Bolyongás

Dohnányi Ernő születésének 125. évfordulójára a Nap Kiadó gondozásában megjelent Vázsonyi Bálint életrajzi könyvének második kiadása. Dohnányi utolsó tanítványa a jövő héten Budapestre látogat, hétfőn hangversenyt ad az MTA dísztermében, kedden pedig a Helikon Könyvesházban dedikál.

Miért csak most jelenik meg a második kiadás? Amikor 1971-ben a boltokba került a Dohnányi-életrajz első kiadása, alig hat hét alatt elfogyott.
– Lehetséges, hogy letiltották. Két-három évenként felvetettem az új kiadás gondolatát a Zeneműkiadónál, hiszen akkor már más magyar zeneművészekről nem is egy könyv volt hozzáférhető. A Zeneműkiadó egyébként most, 2002-ben is nemet mondott, ekkor ajánlkozott a Nap Kiadó. Az Operaház előző vezetősége támogatta, sőt Győriványi Ráth György maga kezdeményezte az új kiadás megjelentetését.
– Készültek fordítások?
– Ez a könyv kifejezetten a magyar olvasóknak, magyar szempontból íródott. Mindazonáltal jelenleg dolgozom egy angol nyelvű Dohnányi-életrajzon, amelynek a felénél tartok.
– Mióta él az Egyesült Államokban?
– Magyarországról 1956 decemberében mentem el. Az Államokba csak 1959 januárjában kerültem, méghozzá Dohnányi Ernő hívására. Az amerikai állampolgárságot 1964-ben kaptam meg. Tizennégy évet Londonban töltöttem.
– Önt elsősorban zongoraművészként ismerik. Milyen más tudományos munkája jelent meg a Dohnányi-köteten kívül?
– Schumann-tanulmányomat az angol Liszt-kutató, Alan Walker jelentette meg. Bónis Ferenc Bartók-könyvében szerepel egy írásom Bartók és Dohnányi kapcsolatáról. A kilencvenes évek közepe óta amerikai politikával foglalkozom. Heti rendszerességgel publikálok tárcákat. Írtam egy nagy terjedelmű könyvet Amerika harmincéves háborújáról.
– Honnan ismerte önt Dohnányi?
– Amint kisgyermekként zongorázni kezdtem, édesanyámtól, majd másoktól is csodálatos történeteket hallottam valakiről, akiről akkor már csak suttogva lehetett beszélni. Magyarország ugyanis elhatározta 1945 után, hogy Dohnányi Ernő nevű személy nem létezik. Amikor 1956-ban Bécsben tanácstalankodtam a jövőmet illetően, legnagyobb meglepetésemre tudomásomra hozták, hogy Dohnányi Ernő él, és tanít Floridában. Levelet írtam neki, amelyre azonnal megjött a válasz. Elfogadott tanítványául, de közölte velem, hogy ösztöndíjra nincs lehetőség. Majd pár hét múlva értesített, hogy megvan az ösztöndíj is. Vízumügyek miatt csak 1959-ben jutottam a tengerentúlra. Dohnányi és felesége úgy fogadtak, mint rég nem látott rokont, ami mély benyomást tett rám. Élete utolsó másfél évében nemcsak tanítványa lehettem, hanem kétszer egy héten náluk is vacsoráztam, s ilyenkor hosszasan mesélt nekem olyan dolgokról, amelyekről a halála után kiderült, hogy soha másnak nem mondta el. Volt ebben valami végzetszerű: mintha érezte volna, hogy a biográfusa leszek. Kapcsolatunk azzal is erősödött, hogy megérkezésem napján bemutatott az egyik növendékének, akit nem sokkal ezután feleségül vettem. Dohnányi ilyenformán „családi ügy”. Amikor elment New Yorkba utolsó lemezeit felvenni, rám bízta a házát. Ott ért – elsőként – a halálhíre.
– Miért szánta rá magát az életrajza megírására?
– A Dohnányit ért vádakról itt-ott hallottam. Személyesen megismerve őt egyre bizonyosabbnak látszott, hogy egy szó sem igaz belőlük. A véletlen a segítségemre sietett. Nekünk adta utolsó nyilvános szólóestjének felvételét. Felajánlottuk a BBC-nek. Az anyag történetesen Alan Walker asztalára került, aki nagyszerű emlékműsort kerített köré. Walker biztatott, hogy írjak Dohnányiról. Nem sokkal később egy amerikai koncertkörutamat használtam fel arra, hogy Dohnányi házában, Tallahassee-ben és a Floridai Egyetemen átnézzek dokumentumokat, majd egyre inkább erősödött bennem az elhatározás, hogy a munkát Budapesten kell elkezdeni.
– Disszidensként hogyan jutott hozzá a magyarországi anyagokhoz?
– Turistavízumot kaptam azzal, hogy csak nyilvános helyeken kutathatok, zárt anyagokba nem tekinthetek be. Fischer Annie juttatott el Aczél Györgyhöz, őt kértem, nézesse meg a dokumentumokat. Meglepetésemre személyesen vállalkozott erre, majd kijelentette, semmi terhelő adatot nem talált. Két nappal később a Zeneműkiadó felajánlotta, hogy kiadja a könyvet. A zárt anyagokhoz továbbra sem juthattam hozzá. A Széher úti Dohnányi-villa padlásán két óriási bőröndre akadtam. Elképesztő dolgok voltak bennük. Nem akartam őket veszni hagyni, 1967-et írtunk. Lefényképeztem a legfontosabb anyagokat. Közben megtudtam, hogy Dohnányi egyik unokája rossz körülmények között lakik. Mivel Dohnányiék nekem úgyszólván otthont adtak Tallahassee-ben, szerettem volna ezt valamiképp viszonozni. Felajánlottam a kofferokat a magyar államnak egy lakásért. Az üzlet létrejött, az értékes „holmi” a Széchényi Könyvtárba került. Feltételül szabtam, hogy kiállítják majd, ami persze nem történt meg. Ezután kutattam Tallahassee-ben, Bécsben, Londonban. Levélben kerestem meg a még élő berlini tanítványokat.
– A könyv értékelései ma már nem mozognak légüres térben?
– Nem. Különös, hogy Dohnányi ügyét az elmúlt évtizedben az előadóművészek tették magukévá, és nem a zenetudomány. Ezért remélek sokat az október 31-i budapesti kerekasztal-találkozótól, amelyen vezető zenetörténészekkel beszéljük meg a témát. Nagy a nemzet adóssága, amelyet le kell végre róni.
– Azt írja, a zenésztársadalom döntése volt, hogy Dohnányi 1945 után több mint húsz évig kimaradt a köztudatból.
– Jemnitz Sándor és Major Ervin vélt sérelmek miatt indíthatták el a dolgot. Nagy tekintélyű, magas pozícióban levő művészek és zenészek pedig pontosan tudták, hogy minden szó hazugság, úgyhogy valaki közbeszólhatott volna. Ez nem „zenei Rajk-ügy” volt, hiszen nemhogy Rákosit vagy Gerőt, de szerintem Révait sem érdekelte Dohnányi személye. A sok keserűség, megaláztatás és meghurcoltatás, amelyet ez a művész külföldön elszenvedett, egyetlen levéllel megállítható lett volna. Néhány sor elég lett volna, amely arról tanúskodik: nem volt náci kollaboráns. Az amerikai illetékeseknek fogalmuk sem volt a magyarországi történésekről. Weiner Leó írt New Yorkba, csakhogy az ő nevét ott nem ismerték. Olyan személy igazolására vártak, akit ismertek. Vagy a Zeneművészeti Főiskoláéra mint intézményre. A Bolyongás című fejezetben majdnem kizárólag dokumentumokra szorítkoztam, hogy véletlenül se gondolják az olvasók, én találtam ki valamit.
– Szabolcsi Bence könyvéből, A magyar zene évszázadaiból teljesen kimaradt Dohnányi neve. Netán felső utasításra?
– Aligha. A magyar zenetörténet apostola, akinek egyébként lekötelezettje vagyok – megmentett az ország összes főiskolájáról való kizárástól –, megdöbbentő tájékozatlanságot mutatott Dohnányi-ügyben. Több Bartók-mű bemutatójára nem került volna sor Dohnányi nélkül. A Cantata profanáéra sem, de ezt hiába is keressük a Bartókról szóló több száz könyvben. Breuer János leírta egy tanulmányában, hogy Dohnányi mintegy húszszor annyi Bartók- és Kodály-művet vezényelt, mint akkoriban az egész világ karmesterei együttvéve.
– Az ön személyes véleményét milyen mértékben tükrözi a kötet?
– Amennyire lehetett, megtartottam magamnak a véleményemet. Megpróbáltam mindent úgy megírni, hogy dokumentumokat és magát Dohnányit idézem. De természetesen van véleményem. A zenetörténetben példátlan, amit Dohnányival szemben Magyarország elkövetett. A magyar zenekultúra építése, a magyar zene további fejlődése Dohnányi nélkül nem képzelhető el. Ő a hiányzó láncszem. Liszttől eltekintve hozzá hasonlítható zenei nagyság magyar földön nem született. Ez nem összeegyeztethetetlen azzal, hogy Bartókot tekintjük a legnagyobb huszadik századi zeneszerzőnknek.
– A könyv elején szereplő szép mottót Beethoventől vette. „Nem ismerem a felsőbbrendűségnek más jelét, mint a jóságot.”
– Dohnányit elsősorban nagyon jó embernek ismertem meg, aki a megpróbáltatások, fertelmes rágalmazások után sem mondott senkire egy rossz szót sem, nem panaszkodott. Januárban Floridában bemutatták a Cantus vitae-t, amelyet Madách Az ember tragédiájának bizonyos szövegrészeire írt. Megnéztem, melyek is e szövegek. A kantáta így fejeződik be: „A jóság a legnagyobb erény.” A választásom igazolást nyert.