Ipartörténeti kincs Pápán

Különleges ipartörténeti emléket őriz Pápa városa, a Kluge család 1786-ban létesült kékfestő üzemét, az eredeti berendezési tárgyakkal, mintakönyvekkel, s a pincében a rekonstruálásra váró lójárgányos mángorlóval. Méri Edina néprajzos, a múzeum fiatal igazgatója elméletben már megtanulta a kékfestést. Hamarosan a gyakorlatban is, az ide látogató gyerekekkel együtt kipróbálhatják az ősi technikát.

Nyilvános pályázatot hirdetett hónapokkal ezelőtt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a látogatóbarát múzeumok kialakítására. A pápai Kékfestő Múzeum tízmillió forintot nyert, a Méri Edina és munkatársai által kidolgozott programra, amely vélhetően még inkább megnöveli a látogatók számát. A mai nemzedék által igényelt számítógépes, ún. érintőképernyős információsrendszer így hamarosan elkészülhet. A régi vásári sátrakhoz hasonlatos foglalkoztató sátort is fölállítanak majd, ahol a gyerekek alapfokon elsajátíthatják a kékfestés fogásait.
A Kluge família ősei Szászországból kerültek Magyarországra, amikor Nyugat-Európából szétrajzottak a biztos kenyér nélkül maradó mesteremberek. Johann Friedrich Kluge 1777-ben nyitotta meg Sárvárott műhelyét, fia Karl Friedrich 1783-tól szintén önálló műhellyel bírt a városban. Hogy apjának nem akart konkurense lenni, vagy más okból, de három esztendő múltán Pápára tette át átszékhelyét, megalapozván ezzel egy nagytekintélyű dinasztia hírnevét. Méri Edina elmondta, hogy az utolsó leszármazott, Vörösné Sinkó Katalin már nem dolgozik ugyan a szakmában, de még kitanulta a mesterséget a családi műhelyben.

Karl Friedrich magyarrá lett leszármazottai 1956-ig dolgoztak, bár 1950-ben államosították a lakóházukat és az üzem egy részét, meghagyták viszont a kisebbik fertályt. Az múzeumként 1962-ben nyitotta meg kapuit, majd a két üzemrészt a rekonstruált mosóhíddal összekötötték, így 1968-tól a teljes üzem látogatható. A szomorú valóság az, hogy az államosított, még működő kékfestő üzem 1956-ban azért zárt be, mert nem érte meg fentartani. Hála Istennek megmaradtak a családi iratok, a teljes mintakönyvállomány, s a mintafák vagy nyomódúcok; kézi formából mintegy félezret őriznek, gépiből 1200-at. 1962-ben a műhelyt megvásárolta tokkal-vonóval az akkori fenntartó, a Textilipari Kutató Intézet. Pápán él az utolsó itt dolgozó mester is, a jó egészségnek örvendő, kielncvenkét esztendős Kovács József.
A minták elnevezései önmagukban is bájosak, hát még milyen szépek a gyönyörűséges indigókék alapon! Szarvasos, pogácsás, tyúklábas, gyertyalángos, zavaros, birkaszemes és ehhez hasonló meghatározások tartoznak a végtelen variációkat mutató nyomódúcokhoz. Kár, hogy a kékfestő kevésbé divatos manapság, pedig a lakáskultúrában oly felkapott country-stílustól egyáltalán nem idegen ez a szín- és formavilág, nem beszélve a kék szín reneszánszáról például a konyhában, az étkezőben vagy a nappaliban. Kékfestő bemutatókat szoktak időnként tartani, de Pápán már nincs művelője ennek az iparágnak, ilyenkor Győrből érkezik Tóth Ildikó és Gerencsér Zsolt, hogy röpke időre birtokba vegyék az ősi manufaktúrát.

A lakás és a műhely már nem a XVII. századi, 1869-ben építették Klugéék, ráadásul a lakást államosították, s ma is bérlők laknak benne. Megható látvány, amikor a kétszintes műhelyépület tetőzetéhez erősített tartókon lobognak a kékfestő végek, hirdetve egy szép mesterség megőrzését. Az igazgatónő bízik abban, hogy a lójárgányos mángorló restaurálására is sor kerülhet, ha a pályázaton elnyerik a húszmillió forintot, s akkor azt is megtekinthetik az múzeum látogatói. Tervezik egy CD-ROM kiadását a kékfestésről és idén karácsonyra jelenik meg egy mintakönyv a Kluge család hagyatékából. Az üzemben található kis üzletben megvásárolhatók a kézi munkával készült, eredeti mintákkal nyomott kékfestő darabok: abroszok, kendők, véganyagok.