Eddig megjelent könyveiben ön történészként a magyar–román viszonnyal foglalkozott. Hogyhogy most egy egészen más kérdéskört, a nemzetet, a nemzeteszmét, a polgárosulást vizsgálja?
– Nagy ellentmondás valójában nincs a két témakör között, hiszen előző köteteimben a magyar– román közös múltat, ezen belül a magyar és a román nemzetté válás folyamatát, a két szomszéd nép nemzettudatának alakulását, egymáshoz való viszonyát, kölcsönhatását vizsgáltam. Ez a mostani könyvem „csak” annyiban különbözik az előzőektől, hogy kevesebbet szerepelnek benne a románok. Öt írás olvasható benne: egy elemzés a polgári Franciaország és a nemesi Magyarhon szellemi egymásra hatásáról, pontosabban a francia forradalom képéről a magyar nemesi értelmiség körében a jakobinus mozgalom leverése és a reformkor közti időszakban; egy hosszabb tanulmány a XIX–XX. század fordulójának Bánságáról és Temesvárjáról; portré a Svájcban élő Vajay Szabolcs történészről; egy vázlatos analízis az 1989–1997 közötti magyar értelmiségi viták egyikéről, az úgynevezett népies-urbánus polémiáról; valamint – mondanivalóm személyesebb alátámasztásaként – egy hét-nyolc évvel ezelőtt Bíró Béla által kiprovokált önéletrajzi interjú bővített változata.
– A magyar identitásnak, önszemléletnek valóban egyik alapvető kérdése a polgáriasodás-városiasodás, a korszerűsödés? S ha így van, ön miért kapcsolja össze ezt a magyar nemesség történetével és szerepével? Mi köze a kettőnek egymáshoz?
– Mert szerintem nehezen vitatható – s ez egyike a magyar historiográfia helytálló közhelyeinek –, hogy szerves, nyugat-európai jellegű magyar polgárság híján a magyar nemesség korszerűsödése, elsősorban a köznemesség felső, műveltebb rétegei s a hozzájuk hasonuló lateiner értelmiség modernizálódása hozta el a hosszú XIX. században – 1914-et tekintve korszakhatárnak – az egész magyar társadalom számára a korszerűsödést, vagy ha úgy tetszik, a polgárosodást. Ez a nemesség persze többrétegű, heterogén halmaz, s mint köztudomású, a polgárosodás folyamatában nem a felső réteg, az arisztokrácia töltött be döntő szerepet, hanem a köznemesség sorsának alakulása és szerepvállalása volt a meghatározó. A magyar köznemesekben egyébként sokkal több volt a hajlam a korszerűsödésre, mint amennyit manapság erről gondolunk. Ezzel kapcsolatban jegyzem meg, hogy – több évtizedes késéssel – mostanában rágtam át magam Márai Sándor talán legjobb könyvén, az Egy polgár vallomásain, s meglepve olvastam: az 1930-as évek közvélekedését ugyanaz a leegyszerűsítő, sommás s korántsem mindig helytálló, lekezelő előítéletesség hatotta át, mint napjainkét – mármint a köznemesség urbanizációja tárgyában! A kifinomult, előkelő, úrias viselkedésű, vidéki birtokáról saját jószántából vagy később kényszerből a városokba költözött művelt köznemes nem rohanta meg azonnal a közhivatalokat, mint azt a dzsentrivé silányodás össznemzeti szinten valóban kártékony jelenségéről a fáma tartja, hanem feltétlenül civilizálódni, korszerűsödni, polgáriasodni kívánván, maga is vállalkozott, intézményeket, ipari üzemeket s bankokat gründolt, lapot, nyomdát alapított, igazgatótanácsokban ülésezett, vagyis – ismét ellentmondásosan – maga is korszerűsíteni, polgárosítani akart.
– Miképp árnyalná akkor a bennünk élő, leegyszerűsített képet erről a folyamatról?
– Mint a történelemben s a társadalomtörténetben oly gyakran, ezúttal is kölcsönhatásról beszélhetünk inkább, amelynek egyaránt voltak üdvös és káros – de mindenképpen tartós, időtálló s a társadalom szövetébe, tudatába és reflexeibe észrevétlenül beivódó –, máig ható következményei. Az eszményített honfi, a megnemesedett polgár megvalósulása, a kétféle, nemesi és polgári értékrend összeillesztése, további szerves egymásba olvadása nem mehetett végbe, nem teljesedhetett ki az első világégés okán, s amiatt, ami utána következett. Megrekedt az 1910-es szinten. E bonyolult folyamat maga azonban – minden ellenkező vélekedés ellenére – mégis meglehetősen előrehaladt. A jelenség erőteljes magyarosodással, pontosabban önkéntes el- és megmagyarosodással járt. Az első világháború előtti Magyarország – a történelmi, ezeréves ország – nagyvárosaiban ugyanis jórészt nem magyar ajkúak éltek, hanem például a Német-római Birodalom legkülönfélébb tartományaiból a középkor óta folyamatosan érkezett németek. S ők, akárcsak a többi, zsidó, görög, szerb, macedoromán, bolgár stb. leendő polgár, éppen abbéli igyekezetükben, hogy hasonuljanak, s magukévá tegyék a városokban is mindinkább teret nyerő vármegyei nemesség kínálta életmód-, magatartás- és stílusmintákat, kétszeres erővel sajátították el a magyar nyelvet s mindazt, amit ez a nyelv és kultúra jelent. A kötetnek a Bánságról és Temesvár históriájáról szóló tanulmányában éppen ezt a sokrétű oda-vissza folyamatot kívántam bemutatni, a többi írásban pedig tovább árnyalni.
– A reform- és dualizmus kori magyar nemes tehát korszerűsödött, mai szóval: polgárosodott. No, de az érvényesülni, a társadalmi ranglétrán emelkedni kívánó, következésképpen a nemesi értékrendhez igazodni, mentalitáshoz hasonulni akaró, felemelkedő polgárság – éppen mert átvette a köznemesek életmintáit – nem vált kicsit maga is nemessé? Volt-e ilyen furcsa egymásra hatás?
– Természetesen. Csak az elmúlt fél évszázad során nem nagyon hallottunk róla, mert a negyvenes évek végétől deklarált osztályharc jegyében a nemesség értékeiről, a korszerűsítésben betöltött valódi szerepéről nem volt ildomos beszélni. Föl sem merülhetett, hogy netán kölcsönhatásról van szó, az pedig nyilván nem egy akkori „vezető értelmiséginek” kellemetlen lehetett volna, ha netán kiderül, hogy a két – szerintem mesterségesen szétválasztott – kategória, a nemesedés és polgárosodás valójában ugyanaz az egymásba folyó jelenség: a társadalmi emelkedés s korszerűsödés jellegzetes magyarországi változata. Az erőteljes hazai polgárosodás egyúttal esetleg akaratlan „nemesedést” is jelentett.
– Mindez egyúttal a magyar kultúra és szellemiség valahai erejét is jelzi. Vajon ez az erős kisugárzás megvan-e még napjainkban is?
– 1919–20-ig biztosan megvolt. Az azóta eltelt évtizedekben kialakult helyzetről azonban nem tudok biztos képet és ítéletet alkotni. Nyilván mindegyik utódállamban más, a helyi adottságok és lehetőségek függvényében. S bizonyára Szlovákiában, Szerbiában és Romániában is érvényes az a banális szociológiai tény, miszerint minden korábbi erőteljes társadalmi-szellemi folyamatnak megvan a maga tehetetlenségi nyomatéka, így az a fajta polgárosodás, amelyről itt vázlatosan beszéltünk, az elmúlt évtizedekben sem állt meg. Legfeljebb más néven, más rétegeket érintve s olykor torz formában, „fű alatt”, de folytatódott…
– Ön azt állítja: a polgárosodás folyamata 1945–48 után is folytatódott, csak, úgymond, fű alatt. Nincs-e ebben ellentmondás, hiszen ’48 után egész rétegeket, köztük a nemességet és polgárságot szinte kiiktatták a társadalomból. Hol és ki volt akkor a polgár? Hogyan folytatódhatott ilyen körülmények között a polgárosodás?
– Valóban, 1948-tól a hatalom egyszeriben feudális csökevényekről és burzsujokról kezdett szónokolni, s azt sulykolta, hogy a „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom” pannon változatának felépítéséhez nincs rájuk többé semmi szükség! S ha burkoltabban, kevésbé harsányan is, de ez a vonal a kádári, „emberarcú” változat időszakában is érvényben maradt. Hivatalos – persze a hatvanas–hetvenes évek fordulójától egyre kevésbé hangoztatott – politika lett, hogy meg kell szabadulni mindattól, ami a „régi Magyarországot” jelenti. Csakhogy akik megpróbálták elpusztítani ezeket a bizonyos nemesi-polgári struktúrákat, arra nemigen gondoltak, hogy ez távolról sem olyan egyszerű feladat, mint remélték. Vaskos közhely: állandó értékekre és stabil mintákra, sőt mítoszokra mindig, minden társadalomban és épkézláb korszerűsítési programban szükség van. S ha a mesterkélten megteremtett modellek és erőszakkal érvényesített értékek a gyakorlat mérlegén könnyűnek találtatnak, vagyis a társadalmi struktúrák mélyén és a közvélekedés szintjén változatlanul meglapuló, időtálló „régi” elemek bizonyulnak erősebbeknek, akkor az újonnan korszerűsödni s emelkedni kívánó rétegek akarva-akaratlanul is, torzabb módon, de ugyanazt az utat ismétlik meg, amelyet az előző, általuk félrenyomott rétegek egyszer már be- és megjártak. A mindennapok rejtett dimenzióiban megbújó, öröklött társadalmi szűrő ugyanis erősebb minden ideológiánál. Ám ebből logikusan csupán az az irányt tévesztett, értékeiben s identitásában elbizonytalanodott egyveleg alakulhat ki, amit mai magyar társadalomnak nevezünk; s az az értékválság, önveszélyes értelmiségi iszapbirkózás és szekértáborosdi, amelynek ma tanúi lehetünk. Magyarán: sokan véljük úgy, hogy 1948 után is folytatódott ugyan egyfajta polgárosodás, de ez csak formailag volt az, tartalmilag jóval kevésbé. Hiszen csak szűk rétegek voltak, lehettek a kedvezményezettjei, amelyek – bár tagadták, de – akaratlanul is, netán rossz lelkiismerettel jobbára, főként vidéken, szintén a régi mintákat követték. Gondolok itt az elvtársi vadászatokra és cigányzenés dorbézolásokra, a móriczi Rokonok és Úri muri világának torzított újjáéledésére. S bár igaz, hogy 1989–1990 fordulója lehetőséget adott a visszakanyarodásra a szerves társadalmi fejlődéshez, de ez mind a mai napig pusztán elméleti lehetőség. Döntően a múlttal való elszámolás buktatói s további következményként a föntebb szóba hozott „értelmiségi osztályharc” fellángolása miatt. A nagy szabadsággal egyelőre nem sokat tudtunk kezdeni…
– Ismét fel kell tennem a kérdést: miért volt fontos, hogy erről a témáról most könyvet írjon?
– Több mondandóm is volt ezzel. Az egyik a régi nemesi világ „jobbik énjének” újrafelfedezése, -felfedeztetése. Könyvemben dokumentáltan nyomon követhető, hogyan keveredtek nemesi és polgári értékek Temesvárott és „széles e hazában”. Magam is megtapasztaltam, hogy például – a közvélekedéssel szöges ellentétben – pesti polgárcsaládokban sokkal inkább fennmaradtak és tovább élnek a nemesi liberalizmus értékei, mint vidéki kisnemesi famíliákban. Sőt akadnak olyan élményeim is, hogy Magyarországról a húszas évek elején távozott montreali zsidó családokban ma is, az ötödik külföldre szakadt nemzedékben otthon magyarul beszélnek, ami erős érzelmi kötődés jele! Romániai gyerekkorom tapasztalatainak összevetése Magyarországon töltött serdülőéveim élményeivel szintén elgondolkoztatott, ha úgy tetszik, bizalmatlanná tett: nemigen stimmelt az, amit mondtak, tanítottak a gimnáziumban s később az egyetemen mindazzal, amit tudni véltem, de legalábbis sejtettem… Ráadásul különféle ürügyekkel, ösztöndíjakkal, meghívásokkal az elmúlt két évtizedben gyakorlatilag mindenhol megfordultam, ahol magyar szórványok élnek, Észak-Amerikától Ausztráliáig. S ott, a zárványhatás miatt, mindaz, amiről beszéltünk, sokkal tisztábban, karakteresebben látszik. Másrészt az volt a szándékom, hogy tudatosítsam: a mai magyar népesség valóban igen sokféle etnikumból állt össze, s gyakorlatilag minden szegmensében éppoly sokrétű és összetett, mint a legtöbb európai nemzet. E tekintetben, ha van különbség, az „csupán” annyi, hogy – Európa közepén, törékeny geopolitikai helyzetben – nekünk nem adatott meg a föntebb vázolt bonyolult társadalomtörténeti folyamatok kiforrásához szükséges hasznos idő. S e befejezetlen múlt torzói, elvarratlan szociológiai és érzelmi szálai kimeríthetetlen tárházát teremtik meg a felelősségáthárításnak, bűnbakképzésnek, egymásra mutogatásnak, sárdobálásnak. Pedig szerintem egy kis beleérzéssel lehet beszélni ezekről a kérdésekről is. Már csak azért is, mert most végre újraértékelődhetnek s ezzel a helyükre kerülhetnek bizonyos dolgok. Ehhez a már megkezdődött, fájdalmas folyamathoz, közelebbről a fölöttébb kívánatos értelmiségi megbékéléshez is szerettem volna hozzájárulni könyvemmel azért, hogy egyszer talán valamennyien afféle „megnemesedett polgárok” legyünk...
Borsi-Kálmán Béla 1948. március 22-én született a Szatmár megyei Csengerbagoson. A család 1962 nyarán Magyarországra telepedett át. Budapesten történelem–román szakos tanári diplomát (1973), később egyetemi doktori címet szerzett (1980), majd a történelemtudomány kandidátusa lett (1990). Tanulmányútjai és előadó körútjai során bejárta Európa és Észak-Amerika nagyvárosait, legfőbb témája a románok és magyarok kapcsolatának tanulmányozása. 1981-ben elnyerte az Európa Kiadó műfordítói nívódíját. Utolsó előtti könyve, A békétlenség stádiumai – Fejezetek a magyar–román kapcsolatok történetéből az Osiris Kiadónál, (1999), a Polgárosodott nemes, avagy a (meg)nemesedett polgár a Jelenkornál jelent meg.
Észt Rali
WRC: Oliver Solberg első, a Toyota századik győzelme!
