Áktyábr huszonharmadika

Vajon azok a csecsen terroristák, akik épp október huszonharmadikán szállták meg az egyik moszkvai színházat – színház az egész világ –, tudták-e, hogy nekünk, magyaroknak mit jelent október huszonharmadika? Tudták-e, hogy egy ugyancsak kis nép e szent napon kelt föl a nagy „testvér” ellen? Áktyábr huszonharmadika: ruszkik haza! Nekünk dátum e szám – másnak térkép e táj, nekem szülőhazám, hazám, hazám? Másnak az igazi dátum, mely a moszkvai terrorakciót úgymond fémjelzi, s időbe hozza: 2001. szeptember 11.
E dátum nyomán minősítve, a mostani cselekmény minden eddiginél inkább lesz terrorakció, s minden eddiginél kevésbé lesz szabadságharc. Mondják: a vegyi fegyver a szegények atombombája. A terrorizmus pedig a tehetetlenség metakommunikációja. Olyasfajta jel, mint amit az öngyilkos küld szerettei felé. Végső elkeseredés szülte negatív gesztus. Üzenet a nemzetközi közmegegyezés árnyékosabbik feléről. Valamikor mindket is úgymond „megegyeztek”. Az akkori status quo „megegyezte” függetlenségünk és szabadságunk nemlétét, éspedig a harmadik világháború eshetőségére való hivatkozással. Azóta végbement a harmadik világháború, anélkül, hogy kitört volna, s újrarajzolta a határokat. A Szovjetunióról, e nagy, északi Antarktiszról iszonyatos méretű jégtömbök szakadtak le, mint például Kazahsztán, s kisebbek, mint például balti államok. A kontinentális tömb, ami maradt: az Orosz Szövetségi Köztársaság. Aki ezen belül akar kívül lenni, az ma ugyanúgy anakronisztikus, mint egykor az, aki a Varsói Szerződésen belül kívánt kívül lenni. Új arisztokraták és új páriák, nép-arisztokraták és néppáriák a láthatáron. Mi, magyarok rövidesen belépünk az első osztályba, first class, az úgynevezett első világba – tetszenek emlékezni, ugye: van első világ; a fejlett tőkés országok, második világ; szocialista országok és harmadik világ: fejlődő országok –, s hovatovább immár az európai nagybácsi jóindulatú távolságtartásával tekintünk majd a mai közmegegyezés páriáira, legyenek azok csecsenek, kurdok, tibetiek.
A 2002. áktyábr huszonharmadika és az 1956. október huszonharmadika közti párhuzam a megengedhető és megengedhetetlen eszközök, illetve a kegyelem és akarat viszonyát veti föl. Feljogosíthat-e bármekkora gyalázat is egy népet arra, hogy banditaeszközökhöz nyúljon? Hogy a kihullott vért a vér s a golyó szórásával torolja meg? S erkölcsös-e küzdeni akkor, amikor az erőviszonyok egy küzdelmet eleve reménytelenné tesznek? A kérdés világosi jellegű. Harcolni az utolsó emberig, vagy mint Éva mondá a Tragédiában, ah élni, élni, élni…
Bizonyos pillanatok megengedik az akaratnak, hogy erő legyen. Más pillanatok viszont az akarást nyögésbe sújtják. Mi, magyarok megéltük az akarat hiábavalóságát – nem az akarat diadalát, mert az Leni Riefenstahl kultuszfilmje –, s megéltük a kegyelem eljövetelét is. Egyértelmű, hogy ötvenhatban nagyobb akarás volt bennünk, mint nyolcvankilencben. Mégis, utóbb sikerült. A kegyelem akkor engedte meg, avagy, ahogy Virág elvtárs mondaná, a nemzetközi helyzet akkorra fokozódott odáig.
Vajon mikor fog a nemzetközi helyzet odáig fokozódni, hogy a közmegegyezés kiemelt oldalára átkerüljenek a mai páriák? Mikor fog látható anyóképével rámosolyogni a Hold a csecsenekre, a kurdokra, a tibetiekre? Ki tudja. Egy tény, most épp az a pillanat van, amikor az akarat mindenkit veszélyeztethet. Mindannyiunkat, akik a nagy színházban bámész nézők vagyunk. És egy tény, hogy a kegyelemnek még nincs szemmel látható jele.