KÖNYVESHÁZ

A művészet hatalma
Magritte és Hundertwasser
P. Szabó Ernő

Látszólag mindenben különbözik egymástól a két alkotó. Mintha Magritte introvertált lenne, s a világgal csak a kutató, a dolgok lényegét megragadó, pillantás kötné össze, Hundertwasser pedig szüntelenül akcióban, a hírnévhez a művészeten kívüli dolgokat is segítségül híva igyekezne megvalósítani önmagát. Van is ebben valami, hiszen az eredetileg a Stowasser nevet viselő bécsi mestertől nem álltak távol az extravagánsnak nevezhető gesztusok, míg Magritte visszahúzódva, olykor már-már kispolgári módon élt. Valójában azonban nagyon is hasonlítanak egymásra, s nemcsak „véletlenszerű” körülményekben: egyéni sorsukat családi drámák, néhány igazán szoros, mély emberi kapcsolat jellemezte, és mindketten kis nemzethez tartozva váltak világhírű alkotókká.
A legfontosabb közös vonásuk – és éppen ezért örvendetes, hogy a művészettörténet távoli múltjának nagyjait s az impreszszionizmus-posztimpresszionizmus mestereit bemutató kötetek után egyszerre vehetjük kezünkbe a róluk szóló műveket – abban keresendő, hogy az egymást viharos gyorsasággal követő művészeti irányzatok korában mindketten a dolgok mélyére igyekeztek hatolni, az alapértékekig, hogy onnan kiindulva építsék ujjá az univerzumot. Mindkettejük munkássága szervesen egymásra épülő egységekből áll, nem színezte át a politika, s az alkotói „én” kiteljesedése a tradíció értékeit éppen úgy magában foglalja, mint a modern művészet legbizarrabbnak tűnő lehetőségeit.
A szürrealista Magritte, aki egyik legismertebb motívumát, a pipát „Ez nem pipa” aláírással mutatta be, hatalma paradox módon éppen abban van – summázza a tanulságokat Marcel Paquet –, „hogy képes felmutatni: az értelemre igenis szükség van egy olyan világban, amely az effajta vágynak már nincs is tudatában”. Hundertwasser festőként indult, hogy azután építészeti, ökológiai elképzeléseivel ingerelje vitára szűkebb és tágabb környezetét. Úgy vélte, valójában öt bőre van az embernek, s a valóságos testi bőréhez hasonlóan kell védenie a ruházatnak, a házaknak, az emberi kapcsolatokból kialakuló identitásnak és magának a földnek is. Megmutatta: „minden a művészetből fakad, és oda tér vissza” – ezzel zárul a munkásságát bemutató tanulmány, amelyet korunk egyik legjelesebb művészettörténésze, a francia újrealizmus jeles propagátora, Pierre Restany írt még a művész életében. Külön ajándék ez a magyar olvasóknak is, akik egyébként megérdemlik a kárpótlást, hiszen néhány évvel ezelőtt szó volt ugyan róla, hogy Budapesten is felépülhetne egy Hundertwasser tervezte épület, végül mégis kútba esett a dolog. Bécsben ötcsillagos turisztikai látványosságot jelentenek a festőfejedelem különleges, organikus, színes házai, ahogyan Belgium számára is nemzeti kincs a modern klasszikus Magritte életműve. Hogy ami ott igen, az itthon miért nem? Nos, ezen is érdemes meditálni a két kötet lapozgatása közben.
(Marcel Paquet: Magritte. Pierre Restany: Hundertwasser. A festőkirály és az öt bőr. Vince Kiadó, Budapest, 2002. A kötetek ára: 2795 forint)

Most kőhalom
Magyar várak, legendák CD-ROM-on
Rumy Dániel

A nyár nem kedvez a legvadregényesebb kirándulásoknak: a vártúrák ideje ősszel jön el. Ekkorra ritkul meg a bokákra csavarodó folyondárok, az arcba csapódó rózsabokrok, a vérszívó rovarok minden védműnél hatékonyabb fala, de a romok melankóliája is ilyenkor a legérezhetőbb. Ám aki ezen az őszön nem juthat el Erdély vagy az Alföld kisebb-nagyobb erődítményeihez, bástyacsonkjaihoz, rejtelmes ősváraihoz, hadtörténetünk hőskorát és enyészetét elmélyültem tanulmányozhatja egy virtuális vártúrán. A Talma Kiadó vártörténeti CD-ROM-sorozatának második része a magyar kelet tündérországának mesésen gazdag romvidékére, illetve a sokszorosan legyalult, látható történelmétől számtalanszor megfosztott alföldi megyék településeire kalauzol.
A kiadvány célja: szórakoztatás és tájékoztatás, így az adattárba bekerülhettek régi tájképek is, melyeket avatatlanok rajzoltak – szabadkozik a szerkesztő. Fölöslegesen. A CD-ROM ritkán tapasztalható képzelőerővel, arányérzékkel és teljességigénnyel mutatja be a térségek várait – diszkréten, ízlésesen, mindvégig tartózkodva a fellengzős nagyképűségtől. Ha tapogatózó kisdiák kezébe kerül a gyűjtemény, általa könnyedén a történelem, a nemzeti múlt szerelmesévé válhat; ha műveltségét fejlesztő felnőttébe, őt sem érheti csalódás. Rövid, lényegre törő történelmi leírás vezeti be az ábécérendben és részletes térképeken is kereshető erődítményeket, innen, akár egy kazamata labirintusrendszerében, számtalan elágazás nyílik: képtár a régi rajzoktól napjaink többnyire lehangoló állapotfényképeiig, nyúlfarknyi film az épületről és környékéről; alapos vártörténeti leírás, mely tartalmazza az adott erődhöz kapcsolódó legendákat, hagyományokat is; kislexikon, gazdag háttéranyagot kínáló tanulmánysorozat ostromról, várépítészetről, -fenntartásról, hadi szabályzatokról általánosságban, arcképcsarnok a vártartó patríciuscsaládok rövid leírásával.
Váraink, kastélyaink történelme színtiszta magyar történelem – a látható romok és a már elhalványult daliás idők vegyüléke. Nem véletlen: az épületek jelenét leíró fejezet sok helyütt üres marad.
(Várak, kastélyok, legendák, 2. Multimédiás barangolás a történelmi Magyarország váraiban. Szerk.: Kósa Pál. Talma Kiadó, Pécs, 2002. Ármegjelölés nélkül)

Csuzimától Vietnamig
Katonaélet a tengeri erődítményeken
Zsohár Melinda

Ronald H. Spector a hadtörténetírás neves amerikai képviselője, s a jelek szerint az átlagosnál is nagyobb szenvedéllyel viszonyul szaktárgyához. A vietnami háború többször is szerepel témái között; a Háború a tengereken című könyve arról tanúskodik, hogy nem elégszik meg az összefüggések feltárásával, hanem kitér a látszólag jelentéktelen részletekre is, amelyek megokolják egy-egy csata kimenetelét.
A Kossuth Kiadó munkatársai a frankfurti könyvvásáron bukkantak rá Spector munkájára, amely a XX. század legjelentősebb tengeri csatáit írja le a hihetetlenül alapos szerző hatéves kutatásának esszenciájaként. Jóllehet, a könyvben alig néhány kisméretű fekete-fehér fotó található, a tengerészek, a tengeri hadviselés s a csatahajók iránt érdeklődők mozgalmas, élethű képet kaphatnak a fölsorolt összecsapásokról, a hajóséletről majd százéves intervallumban. Spector saját bevallása szerint nem a technikai, még kevésbé a politikai tényezőkre összpontosított egy-egy csata dokumentálásakor, inkább arra próbált választ kapni, miként hat a végkifejletre a haditechnika fejlettsége, a hadműveletek tudatos megtervezése. S legfőképpen az „emberi tényező”, maga az ember – bátorságával és félelmeivel, becsvágyával és hatalmi mámorával, netán a végzet elfogadásának közönyével.
A hadijelentések mellett a személyes visszaemlékezések, a naplók, az események szubjektív leírásai a laikust is izgalmas világba vezetik. Spector az 1905. májusi csuzimai csatával kezdi könyvét, s a század első felének megidézésében a brit, a japán és az amerikai haditengerészet vizsgálatánál marad. A hidegháború időszakából nyilvánvalóan azt vette górcső alá, milyen problémákkal kellett szembenéznie az Egyesült Államok haditengerészetének, beleértve a nukleáris tengeralattjárók bevetésének kockázatát és lehetséges következményeit is. Az alapjában tényekre építő, de gyakran szellemes, ironikus szöveg regényszerűvé válik azok számára, akiknek nem okoz nehézséget a rengeteg terminus technicus, a tengeri hajózás és a harci cselekmények megértéséhez szükséges kifejezések és események taglalásának megértése. Viszont ne legyen illúziója senkinek, óv a szerző több helyütt is: a tengerészet s ezen belül a haditengerészet nem a hófehér-kék egyenruhás, nyalka férfiak romantikus közege, hanem kemény, a testet-lelket nemritkán megtörő küzdelem.

A századelőn az orosz „Rozsgyesztvenszkij flottájában nagy volt az újoncok, a megrögzött bajkeverők, a forradalmárok, az anarchisták és más, nemkívánatos elemek aránya, akiktől a szentpétervári hatóságok úgy próbáltak megszabadulni, hogy a világ távoli pontjain lévő flottákba küldték őket” – írja Spector. De a mai, hipermodern csatahajók „top gun”-hívőit sem ámítja, próbaképpen azt ajánlja: „Vegyél egy kukát, fesd le szürkére, és lakjál benne hat hónapig!” A legelszántabbakat ezzel sem riasztja el, egyre több nő választja például hivatásul a tengerészetet. Mint ahogy a haditengerészet rajongóit sem riasztja el az efféle vaskos könyvek olvasásától.
(Ronald H. Spector: Háború a tengereken. Kossuth Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 3400 forint)

Akik túljártak Napóleon eszén
A Rothschildok családtörténete
Keresztes Lajos

Európa kétségtelenül leggyorsabb gazdasági karrierjét a Rothschild család futotta be. A dinasztia alapítója, Amschel Mayer a XVIII. század végi Frankfurt gettójában a Judengasse szegény használtcikk-kereskedője volt, aki rendkívül szívós munkával elérte, hogy öt fia már a korabeli Európa meghatározó fővárosainak – Londonnak, Bécsnek, Párizsnak – legbefolyásosabb bankárai közé emelkedjen. S a mélyen vallásos bankárdinasztia a XIX. század elejétől kezdve meghatározta Európa és rajta keresztül az egész föld gazdaság- és politikatörténetét. Gondoljunk csak a cionista mozgalom és a zsidóság Palesztinában történő letelepítésének anyagi és erkölcsi támogatására, amellyel jelentős részt vállaltak Izrael állam későbbi létrejöttében. Külön érdekesség lehetne annak vizsgálata, miként sikerült az eltérő hatalmi tömbökhöz tartozó családtagoknak az első világháború folyamán összeegyeztetniük az állampolgári lojalitást a rokoni kötelékekkel. Ezért is üdvözlendő a Corvina Kiadó kísérlete, hogy bemutassa a hagyományos politika- és gazdaságtörténeti munkákban gyakran csak a széljegyzetekben megemlített családot. Az 1914-ig terjedő időszak korlátlan kapitalizmusa a Rothschildok igazi időszaka, amikor szinte mérhetetlen vagyonukat alig sújtották adóval, s amikor a gazdagság fitogtatása szinte kötelességszámba ment. Éppen ezért meglepő, hogy a szabadpiaci kapitalizmus fellgvárának tekintett Egyesült Államokban a dinasztia csak a XX. század közepén vetette meg a lábát.
A könyv nem tekinthető hagyományos értelemben vett történeti feldolgozásnak, ehhez hiányoznak olyan alapfeltételek, mint a lábjegyzetek, így a könyvben tett megállapítások ellenőrizhetetlenek. Nem könnyíti meg a tájékozódást a névmutató és a tartalomjegyzék hiánya sem. A könyv főként a társasági élet tárgyköréből válogatott anekdotákat gyűjtött csokorba, egymással lazán összekapcsolódó történetekben rajzolva kissé rózsaszín képet a Rothschildokról. Mindenesetre sokat elárul a szerző szándékáról, hogy a 207 oldalas könyvben a családról egyetlen kritikus mondatot sem ír le. A műből megtudhatjuk, hogyan jártak túl a dinasztia tagjai Napóleon vagy éppen Hermann Göring eszén, miként mentek végül tönkre mindazok, akik ujjat mertek húzni velük. S nemcsak a gazdasági vetélytársakkal szemben léptek fel keményen, hanem politikai céljaik érdekében is. 1853-ban, amikor Ausztria korlátozta a zsidók ingatlanvásárlását, az egész klán összefogott, hogy megbüntesse Bécset. Jól jelzi a Rothschildok önbizalmát, hogy Edmond attól sem riadt vissza, hogy a Palesztinában létrehozott telepein maga értelmezze a zsidó ortodoxia vallási előírásait.
(Frederic Morton: A Rothschildok. Egy család története. Corvina Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2600 forint)