Az együttműködő

A kormányzati politikai szerepet betöltő személyek állambiztonsági múltját vizsgáló bizottság megalakulásakor még voltak illúzióink. Józanságra intett, hogy a bizottságnak voltak MSZP-s és SZDSZ-es tagjai is, ezért biztosra vehettük, a vizsgálat manipulatív lesz, mégis reménykedtünk, az igazságból is kiderül valami. Ködös ábrándjainkat némileg táplálta a bizottság elnökének személye, hiszen Mécs Imréről az utóbbi időkben mutatott rosszabb formái ellenére is feltételeztük, nem lesz hajlandó a nevét adni egy kományzati koncepción alapuló, a közvélemény megtévesztését, a valódi felelősök szerepének elkenését célzó nemtelen eljáráshoz. Tévedtünk, adta a nevét. Mécs Imre, az ellenzéki mozgalom érdemes veteránja nem tudta, hogy mi a különbség az érintettség és az együttműködés között? Hogyne tudta volna, hiszen ő maga is érintett volt, megfigyelt, beszervezendő, megkörnyékezett, hálózati listákra, kartonokra, jelentésekre felkerült üldözött. Ezek után nem tudta, hogy az érintettet és az együttműködőt, az üldözöttet és az üldözőt semmilyen körülmények között nem szabad egy csomóban emlegetni, a leghalványabb lehetőségét is kerülni kell annak, hogy összemossák a kettőt? Tudta, hogyne tudta volna, mégsem aszerint cselekedett.
Nem tett semmit az ordenáré hazugságsorozat kiszivárogtatása ellen, joviálisan tűrte, hogy a rágalomból vád legyen, s szenzációs információként kiteregesse a „tényfeltáró” sajtó. Cseppet sem ügyelt arra, hogy a vizsgálat alá vont személyek neve idő előtt ne kerülhessen nyilvánosságra. Kétértelmű nyilatkozataival egy ideig növelte a bizonytalanságot, erősítette a zűrzavart, majd amikor egyes nevek, sőt az érintettek tablója napvilágot látott, lagymatag cáfolatokkal mentegette magát, de nem lépett fel határozottan az alaptalan vádaskodások ellen. D–209-es kimosdatása érdekében a bizottságnak az volt a feladata, hogy minél több MDF-es és fideszes politikust keverjen gyanúba, s Mécs azonosult ezzel a gyalázatos céllal. Derék kiscserkészként védte Medgyessyt, miközben részese lett ártatlanok besározásának.
Jó példa erre a Rabár család napokban megjelent közleménye. Néhai Rabár Ferenc, az Antall-kormány egykori pénzügyminisztere is rákerült az „érintettek” listájára. Neve, fényképe, egész nacionáléja megjelent a „független” lapokban gondosan lebegtetve, besúgott volt-e vagy besúgó, bekötötték a Hálózatba, netán csak kacérkodtak a gondolattal. Rabár Ferenc már nem védekezhetett, a bizottságot meg nem érdekelte, hogy a rajta esett foltot lemossa. A széles nagyközönség előtt Rabár Ferenc „érintett” maradt. Mécs Imre levelet írt a családnak, amiben kifejti: tudják ők, hogy Rabár tiszta volt, de mivel a bizottság nem írt összefoglaló jelentést, az elhunyt tisztességén ejtett makulát ők nem távolíthatják el. Micsoda démonikus megoldás! A család feladata lenne, hogy megpróbálja tisztára mosni halott hozzátartozóját? Nem a parlamenti felhatalmazással bíró bizottságnak – amelyik manipulációs szándékkal bemocskolta Rabár Ferencet – volna elemi kötelessége, hogy fényesen rehabilitálja őt, s bocsánatot kérjen a családtól, a félrevezetett közvéleménytől, s néhai Rabár Ferenc emlékétől? Mi akadályozta a bizottságot, s elnökét, Mécs Imrét, hogy nem a nyilvánosságnak írt sajnálkozó s felmentő levelet? Felesleges, gerinctelen, cinikus eljárás az elmaradt parlamenti jelentésre hivatkozni.
Alantas, piszkos munka volt ez. Az „együttműködőkre” jellemző.