Pokol a remény kapujában

Sangatte az ezredforduló előtt Észak-Franciaország egyik minden különlegességet nélkülöző falucskája volt. Közel fekszik Calais-hoz, ahonnan a leggyorsabban lehet Nagy-Britanniába hajózni. Mikor megépítették a Csatorna-alagutat, az azon keresztül haladó Eurostar expresszvonat egyik megállóját Sangatte mellett húzták fel. Az alagutat s a vonatot üzemeltető cég, az Eurotunnel az építkezéshez felállított egy raktárat, amelyből a Vöröskereszt menekülttábort alakított ki, s így Sangatte egyből felkerült a térképre. A tábor hivatalosan ötszáz főt tud befogadni, de nagyjából 1200 lakója van, jórészt afgánok és kurdok. Céljuk egyértelmű: minél előbb eljutni a vágyaik földjére, Nagy-Britanniába.
Ennek érdekében minden este megrohamozzák a vonatokat. A megálló kerítésén átmászva felkapaszkodnak a vonat alvázára, vagy gyalogosan indulnak útnak. Mindkét módszer roppant veszélyes. A sínek ugyanis feszültség alatt vannak, a vonatról pedig igen könnyű leesni. Ennek ellenére naponta legalább négyszázan vágnak neki az útnak. Az Eurotunnel persze mindent megtesz azért, hogy ne tudjanak a menekültek a vonatra jutni, s a kis megálló, La Coquelle valóságos erődítménnyé vált. A cég ugyan hárommillió fontot költött a százötven biztonsági őr felbérlésére és a kétszáz kamera üzembe helyezésére, de az áradatot képtelenek feltartóztatni. Volt olyan tehervonat, amelyet hét alkalommal kellett visszarendelni útja előtt, mert az ellenőrzés újabb menekülteket talált a szerelvényen. Akiket elkapnak, szinte semmit sem vesztenek. Felszállnak egy buszra, amely visszaviszi őket Sangatte-ba. Másnap pedig újra próbálkozhatnak.
Franciaország és Nagy-Britannia kölcsönösen egymást vádolja a tarthatatlan állapotok miatt. Párizs szerint a brit bevándorlási szabályok olyan csábítóak, hogy egy közép-keleti menekült hajlamos heteken át kockáztatni az életét kamionokban, hajók rakterében vagy vonatszerelvényeken, hogy Britanniába érkezhessen. Igazuk is lehet, hiszen a menedékkérők legalább fele kedvező fogadtatásra lel London részéről. A Downing Street viszont épp Párizs erőtlen politikáját támadja. Szerintük a menekülttábor elhelyezkedése csábítóan hat a bentlakókra. London ezért új tábor létesítését tartaná kívánatosnak, messzebb az alagúttól, vagy az ország belsejében több helyre szórná szét a Britanniába vágyókat. Párizs ugyanis minden Calais-ba érkező menekültet azonnal Sangatte-ba szállít.
Mostantól azonban rossz világ vár az embercsempészekre, s így a menekültekre is. Megállapodás született arról, hogy november 15-e után Sangatte nem fogad több kérelmezőt, s az akkori lakosait is egytől egyig ellenőrzik. A britek vállalták, hogy az ENSZ menekültügyi főbiztosságának ajánlásai alapján „valódi” menekültek, azaz hazájukból elüldözöttek felét átveszi. Hogy a többivel mi lesz? Az érdekeltek bíznak az önkéntes hazatérésben, bár nehéz elképzelni, hogy egy afgán család miként tudja megoldani a hosszú utat hazáig, s elfogadni a bukást a siker kapujában.
Vélhetően nem távozik meszszire, talán Belgiumot választja az átkeléshez. A brit kormány azonban gondolt erre az esetre is: ellenőröket küld Calais és a belga Zeebrugge kikötőibe, hogy elejét vegye a következő menekültproblémának. Sangatte ugyanis bezár, mégpedig legkésőbb jövő áprilisban. David Blunkett brit és Nicholas Sarkozy francia belügyminiszter a kínos ügy „lezárásakor” már tudták, semmit sem oldottak meg. A tábor bezárásával megszűnhet egy probléma Franciaország és Nagy-Britannia között, de a szerencsétlen sorsú emberek eláraszthatják az egész partvidéket. Pedig az ominózus tábort éppen azért építették, hogy eltűnjenek a menekültek Calais és Sangatte utcáiról. Vagy ahogy a helyi lakosok nevezik településüket: a Pokol falujából.