Én nem tudom...

Én nem tudom, újabb horgászélményeimmel terhelhetem-e a nyájas olvasót. A legutóbbi azonban annyira különleges volt, hogy képtelen vagyok hallgatni róla. Elöljáróban megjegyzem: kezdem úgy érezni, mintha a sors kapitális halakkal igyekezne kárpótolni a szocszabad kormány triumfálásáért; a legutóbbi élmény frissítő ereje már-már arra is képessé tett, hogy végignézzem egy-egy szocialista főember produkcióját valamely nyálas csigára emlékeztető tévéműsorban. Ezzel szemben G. gyerek, ha ne adj’ isten, olyan halat fogna, mint én tegnap este, azt mondaná, hogy mindez a kommunistáknak (ő mondja így, nem én!) köszönhető. (Nemcsók szelleme lebeg a vizek fölött.)
De térjünk rá a kalandra.
Este kilenc óra van. Csónakban ülök a nádas előtt a rezdületlen vízen. Felettem a Göncölszekér. Nincs különösebb vágyam és reményem. Fényvisszaverő fóliával bevont úszóim szépen ragyognak. Csönd van. Teljes nyugalom. Ilyenkor, mondhatnám, gondolkozni szoktam, de mondhatnám azt is, bambulok. Natasa ezúttal nincs velem. Eme elbambult állapotomban látom, hogy a baloldali úszóm kiemelkedik a vízből. Először azt hiszem, egy keszeg szórakozik velem. De amikor bevágok, rájövök, hogy szó sincs szórakozásról. Az orsó sivítani kezd. Döbbenetes őserő rohan a nádban. Próbálom megállítani. Mintha egy beágyazódott szoclib szavazót akarnék elrángatni az urnától. (Bocsánat.)
Tudom, hogy el kell oldanom a csónakot, s valahogy be kell jutnom a nádbokrok között lévő víztükörre. Bal lábammal rálépek a bot végére, a másik horgászkészséget felcsévélem. Leemelem a horgászkarókról a rögzítő gumikötelet. A velem és a balanszkövekkel együtt körülbelül százötven kilót nyomó csónak farral előre megindul, bele a vaksötétbe. Lámpám valahová oldalt világít.
Ahogy kiérek a tisztásra, újra közvetlen kapcsolatba kerülök az őserővel. A zsinór most a lámpa fénykörébe kerül, előttem úgy öt-hat méternyire megpillantom az úszót, érzem, hogy valahol a mélyben rendíthetetlen, fenséges erővel és élni akarással küzd egy olyan lény, amilyennel még nem volt dolgom. Képtelen vagyok a felszínre hozni, minden kísérletre vad kitöréssel felel. Úgy negyedóra múlva kezdi igazán komolyan venni a dolgot. Csak annyit tehetek, hogy próbálom a csónakot irányítani a nádbokrok között. Rádöbbenek, hogy ezt a halat segítség nélkül nem tudom kifogni. „Dezső!” – kiáltok. Úgy száz méterrer tőlem van az ÉGISZ vitorlástelepe, Dezső a gondnok. „Nincs itt” – hangzik a távoli válasz. A nádas és a part között van egy kis sziget. Onnan jön a hang: „Mi viszont megyünk”. Két perc múlva egy gumicsónak ér mellém három tizenéves sráccal. „Úristen” – mondják, amikor közelről meglátják az ördöglovaglást. A hal most már két csónakot vontat. Megyünk, amerre visz. A csónak végében térdelek, az egyik fiú átül hozzám, ő mindig arrafelé világít, amerre húz a hal. A másik kettő a gumicsónakban körülöttünk kering. Negyven perc után, amikor először megpillantjuk a halat, az egyik fiú azt mondja: „Ezt soha az életben nem fogom elfelejteni”. Mindhárman drukkolnak teljes szívükből.
A küzdelem hatvan percig tart. Tíz óra van, amikor a méter hoszszú, balatoni nyurgaponty a víz színére kerül. Őslény. Tetőtől talpig arany vértezetben. A kezem, lábam remeg, amikor a csónakba emelem. A fiúk egyszerre mondják: „Király!”
Miután kikötök, felhívom a lányomat.
„Nem ereszted vissza?” – kérdezi.
Majdnem felülkerekedik bennem a nagylelkűség. Aztán mégsem. A húsz és fél kilós sudár pontyot, a világ legszebb halát és legkitartóbb harcosát felviszem a házunkba megmutatni a feleségemnek. Aztán éjfélkor kénytelen vagyok eladni. Hogy érdemes volt-e tízezer forintért kiárusítani a lelkemet, én nem tudom…