Mit próbálnak?
– Ez már a kész előadás. Jevgenyij Svarc A király meztelen című darabjával vendégszerepel a kecskeméti színház – amelynek én is tagja vagyok – Budapesten. Az elmúlt évadban Kecskeméten nagy sikerrel ment, tulajdonképpen a diktatúrákat figurázza ki. Én a tudóst játszom, ő a főideológus, aki nagyon sokra tartja saját tudományát, pedig csak egy pojáca a király udvartartásában. Jó kis szerep, de nekem valahogy… furcsa. Rengeteget kellett dolgoznom azon, hogy jó legyek benne. Talán ezért van bennem feszültség, amikor szólítanak. Közelebb áll hozzám Schillertől az Ármány és szerelem vagy Moliere-től A fösvény, mert ezekben a darabokban hősszerelmest játszom. Nem volt olyan régen a kamaszkorom, és ezekben a szerepekben remekül hasznosítom az emlékeimet, főként a szüleimmel való konfliktusaimról szólókat. Nem voltak ezek komoly veszekedések, csak olyasmik, amik minden ember életében előfordulnak.
– Gondolom, természetes, ha egy fiatal színész hősszerelmesként kezdi.
– Pedig nem ez a divat. Én viszont igyekszem minden örömöt megtalálni abban, hogy a pályámnak most ez a szakasza érkezett el. Idővel beleöregszem majd másfajta szerepekbe. Sokat kell addig tanulnom és játszanom, hogy jó, egyre jobb legyek.
– Azt mondják, vidéken több a lehetőség.
– Igen, bár ha főiskolára jártam volna, nyilván másképp alakul a helyzet, talán látott volna valaki, és meghív egy fővárosi színházba. Más kérdés, hogy vannak olyan barátaim, akiket nagy pesti színházak szerződtettek, csakhogy nem képesek a karból kikerülni, alig kapnak lehetőséget. Tényleg meglepett, mikor Kecskeméten egyből főszerepeket bíztak rám, mert azt hittem, előbb kis szerepekben kell bizonyítanom. Biztos vagyok benne, a filmezésnek köszönhető, hogy nem így lett.
– Hol végzett?
– Gór Nagy Mária színitanodájában. Most már én is csodálkozom azon, hogy 21 éves koromig eszembe sem jutott, hogy színész legyek. Ha valami indíttatást mégis keresnem kell, akkor, azt hiszem, arra éreztem vágyat, hogy filmekben szerepeljek, tehát nem a színpad vonzott elsősorban. Arra határozottan emlékszem, mennyire szerettem a történelmi filmeket, az olyanokat, mint A Tenkes kapitánya vagy a Rettenthetetlen.
– Most pontosan ilyenekben játszik.
– Ez hihetetlen nagy szerencse! Két filmben egymás után! Alig van olyan ember, aki meg ne jegyezné, milyen szerencsés vagyok. Én ezzel egyet is értek, a forgatás életem legnagyobb éleménye volt, és ha nem hívnának többet – amibe egyébként belepusztulnék –, akkor is hálás volnék a sorsnak. Persze ehhez kellett Novák Emil rendező-operatőr is, aki felfedezett. Nem hiszem, hogy magyar embernek lehet felemelőbb érzés az életében, mint az, hogy a jáki templomban a fején viselheti a Szent Korona mását, és elmondhatja azt a hitvallást, amelyet én. Az egész azért hihetetlen még számomra is, mert Miskolcon híradás-technikai szakközépiskolába jártam, pedig rettenetesen utáltam a reál tárgyakat, igazi olvasós gyerek voltam. Apám azt mondta, ne menjek gimnáziumba, mert ott úgyis megbuktatnak matekból, ő viszont a szakközépben tanított, és rajtam tudta tartani a szemét. Azt hiszem, ez nem volt jó döntés, mindenesetre annyi hasznom származott a szakközépiskolából, hogy ott találkoztam egy nagyon kedves tanárnővel, aki hallott szavalni. Elkezdett foglalkozni velem, és neki köszönhetem, hogy bekerültem a gimnázium színjátszó körébe, így rám is hatott annak az iskolának az egészen kiváló szellemisége. Az érettségi után egy darabig tengtem-lengtem, míg egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy színész leszek. Mivel a főiskolai jelentkezési határidő már lejárt, a tanodába adtam be a papírjaimat. Nem bántam meg. Életem legjobb három éve volt, remek közösség, kitűnő hangulat. Volt a folyosón egy próbatábla, ahová kitűzték, mikor hol van valamilyen válogatás. Így kerületem a Sacra Coronába.
– Hogyan zajlik egy válogatás?
– Ezen a válogatáson nagyon jól éreztem magamat, pedig gyakran görcsös vagyok. Előbb beszélgettünk, aztán szavaltam valamit. Végül Novák Emilnek, a film operatőrének volt egy furcsa kérése: vegyem le a pólómat, mert látni szeretné, milyen a fizikumom.
– Akkor is ilyen izmos volt?
– Persze. A mai napig rendszeresen járok edzőterembe, ez az életem másik nagy találkozása. Ha kihagyok néhány hetet – mint most, a Sobri forgatása idején –, szenvedek, pedig ott sem pihentünk. Azt egyébként csak a sokadik találkozás alkalmával mondta el Koltay Gábor, hogy nem a huszadik lovas, hanem Szent László király leszek. Sokáig nem mertem róla senkinek sem beszélni, nehogy felsüljek, ha mégsem lesz a dologból semmi. A forgatás megkezdése előtt kaptam egy hatalmas paksamétát, amelyben szinte minden benne volt, ami Szent Lászlóról fellelhető. De mindez nem volt teljesen új nekem, hiszen olvasós gyerek lévén rég megragadta a fantáziámat Szent László király határozottsága és férfiassága. A nagy szerencsém az volt, hogy a hajamat akkoriban hosszan hordtam, tudniillik ha rövid, szóba sem jövök. Így viszont igazi volt a Szent László-hermáról másolt kontyom, sőt még a mellközépig érő szakállam is, csak a bajuszomat kellett olyan kétágúra alakítani, amilyet akkoriban a férfiak hordtak. Meg kellett tanulnom lovagolni. Amikor játszani is kellett meg harcolni is… az kiemelkedően izgalmas volt. Baleset is történt, a Salamont alakító Horkai Péter barátomnak eltörött a válla.
– Azt mesélik, nagyon komolyan veszi a munkát, százszor is megkérdezi, jó volt-e.
– Ki nem veszi komolyan? Hatalmas felelősség, ha az ember ekkora lehetőséget kap az élettől. Ezt nagyon meg kell becsülni, és a lehető legjobban kell elvégezni a feladatot. Eperjes Károllyal, Zenthe Ferenccel forgatok most együtt, náluk szóba sem jöhet a félvállról vett munka, féltékenység meg végképp nem, pedig Eperjes Károly csak egy a sok betyár között, Feri bátyámat meg kiraboljuk. Kedvesek, anekdotáznak, segítenek, ahol tudnak. Ezt már előzőleg is tapasztaltam, hiszen a Sacra Coronában rengeteg elsőfilmes fiatal jutott lehetőséghez – Horkai Péter, Oberfrank Pál, Aux Éva –, és nyugodtan mondhatom, életre szóló barátok lettünk.
Csöng a telefonja, felveszi.
– Bocsánat, egy szavalóversenyre hívnak zsűrielnöknek. Csak akkor vállalom el, ha nem nekem kell a végső szót kimondanom, mert nem tartom magamat akkora színésznek, hogy ilyesmiben felelősséggel dönteni tudjak. Már az is megrendített, hogy az emberek elmondták, milyen sokat jelentett számukra, amikor Szent Lászlóként láttak. A közönségtalálkozók során sok olyan helyre is eljutottunk, ahol még mozi sem volt, de a falu apraja-nagyja eljött a művelődési házba a vetítésre. Nem gondoltam volna, hogy a gyerekeket ennyire megérinti. Akadt olyan kislány, aki sírva fakadt, annyira magával ragadta a mese. Ezekről az élményekről tényleg csak némi pátosszal tudok beszélni. Odajöttek az emberek, és azt mondták, Szent László a képzeletükben ezentúl olyan lesz, mint én vagyok.
– Mégsem vált sztárrá, legalábbis a pletykalapokban való megjelenések számát tekintve nem.
– Ahhoz híreket kellene olvasnom a tévében, vagy szappanoperában szerepelnem. Meg nem is vagyok az a fajta, aki ilyesmire vágyik. Határozottan zavarba jöttem, amikor az egész városban a képemet lehetett látni, és az emberek felismertek a metrón. Mondom: szerencsém volt, hogy nem olyan ajánlatokat kaptam, mint amilyeneket az előbb említettem, hiszen a velem együtt végzettek többsége nagyon örül annak is. Biztosan így tettem volna én is, ráadásul nem tudhatom, mit hoz az élet. Lehet, hogy azt, amit ma nem vállalok el, néhány év múlva elvállalom, mert szükségem lesz ilyesfajta megerősítésre. De most pontosan azért próbálom a maximumot nyújtani a munkámban, hogy legközelebb is igényes szerepekre kapjak felkérést. Sobri esetében is szerencsém volt, mert eredetileg nem erre a szerepre szánt Novák Emil, a rendező. Az elmúlt évadban volt négy-öt hónap, amikor nem próbáltam új darabot a kecskeméti színházban, és ráértem túrázgatni meg a régi szenvedélyemnek hódolni, sziklát mászni, így aztán észrevétlenül lement rólam néhány kiló. Szikárabb lettem, és az arcom is megnyúlt – a feleségem szerint rémesen nézek ki. A rendező viszont, amint meglátott, azt mondta, én vagyok Sobri Jóska.
– Ez anyagilag is sokat jelent?
– Egy év alatt nem keresek meg a színházban annyit, mint amenynyit itt kapok. Persze a szakmában röpködnek a számok, meg hall az ember ezt-azt, aminek persze a fele sem igaz. De nem lehet így gondolkodni. Nagyon sokat kell még bizonyítanom ahhoz, hogy nagy gázsit kapjak.
– Sobri milyen karakter lesz?
– Romantikus. Hatrészes sorozatnak készül, remélhetően mozifilm is készül belőle. Viszonylag keveset tudnak Sobriról az emberek, én magam is azt hittem, hogy lovas történet lesz. Aztán kiderült, hogy nem, hiszen a Bakonyban játszódik, és ott nem lehet lóval gyorsan haladni. Ott gyalogosan betyárkodtak. Nincs mit szépíteni, a betyárok bűnözők voltak, de nagyon rokonszenvesek. Ha nem volt muszáj, nem öltek embert. A történet szerint Sobrit egy legényavatás alkalmával brahiból ellopott malac sodorja a törvényen kívüliek közé. Börtönbe kerül, de megszökik. A társai pedig a katonaság elől bujkálnak, mert a XIX. század elején több mint tíz év katonáskodás várt volna rájuk teljesen idegen környezetben. A sorozat kifejezetten szeretnivalóknak állítja be ezeket a fiúkat. Nincs nők hajkurászása, van viszont tiszta szerelem, kitartás, hűség, tehát igazi régimódi romantika. A forgatókönyv szerint egy ikerpár egyikébe leszek szerelmes. Olyan fiatal és szép ez a két kislány, hogy a rendező is belátta, nem lehet velük szívtelennek lenni. De ez is áll közel az én habitusomhoz, mint a hosszú haj meg a harcsabajusz. Nem szeretem a művi dolgokat magamon, nem tudok laza lenni akkor, mikor elcsúszóban van a parókám.
– Mitől válik felszabadulttá?
– A színpadon lámpalázam van. Azért van bennem egy kis drukk a ma esti Svarc-előadással kapcsolatban, mert nem az én terepem a nagyszínpad, ahol elvakít a fény, és nem látom az embereket. Most kezdtem próbálni egy mesedarabot, A rendíthetetlen ólomkatonát, amelyben én leszek a mesélő. Kíváncsi vagyok, ebben a szerepben, amelyben már van némi gyakorlatom a másfél éves kisfiam révén, hogy érzem majd magam a nagyszínpadon. Érdekes, hogy az Ármány és szerelem kamaraszínházi előadásait viszont nagyon szeretem, pedig ott szinte a lábamnál ülnek a nézők. Talán éppen ezért alakul ki olyan intim légkör, olyan empátia a nézők részéről, hogy önkéntelenül megszólalnak, hogy jaj, szegény. Ez persze megzavar, de mégis nagyszerű érzés, mert együtt élnek velem, és ez volna a színház célja. Ezt a katarzist érzem filmezés közben is, és most, hogy vége van, kimondottan elkeseredett vagyok.
– Még hátravannak a téli jelenetek.
– Már nagyon várom, de az olyan gyorsan el fog telni! A múltkoriban olvastam Őze Lajosról egy könyvet, ahol fel volt sorolva, évente hány filmet forgatott. Minimum hármat. De jó lehet ez! Színpadon nem lehet lovagolni és hideg patakban gázolni…
– Azért jó ez, mert igazi?
– Igen. Nehéz ezt megfogalmazni: az éjszakai forgatások, amikor az erdőt megvilágították a lámpák… Döbbenetes hangulata volt, ahogyan az éjszaka hangjai között sürgölődött egy csomó ember. Vagy amikor a cigánytáborban játszódó jelenetnél főtt a bográcsban a paprikás, a cigány statiszták kavarták. Tényleg olyan volt, mintha visszamentünk volna abba a korba. Nagyon szívesen lettem volna betyár. A többi szereplővel a szünetekben lefeküdtünk a fűre, néztük a fák lombkoronáját, és megbeszéltük, hogy mennyire jó lehetett az a nagyon szabad élet, még akkor is, ha közben vadásztak volna ránk… Nem egy olyan jelenet volt, amikor nem is játszottunk, hanem benne éltünk ebben a történetben, a rendezőnek meg sem kellett szólalnia, magától forgott az egész.
– Ez érződik majd a filmen?
– Nagyon csalódott volnék, ha nem így lenne, hiszen a kisfiam egyik első szava is az volt, hogy betyár.
Ukrajna
Zelenszkij leváltásáról tárgyalhattak az Alpokban
