Október 6.

Ez az a nap, fakó és szürke, amikor tizenhárom ember életét vette el a gyáva idegen zsarnoki önkény. Ez az a nap, ragyogó fényes, amikor tizenhárom ember adta életét Magyarország függetlenségéért és szabadságáért. Ez az a nap, amely nekünk magyaroknak a legmélyebb bánat és dicsőség, a hősi elbukás dicsősége.
Az aradi tizenhármat ősi magyar földön érte egykor a halál, de kivégzésük színhelye ma határainkon túl esik, s gyászunk így év év után – mint magyar emlékezés és magyar ünnep – nemcsak kegyeletünk lerovására ad alkalmat, hanem egyben figyelmeztetés is számunkra: a szabadságot nem adják ingyen, a magyarságot sem, s eszményeinkben nem mindenki osztozik velünk.
Arad az elmúlt esztendőkben, mintegy eredeti jelentésében elmélyülve, mementóvá vált, a gyász tetté lett, amely kifejezi határon innen és határon túl a különbözőképpen gondolkodó és vélekedő emberek igazi érzéseit. Arad zarándokhelye lett a magyaroknak. Nemzeti érzelmű fiataljaink ezrei érezték, érzik úgy, hogy ezen a napon ott a helyük. Különös módon ez a gyász – mivel a magyarság jussa – nemegyszer ellenséges érzületeket is ébreszt itt és odaát. Ez a nap átragyog (és átsötétlik) a hamis barátság pragmatikusnak tetsző jelszavain, bár ennek a gyásznak nincs köze semmiféle kedvezményhez.
Ennek a tizenháromszoros halálnak a nagyszerűségét azok nem érezhetik át, akik életük során soha egy pillanatra sem szegültek szembe a zsarnoksággal, akik „a jólét langy habjaiban” soha nem vállaltak kockázatot magyarságukért, akik mindig készek voltak behódolni idegen érdekeknek, s nem csupán behódolni, hanem önérdekké konvertálni azt.
Az igazi gyász nem értékek konvertálására szolgál. Nem váltható át politikai haszonra. Az igazi gyász lényege ugyanis az őszinteség. Érdemes arra gondolni most, kik jártak Aradon kegyeletüket csinnadratta nélkül leróni az elmúlt esztendőkben. Kik azok, akik zarándokhellyé tették ezt a várost, s elmélyítették azt az érzést, amely a lelkeket ehhez a helyhez köti.
Ez a nap közel esik a másik naphoz, október 23-hoz, amelyet később – már nem idegen kezektől származó – megtorlás követett. Az 1956 után arccal földbe temetett, jeltelen sírokban nyugvók halála épp ennyiben különbözik az aradi tizenhármakétól: őket nem a zsarnoki idegen hatalom, hanem a zsarnokság honi szolgái ölték meg. Ki ne érezné át, melyik tett az iszonyúbb?
Ez a csend napja, a halál napja, a némaságé. De az ellenállásra való emlékezésé is, egy olyan időre, amikor nem volt magyar magyarnak árulója. Akkor a vereségben sem szakadt ketté a nemzet. Az aradi tizenhármak a deáki bölcsességnek nyitottak utat.
A tisztelet, amelyet hőseink iránt érzünk, a reménység forrása is. Ilyenkor arra kell gondolnunk, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló. A hőstett sohasem pragmatikus ugyan, a mártírhalálnak nincs célszerűsége és logikája, mégis ott fénylik mögötte egy távoli cél.
Miközben fejet hajtunk az aradi vértanúk előtt, gondoljunk arra, hogy a zsarnokság előtt, legyen bármily kifinomult, leplezett, jóindulatával kecsegtető, soha nem hajthatunk fejet. Hinnünk kell abban, hogy a régmúlt áldozata közelebb hozza azt a jövőt, amelyben a nép, a nemzet, a magyarság szabadsága és jóléte határainkon innen és túl nem csupán szlogen lesz, hanem megélt valóság.