. Az újonnan alakuló település ugyanis pontosan félúton helyezkedett el a Belváros és a gödöllői királyi kastély között, ráadásul az akkor már közelekedő HÉV segítségével könnyen megközelíthető volt. Az 50-es években aztán nagyot változott a világ: a villákat kisajátították, a települést a fővároshoz csatolták, míg az addig magántulajdonban levő víztornyot a Fővárosi Vízművek kezelésébe adták. Néhány évvel később az állami vállalat felújította az épületet, ám a hatvanas évek elején a vezetők úgy döntöttek, hogy a technikai fejlődés következtében fölöslegessé vált a torony további üzemeltetése.
A rendszerváltás után a hajléktalanok vették birtokukba az egyre rosszabb állapotba kerülő épületet. A környék lakói mind a mai napig emlegetik azokat az időket, amikor ismeretlen kezek sörösüvegekkel dobálták a víztorony tetejéről a kutyáikat.
Répai Éva építészmérnök a toronytól harminc méter távolságban épült lakótelepi házak egyikében lakott. Mint mesélte, éveken át figyelte az igazi ipari műremeknek számító vasbeton épület lassú hanyatlását, és már akkor többször megfogadta, hogy amint lehetősége nyílik rá, maga fogja rekonstruálni a víztornyot. Talán maga sem gondolta, hogy alig néhány év múlva az egyik helyi újságban azt olvassa majd, hogy a tornyot akkori tulajdonosa, a XVI. kerületi önkormányzat pályázat útján eladásra kínálja. A fiatal építészmérnök családja támogatásával elhatározta, hogy belevág a merésznek tűnő kalandba, s benyújtotta a maga elképzelését a víztorony jövőjével kapcsolatban. A tervek arról tanúskodtak, hogy a víztárolásra már alkalmatlan torony lakó- és irodaépületként nyugodtan funkcionálhatna. Munkáját és nem utolsósorban az ingatlanért kínált hárommillió forintot a hivatal elfogadta, és 1996-ban nyélbe is ütötték az üzletet.
– A dolog azért nem volt ennyire egyszerű, hisz számos engedélyt kellett beszerezni ahhoz, hogy az önkormányzat megadhassa az építési engedélyt az általa eladott ingatlanra, így csak 2000-ben láthattunk munkához. Jelenleg az építés első szakaszán vagyunk túl, azaz a nyár folyamán befejeződtek a külső munkálatok, és a lábazat alsó két szintjén kialakított lakásba és irodába már be is költözhettünk a férjemmel. A második fázisban majd a belső munkálatokra kerül sor, végül a tartály átalakítása következhet – mesélte Répai Éva, a torony büszke háziasszonya, akinek a munkahelye is itt van.
Ezen a nyáron új, sárga köntösbe öltözött a 27 méter magas épület. Bár a torony jelentős része még mindig építési területnek számít, az első „toronylakók” nagyon jól érzik magukat új otthonukban.
– Jelenleg még nem tudjuk, hogy milyen funkciót fog betölteni az ingatlan többi része, csak annyi biztos, hogy mi semmiképpen sem akarunk megválni a saját víztornyunktól. Sokféle elképzelésünk van a jövővel kapcsolatban, s a további munkálatokat is elsősorban ezek fogják majd meghatározni. Annyi talán azért már elmondható, hogy legalább egy alkalommal szeretnénk kiállítást rendezni a tartályban kialakított tágas helyiségben. Rengetegen érdeklődnek a munkálatok iránt, szinte nincs olyan nap, hogy valaki csak úgy be ne csöngetne hozzánk – mondta az építészmérnök.
Az „életre kelt” víztoronynak az eddigi tapasztalatok szerint átütő sikere van a XVI. kerületben. A rajongók azonban ma még csak találgatják, hogy vajon milyen lehet a legtetejére felkapaszkodni, s meddig lehet ellátni a közel százesztendős épület csúcsáról.
Répai Éva elárulta: jelenleg 88 lépcsőfok készült el, és még további 44-et terveznek a tartályig, ám aki a tetőn kialakított teraszra akar kijutni, annak minden bizonnyal majd a jelenleg is használt vaslétrát kell igénybe vennie. Azonban megéri ez a kis nehézség, hisz szép időben egészen a Börzsönyig el lehet onnan látni. Valamikor, a műholdak előtti időszakban ez a víztorony is geodéziai alappont volt, és Isaszeg magasságában is a mátyásföldi épület segítségével végezték munkájukat a földmérők. Természetesen ma már ez az eljárás is idejét múlta, mint ahogy az a szerkezet is, amely valamikor a toronytetőn elhelyezett két, ma már önkényuralmi jelképnek számító ötágú vöröscsillagot tartotta. A megmaradt állvány azonban lehetőséget biztosít egy emelvény építésére, amelyről még az eddigieknél is meszszebb elláthatnak a kíváncsiskodók.
Répai Éva nemcsak a terveket készítette el, hanem az építkezést is önerőből, családja, rokonai és ismerősei segítségével végezte. Elmondása szerint 72 éves édesapja még az ipari alpintechnikát is megtanulta azért, hogy minél hatékonyabban vehessen részt a munkálatokban. A fiatalasszonynak volt tehát alkalma és lehetősége arra, hogy a vasbeton szerkezet minden apró kis részletét megismerhesse.
Zielinszki Szilárdról azt mondják: egy évszázada ő értett a legjobban a víztornyokhoz. Azt azonban a kiváló szakember sem sejthette, hogy remekművei mennyire lesznek időtállók. Úgy tűnik, Mátyásföldön most megtalálták erre a kérdésre a feleletet, és az új „Répai-villa” talán sokak számára követendő példa lehet.
Oroszország
Moszkva vészjósló bejelentést tett
