Szocialista forradalom

Noha ’56-ban már nyolc esztendeje a szovjet rendszer kizárólagos szolgálatában állt a társadalom befolyásolásának teljes eszköztára, mégsem volt olyan általánosan elfogadott elmélet, amely „behatolva a tömegekbe, ott szellemi erővé válhatott volna”. Ám bármilyen szellemi fölény nélkül a magyarok „tömege” miként dönthette volna meg napok alatt a milliós állampártra felépített proletárdiktatúrát, amelynek gazdaságánál sokkal jobban működtek erőszakszervei, hátuk mögött a néphadseregnél jóval korszerűbb megszálló hadsereggel? Ami egységbe forrasztotta a népet, szó szerint mindhalálig, az a gyarmati uralom elutasítása volt. Mivel az évtizedes osztályharc akkorra már likvidálta a szocialista társadalom ellenségeit, lényegében „a parasztsággal szövetkezett munkásosztály” vívta meg a nemzet harcát a szabadságért. A munkásság választotta meg „alulról” a maga hiteles képviselőit a munkástanácsokba, ahol még mutatóba sem akadt párthű bolsevik. A szabadságharc leverése után a munkástanácsok a felkelt nemzet vezetőivé váltak, becsülettel kitartva a forradalom mellett és a bábkormány ellenében, amíg csak egyenként „le nem vadászták őket”. Agyonverés, akasztófa, börtön járt nekik, „munkások között fasisztáknak”. „Itt én mondom meg, ki a munkás” – módosíthatta volna Kádár Göring emlékezetes szavait. (Vizsgálati fogságom esztendeje alatt tanultam: ’56-ban a magyar munkásság bebizonyította, hogy sohasem lesz megbízható szövetségese a nagy Szovjetuniónak. Ha pedig ellensége, akkor legyen szétzüllesztett, műveletlen, elvtelen és kispolgári. Lásd a kádári alku egyik felét.)
A párt reformerei – szomorú szereptévesztéssel – meg akarták menteni az eszmét, amelynek gyakorlatát önpusztítónak tapasztalták meg. Na hiszen, éppen egy parányi gyarmatra bízták volna Moszkvában a szent érinthetetlenségbe merevített ideológia megújítását! Amit a Nagy Imre köré gyűlő értelmiségiek akartak és munkáltak, az forradalom volt a legkevésbé! Mihelyt az utca vette át a nemzet sorsának irányítását, reménytelenné vált a szocializmus ügye – ortodox, akár másmilyen formában. Az első lövéseket ránk adták le – mondta keserűen egy revizionista zárkatársam a Gyorskocsi utca homályos zárkájában.
Bibó híres tétele, miszerint tartós politikát nem lehet hazugságra alapozni, „az ellenforradalmat leverni segítő” elvhű bolsevikok kezdeti helyzetértékelései elébe kívánkozik. Kádár szerint október 23-án „a dolgozó tömegek a szocializmus megjobbításának szándékával” vonultak ki az utcára. Igen ám, de az egyetemek pontjai között Szegedtől kezdve végig ott szerepelt a többpártrendszer és a szovjet kivonulás követelése! A megtorlás idején mindkettőből vádpont lett, mert hát miféle szocializmus születhetett volna a műveletlen tömegek spontán ötleteiből? Meg aztán a kivonuló szovjet csapatok nyomában visszatértek volna a földesurak és a kapitalisták!
A megszálló által fokozatosan restaurált proletárdiktatúra hétről hétre változtatta az események minősítését, egyre korábbra téve az ellenforradalom kezdetét, s egészen ’53-ig tolta vissza „a pártárulók klikkjének” aljas összeesküvését a népuralom megdöntésére. Ígéretekben nem volt hiány, mint azok cinikus megszegésében sem. A rendszer maga lett hazugsággá, mert legitimációja, jogalapja volt „a népellenes kaland” letiprásának igazsága, sőt internacionalista kötessége.
Ma bárki szabadon értelmezheti a forradalmat és szabadságharcot, s a mi véráldozatunk árán kivívott szólásszabadsággal élve, ki is mondhatja a véleményét. Úgy látjuk, hogy aki ma szocialista forradalomnak hívja azt, amit hitből-hivatalból bizony másként nevezett 33 éven át, többnyire abból az elődpártból váltott osztályt az imént, s készül rövidesen európai szociáldemokratává válni, amely a megszálló buzgó szolgálatában „objektíve” a kapitalizmus restaurálóinak kiáltotta ki az utcai harcosokat, a példájukon fellelkesült pártbéli és más értelmiségiekkel együtt (egyben gondoskodva a vád következményeiről is). A most szocialistának beállított eseménysor nekik bizony ellenforradalom volt mind közönségesen, s az MSZMP tagjai három sarkalatos pontban vallottak is erről, amikor az élcsapat soraiba jelentkeztek: 1. a párt belső árulói a néphatalom megdöntésére szervezkedtek, 2. a nyugati imperialisták uszítására a félrevezetett tömegek ellenforradalmat robbantottak ki, 3. ezért a néphez hű kommunisták történelmi kötelességüket teljesítették, amikor internacionalista fegyveres segítséget kértek a szocializmus megmentésére. Aki pedig abban a pártban futotta be politikai pályáját, az mind, máig megtartotta az árulással szerzett politikai, gazdasági és társadalmi előnyeit, sajnos a bolsevikok hamis tudatával együtt (pl. övék az igaz hazafiság, a korszerű európai nemzettudat). Elképedve látjuk, hogy akik tegnapelőtt minden kapitalista restaurációs kísérlet ádáz ellenségei voltak, tegnap a kapitalizmus valóságos restaurálói lettek. El kellene számolniuk végre az „igazságos” osztályharcos bosszú véres tetteivel, 33 év lelki-szellemi elnyomásával a megszálló szolgálatában, első renden pedig a magyarság ellen elkövetett bűneikkel. A ’92-ben szégyenlősen – és következmények nélkül – megemlített „egyéni károkozás” csak a nemzet végleges eltörlésének elvhű politikájából következett, egyébként logikusan.
Szándékát tekintve sok ’56-os akár a kapitalizmus visszaállításáért is harcolhatott, hiszen a szabadságból, többpártrendszerből éppen az is következhetett volna, s a csőd mélypontján nem mindenki hitt a szocializmus megjavíthatóságában. Az egész megmozdulás lehetőségei azonban legfeljebb valamilyen újabb Jugoszlávia kialakulásával kecsegtettek itt a Birodalom nyugati végein – de immár Tito ellenében is, és a Nyugat közvetlen segítsége nélkül. Ellenséggel körbevéve a Nyugattól, a semleges Ausztriával elvágva, ugyan miként élhettük volna túl a hátraarcot a vörös zsákutcában? A geopolitikai tények már eleve a forradalom ellen szóltak, ám azon a csudás, derült őszön a magyarok a szabadság vágyának lázában égtek, afféle kollektív szerelmi bódulatban, amely óriási szunnyadó energiákat szabadított fel mindenkiben. A rendkívüli bátorsághoz és a forradalmi öntudathoz (Bibó) mind ez elegendő is volt, de a keserű realitásokkal a szabadon megválasztott kormány végül kénytelen lett volna felelősen szembenézni. Amennyiben ma valakinek a szemében ez a történet „szocialista forradalommá” áll össze, lelke rajta, de legalább megtudjuk, hogy mit is illik legújabban szocializmuson értenünk.

A szerző a TIB elnöke