Késésben

Azt hiszem, nem értettem félre: a Nobel-díjas magyar író azt jövendölte a minap a televízióban, hogy hamarosan eljő az idő, amikor holokauszt előtti és holokauszt utáni korokról fogunk beszélni. Szegeden állítólag még ma is akadnak öregek, akik „víz előtti” és „víz utáni” időket emlegetnek, amikor a várost 1879-ben romba döntő árvízre gondolnak. Valaha a helyi időszámítás mindenhol hasonlóképpen működött: „esztendővel a nagy pestis után”, „a földrengést követő negyedik télen”. Való igaz, a nagy kataklizmák tipegőkövekként kínálkoznak az időben. Ha akarom, történelmünk dicső vagy szomorú eseményei – honfoglalás, államalapítás, tatárjárás, Mohács, 1848–49, Trianon – is mindig új időszámítás kezdetét jelentették nekünk. Kertész Imre a holokausztot, a „botrányt”, az „európai kultúra csődjét”, a törvény és szerződés megtagadásának vészkorszakát tekinti olyan határkőnek, amelytől kezdve más időkről kell beszélnünk. Igaza van. A holokauszt utáni világ nem ugyanaz, mint az azelőtti. Én még azon sem csodálkoznék, ha soha nem tudna nekünk megbocsátani. Ha mindhalálig gyűlölne minket. Minket, magyarokat. Minket mind. Tízéves, húszéves, negyvenéves magyarokat is. Akik még nem is éltünk akkor, amikor a sátán tombolt. Fenét sátán: ember (ámbár ez meg nem igaz). Mondom, nem csodálkoznék, ha gyűlölne minket, aki persze ő is. Nem csodálkoznék, mert ha a helyébe képzelem magamat – ami persze nem megy –, azt hiszem, én nem tudnék nekünk megbocsátani. (És még azt is belátom, hogy ez abszurdum, fából vaskarika, mert ő ugyan mi, tehát ő én is vagyok, de mi nem vagyunk ő, amennyiben minden magyar zsidó magyar, de nem minden magyar zsidó, sőt azt is belátom, hogy ez így árulkodó, már-már leleplező rám nézve, lám-lám, mégsem vagyok tiszta, hiszen nem tudom a helyükbe képzelni magam. Zalatnát, Abrudbányát, a nagyenyedi és szárazajtai román vérengzéseket, a Bácskában borzasztó kínhalállal lemészárolt magyarok tízezreit, a szerb partizánok által megerőszakolt kislányokat, Benes ma is érvényben lévő dekrétumait, Ceausescu fenyegetését, a tizenkét évvel ezelőtti Marosvásárhelyt s a még közelebbi Kórógyot és Szentlászlót, erdélyi rokonaim nap mint nap történő megaláztatását és kínlódását kell elképzelnem ahhoz, hogy eljussak a beleérzés kellő hőfokához, és belássam, semmi csodálkoznivalóm nincs rajta, ha ő nem bocsát meg nekünk, és itt aztán még nehezebbé válik a dolog, mert ha én megbocsáthatatlannak tartom, amit velünk a románok, szerbek tettek [és tesznek], akkor mennyire tartanám megbocsáthatatlannak azt, amit mi magunk tennénk magunkkal, mennyire okádnék önmagunktól, ha anya-, apa- és testvérgyilkosokká lennénk, holott azzá lettünk, mert ezzel most szépen visszaérkeztünk a vagonokba terelt, táborokba hurcolt magyarok százezreihez, Auschwitzhoz, a holokauszthoz.)
És akkor most azt kéne írnom, hogy nem is bocsátok meg. Magunknak. Magyaroknak. Hát nem is! Nem bocsátok meg. Én nem szeretem magamban a magyart. Ezt a gyáva (nem igaz, nem gyáva!), alattomos (nem igaz, nem az!), szűkölő (nem az!), mindig mindenről lekéső (ez igaz) szart. Aki vagyok. Aki háromszáz esztendeje örökösen csak elkések. Aki a XVI. században még az voltam, aki. Önmagam. Férfias férfi, kemény, nem nyavalygó, siránkozó, hanem Istennel tisztelettel beszélgető. Aztán lekéstem sorban a századokat. Nem mulasztottam, nem hagytam ki órát sosem, ha vérezni kellett – úri kedvemből valaha még toleranciára, idegenek tiszteletére, vallási békére is tellett –, de mindig lekéstem a szép kiegyezéseket: tóttal, románnal, horváttal, szerbbel, osztrákkal, orosszal, Kelettel, Nyugattal. És főleg önmagammal. Nem késtem le a háborúkat, de mindig lekéstem a békéket. Igen, lekéstem arról is, hogy megmentsem a zsidóimat. Akkor is önmagamról késtem le. Lekéstem ötvenhatot, és lekéstem nyolcvankilencet is. Most éppen arról kések le, hogy megmentsem a végóráit élő (és most szántszándékkal írom úgy, ahogyan sosem szoktam) szlovákiai, romániai, ukrajnai és szerbiai magyarokat. Most megint magamról kések le, megint magamat árulom el. Megint önmagam hagyom cserben önmagamat. Igaza van tehát Kertész Imrének, ha utál minket, ha nem szereti magában a magyart. Én továbbmegyek: gyűlölöm magunkat. Megvetem, és sajnálni sem tudom már azt a tehetetlen nyavalyást, azt a reszkető kocsonyát, amivé lettünk. És ami engem illet, igazán megtennék mindent, bárminő meghunyászkodásra, talán még őszinte gesztusra is képes lennék, lelkem rejtett zugait (ha ugyan van lelkem, s vannak zugai) kifordítanám azért, hogy visszanyerjem az önbecsülésemet, visszanyerjem lelkes és hívő, megértő és megbocsátó, de kemény, férfias önmagamat – hogy ha reggelente a tükörbe nézek, ne kelljen megint egy fénytelen tekintetű, beszart magyart látnom. Csakhogy attól félek, a kor nem nekem kedvez, ez valahogy mostanság nem engedtetik meg. Mintha úgy tűnnék, senki sem kíváncsi rám. Én már erről is lekéstem.
Befejezésül az a két mondat, amellyel kezdeni szerettem volna, aztán valahogy mégsem úgy alakult:
Nekünk itt már soha semmi sem lesz igazán jó? Mi már soha semminek nem tudunk igazán örülni?