Keller, a szellemi inkvizítor

Érdemes lenne egyszer föltenni azt a kérdést: vajon hány milliárd forinttal lenne több az államkasszában, ha a mindenkori kormányok már 1988 óta olyan módszerekkel üldözték volna az állítólagos korrupciót, mint ahogyan azt Keller László okleveles villamosmérnök és felszámolóbiztos tette az elmúlt százharminc napban? Nem kizárt, hogy amennyiben a Németh-kormányban is lett volna egy ilyen elszánt szellemi inkvizítor, akkor egészen másképp zajlik le a spontán privatizáció, és fele annyi kommunista párttitkár sem válik jól prosperáló kft.-k ügyvezető igazgatójává.
1990 után nincsenek botrányos bankügyek, és szegény Szabó Istvánnak soha nem kell lélegeztetőgépek tízezreinek az árát arra fordítania, hogy az Erős János-típusú pénzügyi zsenik áldásos tevékenységének az eredményeit eltüntesse. Nincs CW Bank-ügy, nem vándorolnak az MNB-re bízott milliók úgynevezett bolgár üzletemberek kétes hírű vállalkozásainak a feneketlen bugyrába. Princz Gábor soha nem lett volna egy sötét korszak jelképe, mert már egy év után kirepítik a postabanki fészekből; vagy ha mégis megvalósítja kolosszális szélhámosságait, akkor minimum harminc év börtönnel a nyakában került volna ki az emlékezetes, 150 milliárdos állami rekordveszteséget okozó botránysorozatból.
Ha a közpénzügyeknek már korábban is van felelőse, akkor nincs olajmaffia és olajgate, az orosz adósságdollárok pedig a kórházak és az oktatási intézmények költségvetését gyarapítják, nem pedig azoknak a vagyonát, akiknek két évtizede még az volt a fő programjuk, hogy havonta egyszer elharsogják az Internacionálét a fiumei akolból kiemelkedett Kádár János tiszteletére. Tocsik Mártát még azelőtt eltiltják az ügyvédi pályától, mielőtt egyáltalán kapcsolatba lépett volna az ÁPV. Rt. vezérkarával, s a karrierjét hosszú éveken át Kovács László munkatársaként építgető Szokai Imre főprivatizátorral. A társadalombiztosítási alapok kasszái roskadoznának a milliárdoktól, a magyar egészségügy pedig soha nem kerül 1995 és 1998 között a Bokros Lajos–Szabó György–Kökény Mihály hármas fogat kezébe (ami azt jelenti, hogy legalább tízezer kórházi ággyal több lenne üzemben, és talán ennyivel kevesebb súlyosan beteg ember hal meg). Egy közpénzlovag bizonyosan nagyon szigorú összeférhetetlenségi törvényt harcolt volna ki, s aligha kétséges: idejében szabályozta volna a lobbitevékenységet, hogy ne röpködjenek a harmincmilliók olyan szerződések nyomán, amelyeknek egyik aláírója a földkerekség összes létező szocialistájával és kriptokommunistájával baráti kapcsolatot ápoló bankvezér.
Ha a kellerizmus már a kilencvenes években létezik, akkor nincs költségvetési hiány, mert minden egyes forint felhasználása a pénzügyi racionalitás és tisztesség jegyében történt volna. Nincsenek akkora magánvagyonok, a budai hegyoldalban az egy négyzetkilométerre eső úszómedencék és sziklakertek száma sokszorosan alulmúlná a jelenlegit, ugyanakkor nem lenne egyetlen hajléktalan sem a fővárosi utcákon. Helyette rendet és tisztaságot látnánk, mert a Demszky-féle városvezetés azzal foglalkozott volna tizenkét éven át, ami a dolga, és nem az SZDSZ politikai pecsenyéjének a sütögetésére használja a benzingőzben fuldokló, a közlekedési dugókban araszoló budapestiek bizalmát. Na és persze Schmitt Pál ma fegyvertelen lenne, mert a fővárosi közbeszerzések tisztaságát már régen az amerikai egyetemeken oktatnák kötelező tananyagként. Egy ilyen virtuális, a közpénzek felhasználását és tisztaságát komolyan vevő közéletben nem válhatott volna mártírrá egy Kunos Péter vagy egy Tasnádi Péter, és persze a közszolgálati televízió is nyereségesen működne, mert egy felelős államtitkár még a Szabadság tér környékéről is elhajtja az olyan médiazseniket, akik mobiltelefonjain üzenetrögzítős formában komoly forgalmat bonyolítanak le MSZP-s vezető politikusok.
Bizony, ez lenne ma a helyzet. Ki tudja megmondani, hány ezermilliárd forinttal maradt volna több az államkasszában, hány gazemberrel ülne több a börtönök rácsai mögött? De sajnos nincs így. A jelenlegi, valóban egészségtelen méreteket öltő korrupció a nyolcvanas évek végén gyökerezik, amikor is egy bizonyos Medgyessy Péter (ugye, ismerős név?) volt a gazdaságpolitikai ügyek legfőbb irányítója. Az elmúlt évtized nagy felháborodást keltő botrányai mind ekkoriban szöktek szárba, a marxi tőkét Max Weber-i tőkére cserélő vöröskapitalisták karrierje ekkor kezdődött el. Ha a rendszerváltás éveiben is ilyen komolyan veszi Medgyessy Péter akkori miniszterelnök-helyettes az adófizetők pénzének gondos őrzését (most ne lovagoljunk azon, hogy egyáltalán az adófizető is fogalmát neki köszönhetjük), akkor nagyon sok minden másképp alakul.
És persze ha 1990-ben vagy 1998-ban nem impotens jobboldali kormányok kerülnek hatalomra, hanem olyanok, amelyek könyörtelenül (és időben) lecsapnak a baloldali média kedvenceire, s a VIP-listák közzététele helyett VIP-zárkákat és VIP-vetkőztetéseket meg egyéb rendőri megalázásokat produkálnak, akkor ma biztosan több pénz jutna a béremelésekre. Azt se feledjük: ha annak idején az MDF, majd később a Fidesz jobban megválogatja a tanácsadóit és szponzorait, s kevesebb ajándék karórával meg ingatlanspekulációval látja el a bulvár(szenny)- lapok címlapszerkesztőinek fantáziáját, akkor nyugodtabb lelkiismerettel kritizálhatnánk ezt a Keller László nevezetű pártapparátcsikból lett krimiírót, akinek az eddigi százharminc napja nem szólt másról, mint a már amúgy is agyonrágalmazott és porig alázott jobboldal további befeketítéséről és a hiszékeny választók végtelenbe nyúló manipulálásáról. Hiszen a százharminc nap és a „hatvan ügy” eddigi egyetlen eredménye a kormánypárti sajtótájékoztatók rágalomáriái mellett mindössze az, hogy sikerült belegázolni az emberi méltóságába a meztelenre vetkőztetett Berkecz Máriának, a Millenáris Park korábbi igazgatójának.
Semmi több. Hiába a megszámlálhatatlan rendőrségi vizsgálat és KEHI-akció: a helyenként tényleg gondatlan és dilettáns közpénzkezelés sehol nem párosult kirívó törvénytelenséggel, talán az önkormányzati választások után Keller László is el fogja ismerni, hogy az Orbán-kormány semmivel sem volt rosszabb, mint az azt megelőző kabinetek. Sőt! Akárhány milliárd szivárgott ki az eresztékeken, azért is elmondjuk, hogy a tb-önkormányzatok sáskahadától, a Princz-féle postabanki társaságtól és a további százmilliárdos hiányokat eredményező kompániáktól mégiscsak az Orbán-kormány szabadította meg a közéletet – és Keller László az, aki bizony zavarba esne, ha valaki egyszer megkérdezné tőle: meg tudná-e mondani, 1998 előtt hányszor emelte fel a szavát a föntiekben ismertetett botrányok ügyében? De akkor is izzadni kezdene a bajusza, ha esetleg nekiszegezné valaki a kérdést: mikor kezdeményez már vizsgálatot a logótervezgető, Kossuth-kultuszozó, százmilliós állami megrendeléseket összekapirgáló (és közbeszerzési eljárásokat mellőző) SZDSZ közeli cégbirodalom ügyeiben? Vagy miért nem zavarja az a tény, hogy az adófizetők pénze homályos baráti kapcsolatokon keresztül romániai plazákba vándorol? És végül mit fog szólni, ha pártja az általa megszervezett rágalomkampány ellenére mégis elveszíti az önkormányzati választást vagy a következő parlamenti megméretést, netalántán feltűnik a könyvesboltok kirakatában Berkecz Mária új könyve, A kommunisták börtönében jártam címmel?