Kovács külügyi feketelistája

Kovács László – pártelnökként – több téli és tavaszi nyilatkozatában kijelentette, hogy választási győzelmük esetén olyan váltást szeretne az államigazgatásban, amelynek során csak a miniszternek és a politikai államtitkárnak kell távoznia, mindenki más tovább folytathatja a munkáját. Ezt a kijelentést akár megnyugvással is fogadhatta volna a magyar közvélemény, ha hitt volna neki.
Amikor Kovács László és csapata átvette a Külügyminisztérium irányítását, a fenti kijelentés már kissé módosult. Úgy hangzott, hogy „a minisztérium vezetésében nem lesznek nagyobb változások”. És a leváltandók között felsorolta – a közigazgatási államtitkár mellett – szinte az összes helyettes államtitkárt. Azóta eltelt az első 100 nap, sőt az első 133 is, s most számba vehetjük, mi is történt az államigazgatás egyik legfontosabb intézményében, a Külügyminisztériumban – Kovács László vezetésével.
Az új vezetés számára a törvény, a jogszabály – amint azt a közélet más területein is megtapasztalhattuk – többnyire „írott ballaszt”, amitől a legkülönbözőbb módokon próbál megszabadulni. Kovács László – hogy ne kelljen folyamatosan jogszabályokkal bajlódnia – kitalált és bevezetett két kifejezést, amellyel megindokolni véli a jogtalanságokat: az egyik a „politikai kinevezett”, a másik a „nincs iránta bizalom”. Bár sem a köztisztviselői törvény, sem az állami vezetők jogállásáról szóló törvény, sem a Munka Törvénykönyve, sem más jogszabály nem ismeri ezeket a „fogalmakat”, a Külügyminisztériumban többnyire ezen „indokok” alapján váltották le a vezetők többségét. S hogy ki iránt „nincs bizalom”? Hát a „politikai kinevezett” iránt! És ki a politikai kinevezett? Akit Kovács László és kis csapata annak tart. Ezzel a kör bezárul, további – netán munkajogi természetű – érvelésnek nincs helye.
A fentiekből következett mindaz, ami a „személyzeti munkában” történt. Nevezetesen: a belépéskor tett kijelentés – „a minisztérium vezetésében nem lesznek nagyobb változások” – sajátos értelmezést nyert. A „nem nagyobb változások” jegyében a minisztériumi vezetők egynegyedét, közel negyven (!) köztisztviselőt mentettek fel, váltottak le, helyeztek át vagy kényszerítettek távozásra – a közigazgatási államtitkártól az osztályvezetőkig. A minisztérium mintegy százhúsz fős vezetésének 75 százaléka olyan munkatárs, aki 1990 előtt került be az intézménybe, a megmaradó 25 százalék fele 1994–1998 között vagy 2002. május vége óta. A leváltottak valamennyien megfelelő végzettséggel, sokéves szakmai gyakorlattal, megfelelően magas fokú nyelvtudással, közigazgatási szakvizsgával és szaktudással, s a legtöbben külszolgálati tapasztalattal is rendelkeztek. Sok volt közöttük a főtisztviselő. Leváltásuk – a hatályos jogszabályok betűjét és szellemét figyelembe véve – jogszerűtlen és indokolhatatlan, hacsak a fent már idézett „indokokat” el nem fogadjuk. Jogszerűtlen, mert a vonatkozó jogszabályok szerint felmentésük esetén ugyanolyan vezetői beosztást kellett volna felajánlani, s indokolhatatlan, mert ezek a felmentett köztisztviselők valamenynyien szakszerűen, köztisztviselői esküjüket megtartva dolgoztak. S hogy ez mennyire így van, azt legjobban a négyszemközt elhangzott megjegyzések bizonyítják: „másnak kell a hely”, „engem is értek méltánytalanságok”, „azért váltjuk le, mert Bába nevezte ki”.
És kik azok, akiket kineveztek, akikkel lecserélték a „politikai kinevezetteket”? Az új vezetők többsége a minisztérium régi „káderállományából” származik, szinte valamennyien tagjai voltak az MSZMP-nek, a meghatározó vezetők munkatársai a néhai MSZMP KB külügyi osztályának. E „nem politikai kinevezettek” között ismét megtalálhatók a rosszul felkészült, gyenge nyelvtudással bíró, esetleg angolul egyáltalán nem beszélő vezetők, akiknek közigazgatási jogismerete és tárgyismerete is igencsak hiányos. De Kovács László az első napoktól igyekezett világossá tenni: nincs félreértés, ez az új személyzeti politika. Mostantól ez a csapat képviseli országunkat a NATO-ban, az Európai Unióban – és mindenütt, ahol kell. S akiket még nem sikerült elhelyezni a minisztérium különböző vezetési szintjein, azokat átzsilipelik a Határon Túli Magyarok Hivatalába – mert hogy ott is hasonló „káderpolitika” vette kezdetét.
E személyi változásokkal párhuzamosan napok alatt megváltozott a minisztériumi légkör is. Miheztartás végett ezt is a miniszter szabályozza – megadva az alaphangot, amikor a miniszteri értekezleten vagy az úgynevezett állománygyűlésen, a témától függetlenül, egy bizonyos ideig rituálisan Orbán Viktort szidalmazza. Sőt ezt teszi külföldi tárgyalásain is. Bizony nehéz feladat szétválasztani a pártelnöki és a külügyminiszteri szerepet!
Külön érdekesség a nagykövetekkel folytatott bánásmód. Bár a köztisztviselői törvény kifejezetten lehetővé teszi köztisztviselő indulását parlamenti és önkormányzati választásokon, s az összeférhetetlenség megszüntetését a választások eredményétől teszi függővé, Kovács László azonnal megtorolta Schmitt Pál indulását főpolgármester-jelöltként, külön alkut kötött viszont Katona Tamással – az MSZP pártérdekeinek megfelelően.
Befejezésül még meg kell említenünk azt a – legrosszabb kommunista időket idéző – eljárást, amellyel két államtitkár (Szabó és Bársony urak) egy faxüzenettel próbálták leváltani az Illyés Közalapítvány kuratóriumát, holott jogszabály rendelkezik a kormányhatározat szükségességéről. (Vö. a törvény mint kínos ballaszt.)
S most adódik a természetes kérdés: milyen hatással voltak mindezek a folyamatok a magyar külpolitikára? Nos, ezt még nem tudjuk. Külpolitikai koncepciót, tervezetet, vázlatot még nem láttunk, csak azt hallottuk, hogy Kovács László és csapata rendbe rakott mindent, amit az Orbán és Martonyi vezette külpolitika „elrontott”. Rendbe rakta az amerikai–magyar kapcsolatokat, a szlovák–magyar kapcsolatokat, a román–magyar kapcsolatokat, az orosz–magyar kapcsolatokat…, szinte mindent. Hogy ez mit jelent, érdeklődéssel várjuk… És majd arról is elmondjuk véleményünket.
A szerző a Külügyminisztérium volt közigazgatási államtitkára