Csáti Demeter éneke Pannónia megvételéről

Sejthetően nem sokkal a tragikus mohácsi csatavesztés után, 1526-ban írta Ének Pannonia megvételéről című becses versét Csáti Demeter ferencrendi szerzetes. A költő életéről nem sokat lehet tudni. Nevét megtalálták a krakkói egyetem hallgatói között, tehát ott tanult. Azt pedig a verse végén maga árulja el, hogy ezt a művét a Szilágyságban írta meg.
A vers, amely Pannónia földjének a honfoglaló magyarok általi meghódítását mondja el, Thuróczy János XV. század végéről datált Chronica Hungarorum című művének gondolatmenetét követi. Merített ugyanakkor a regés „hun krónikákból” is. Kezdő sora szállóigévé vált: „Emlékezzünk régiekrel, / Az Szittyából kijüttekrel, / Magyaroknak eleikrel, / És azoknak vitézségekrel.” Ezután elmondja, hogy a Szittyából, azaz Skythiából kijött sereg törzsei Erdély földjén vezetőjükül „Hét kapitányokat emelének, / Mindeniknek várat szerzének… Hatalmasok viadalokban! / Nincs fílelmük országokban, / Csak lakoznak bátorságukban!… / Az egyik közöttük jelesb vala, / Kinek neve Árpád vala, / Mindeniknél gazdagb vala, / Azért köztök főkapitány vala”.
És itt következik a vers legfontosabb, híres strófája, ami miatt ez a mű régi irodalmunk egyik legbecsesebb kincse. „Árpád juta magyar néppel, / Kelem földén a Dunán elkelének, / Az Csekén ők csekének, / Az Téténben el-feltetének, / Érden sokat ők értenek, / Százhalomnál megszállának, / Az herceggel megvívának…”
Már Arany János is észrevette, aki régi irodalmunk egyik legelszántabb búvára volt, hogy a strófában olyan meghökkentő betűrímek rejtőznek, amelyek utalnak rá, hogy a jó Csáti Demeter nemcsak a Thuróczy-opust és a hun krónikákat használhatta forrásul, hanem valamilyen mára elfeledett középkori népéneket vagy épp népies jokulátor-dalt is. Hiszen ha csak az említett latin krónikákat használta volna a szerző, aligha jutottak volna eszébe ezek a derűs alliterációk, szójátékok, amelyekben a felsorolt települések nevéhez egy-egy – hasonló kezdőbetűvel induló – ige is társul. A gondolatritmusnak és az alliterációnak ez a használata nagyon archaikus, és jelzi azt a szomorú tényt, hogy középkori – és későbbi – irodalmunk sokkal gazdagabb lehetett, mint sejtjük, és csak igen-igen kevés mű maradt ránk, feledékeny utókorra…
A vers további szakaszai elmesélik, hogy a herceget – aki a latin krónikában lengyel (!) és Veszprémben él – „megvereték, / Csak egyedül futnia esék. / A Dunán őt keríték, / Semmiképpen meg nem érheték. / Abban egyéb nem lehete: / Az Dunába bészöktete. / Hogy már magát megmentenéje, / Inkább magát ott elrekkenté…” – vagyis hogy őseink a Pannóniában talált szláv „herceg” hadait legyőzték, a magányosan menekülő, seregeitől elkülönített urat pedig beleszorították a Dunába. A nagy diadaltól pedig „Árpád vala nagy örömben, / Mert az ország lén kezében. / Ű megszálla fenn egy hegyben, / Székesfejérvárhoz lén ű közelben”.
Végül a szerző, akinek becses versét egy XVIII. századból való másolat őrizte meg, így búcsúzik el az olvasótól: „Ezt szerzették Szilágyságban, / Csáti Demeter nagy gondolatjában, / Mikor nagy bú vala Magyarországban, / Egy néminemű mulatságában.” Tehát ferencrendi szerzetesünk szükségesnek tartja, hogy a záró sorokban nevét az utókorra örökítse, sőt a helyet is megjelölje, ahol műve megszületett. Él egyúttal azzal a különös – és számtalan régi poétánkra jellemző – közhellyel is, hogy kesernyés hangú verse zárásaképp a maga „mulatságára” utaljon. Tinódi, Bornemisza és sokan mások is így búsonganak-boronganak „víg kedvükben”; gyanítható: sokkal inkább kínjukban-keservükben.