Ötvenhatok

Emlékszem az elsőre. Szép volt, megható és őszinte. Amilyennek egy ünnepnek lennie kell.
Már nem tudom, ki szólt, hogy megemlékezés lesz a Kossuth téren, de rögvest rohantam haza a zászlóért, a szüleim pedig a fiók mélyéről kerítettek egy nemzetiszínű karszalagot, amikor megtudták, hová is indulok.
Vagy százan, százötvenen gyűlhettünk össze a szobornál. Eleinte csak álltunk ott nagy csöndben, hogy még a lángoló fáklyák sercegését is hallani lehetett, aztán valaki föllépett a talapzatra, és szólt néhány szót. Sokan követték. Tizenhat éves voltam, és először hallottam Nagy Imre méltatlan kivégzéséről, a szovjet tankokról, a tizenéves áldozatokról. És először láttam kivágott lobogót; olyan jól működött addig a történelemoktatás.
Furcsa nap volt 1989. október 23-a. De még furcsább 24-e. Osztályfőnökünk reggel bejött a tantermünkbe, habár nem vele lett volna óránk, leült a tanári asztalhoz, mélyen a szemünkbe nézett, és azt mondta: 1956-ban olyan ellenforradalom volt, amelynek során a nehéz életkörülményeik miatt jogosan fölháborodott emberek rossz módszerhez folyamodtak. Én pedig arra gondoltam, hogy milyen jó lehet a budapestieknek, mert a fővárosban biztosan mindenki – még a tanárok is – érti az idők szavát.
Tévedtem. Méghozzá hatalmasat. Mert sajnos Budapesten sem értik az idők szavát.
Jelentem, 1989. október 23-án, mi százötvenen nem azért gyűltünk össze a sátoraljaújhelyi Kossuth-szobornál, hogy tizenhárom esztendővel később a parlamenti pártok marakodásának essen áldozatul az ünnep. Mert ahol ez megtörténhet, ott bizony komoly bajok vannak.
Először is, a nép. Lehet gyűlölni Orbán Viktort, haragudni a Fideszre, visszautasítani a stílust, rettegni a nem létező náci fenyegetéstől, rosszul lenni az országimázs kifejezés hallatán, de nem lehet Kovács Lászlót hamis nosztalgiából kikiáltani a legnagyobb európainak. Mert nem az. És meg lehet büntetni a jobboldat a hibáiért – végül is valami ilyesmiről szólna a demokrácia –, de nem azzal, hogy sutba dobva a múltat, kijelentjük: a szocialistáknál hazafibb hazafiakat még nem látott a Kárpát-medence. Mert már látott.
Aztán az ellenzék. Érthető, ha időnként – mondjuk, amikor Medgyessy Péter miniszterelnök kijelenti, hogy ő mindig is mélyen hitt a köztársaság eszméjében – fölfordul a gyomruk. Ám ettől még részt kell venni az Országgyűlés ünnepi ülésén. A jobboldali választópolgár ugyanis nem gyerekes sértődöttséget, hanem kőkemény küzdelmet vár képviselőitől. És nem az utcán, hanem a Parlamentben.
Végül a kormány. Lehet félni, és a 301-es parcellát lazán kihagyni, esetleg magánemberként (amit egyébként egyáltalán nem értek) odasündörögni. De akkor hazudozás helyett vállalni kell a rossz lelkiismeretet. Mert még mindig jobb egy paradicsomdobálás közben koszorúzó kormánykülönítmény, mint egy semmilyen. Ehhez azonban bátorság kellene. És alázat.
Hát itt tartunk most, 2002. október 23-án, október 23-a nélkül.