Nem vagyunk olyan szegények...

Nem vagyunk olyan szegények, hogy bizakodásra ne telljék. Számomra ez a kicsengése Pataky István a Magyar Nemzet október 7-i számában közölt, Bizakodás a gyásznapon című, nemes veretű írásának. A gyásznap – természetesen október hatodika. A bizakodásra jogosító esemény pedig Mádl Ferenc köztársasági elnök úr látogatása Romániában.
Pataky István azt írja, hogy az elnöki látogatás során mindmáig megoldatlan, fontos kérdések merültek fel, mint az erdélyi magyar egyházak ingatlanainak, elorzott vagyonának a visszaszolgáltatása, az anyanyelven történő felsőfokú oktatás lehetőségeinek a bővítése, a csíkszeredai magyar konzulátus megnyitása és az aradi Szabadság-szoborcsoport méltó helyreállítása. Ez így is van.
Jól tette Mádl Ferenc köztársasági elnök úr, hogy jelezte: minden cvikipuszis, mosolygós (kiváltképpen az euroatlanti csatlakozás küszöbén szembetűnő) barátkozás mellett sem hajlandó lemondani a magyar politika annak a több mint másfél millió magyarnak az érdekképviseletéről, aki Románia állampolgáraként még ragaszkodik anyanyelvéhez, ehhez kötődő műveltségéhez, hagyományaihoz, noha ez nem esik egybe állampolgári mivoltával.
Abból, amit Pataky István valóban európai hangvételű írásában jelzett a még megoldatlan vagy csak részben megoldott gondokból, mindössze az anyanyelvű oktatás további fejlesztését látom valóban megoldhatónak a nem túl távoli jövőben. Természetesen hiba lenne hallgatnom a Babes–Bolyai állami egyetemen anyanyelvükön tanuló magyar egyetemistákról, akiknek a létszáma az egykori Bolyai Egyetem hallgatóságának a háromszorosát teszi ki. Ez azonban jórészt az egyetem mostani rektorának, az európai gondolkodású Andrei Margának köszönhető. Mi lesz azonban, ha Marga rektor urat leváltják, ha lejár mandátuma az egyetem élén, és – mondjuk – egy funarióta (Funar-párti) professzort neveznek ki a helyébe?! Még elgondolni is rossz.
Ezentúl? Az egyházi javak visszaszolgáltatásából úgy tűnik, belátható időn belül semmi se lesz. Még azt a keveset se kapják vissza egyházaink, amit a kormány – elvben – már visszajuttatott nekik. Tanulságképp idézzük a kolozsvári református kollégium esetét. Az „új”, mintegy 100 éves épület visszaadásáról szó sem volt. Csak a régiről. Mindkettőt előbb államosították, aztán az újat „egyesítették” „Ady–Sincai” néven, végül lekopott Ady neve (megszűnt az épületben a magyar nyelvű oktatás). A jelenlegi Sincai visszaadásáról már szó sem lehet, elvégre ez már „ősi” román iskola. Nemsokára 50 éves lesz! (Az előző, több mint 350 esztendőről ne is essék szó.) A nagyváradi püspöki palotáról a gyulafehérvári Batthyaneumról (az ország messze legértékesebb könyvtáráról), vagy akár a kolozsvári ferences kolostor visszaadásáról pedig szó sincs! Természetesen ezt így senki se mondja ki a román kormány részéről, kiváltképp most a nagy csatlakozások (NATO, Európai Unió) előestéjén. Csak épp határozott ígéretet se kapunk. Egyébként Kolozsváron a református kollégium régi épületét is csak elvben kaptuk vissza. A benne lévő intézmények egyszerűen nem hajlandók kiköltözni belőle. Kötelezni pedig nem lehet őket erre, mert ha nem tudnák, Romániában ma már demokrácia van! Ami – sajátos értelmezésben – azt is jelenti, hogy az olyan kormányintézkedéseknek, amelyek nem kedvére valók a boldog többségnek – egyszerűen nem engedelmeskednek.
Ugyanígy szó sincs – román részről – a csíkszeredai magyar konzulátus megnyitásáról. Csak magyarországi politikusok, közírók emlegetik, és mi, romániai magyarok. Romániának ugyanis nincs szüksége diplomáciai védettségnek örvendő tanúkra Székelyföld elrománosítását célzó akcióihoz.
Az aradi vértanúk emlékére emelt (majd lerombolt, azaz pincébe hurcolt) Szabadság-szoborcsoport helyreállításáról (mondjuk) lehetne szó. Ha azonban megtörténik, akkor rövid időn belül lerombolják, meggyalázzák azt holmi névtelen, kideríthetetlen személyazonosságú „nemzeti erők”, az olyanok, amelyek 1990 tavaszán Marosvásárhelyen kiverték Sütő András fél szemét vagy három évvel ezelőtt obszcén ordítozással próbálták elhallgattatni Dávid Ibolya akkori magyar igazságügy-miniszter asszonyt Aradon.
Nos, ezeket fűzném én hozzá, erdélyi ember, kolozsvári lakos, román állampolgár létemre Pataky István pályatársam jóindulatot sugárzó, derűlátó írásához. Ezt is csak azért, mert öreg ember létemre (már a hetvenötödiket taposom) Romániában valamivel többet tapasztaltam a tényleg kiváló, de nálam minden bizonynyal fiatalabb, jóhiszemű pályatársamnál.
Végezetül megjegyezném: ha valaki, akkor a romániai magyarság valóban kívánja, hogy tartós, jó viszony jöjjön létre Magyarország és Románia között, mégpedig a közös, a nagy „haza” – Európa áhított szellemében. Tegyünk is meg ehhez minden tőlünk telhetőt – de valóban együtt.
Addig azonban, amíg a másik fél nem mutat hajlandóságot a tettekre, ne „rohanjunk” és ne „lelkesedjünk” néhány elejtett szó miatt, ami holnapra már el is felejtődhet. Bár igaz, olyan szegények se vagyunk, hogy – mértékkel – ne bizakodhatnánk.

A szerző író (Kolozsvár)