A szegedi egyetem vezetői megengedték, hogy azokat az értékes festményeket, könyveket, kultúrtörténeti ritkaságokat, színházi dokumentumokat, amelyeket nem tudott ismerőseinél elhelyezni, a klinikák Dóm téri épületének padlásán rakja kupacba. Valamennyit édesapjától, Szabadi Istvántól, a szegedi színház egykori énekesétől örökölte. Munkahelyi főnökei kijárták, hogy kapjon egy ágyat az egészségügyi centrum nővérszállásán, de személyes holmijának ott már nem jutott hely. Ez év áprilisában végrehajtók lakoltatták ki otthonából, ahol több mint fél évszázaddal ezelőtt született. Mióta elveszítette a lakását, mély depresszióban szenved, gyógyszerekkel él, és a lelki bajok szívbetegséget idéztek elő. Sírását visszafojtva, szomorúan mondja:
– Ha válságos helyzetemben munkatársaim nem állnak mellém, feladtam volna. Hónapokon keresztül készültem az öngyilkosságra. Csak a kollégák gondoskodása és szeretete tartott vissza attól, hogy ezt a lépést megtegyem.
Szabadi Éva édesapja, Szabadi István, 1945-től 1970-ig, nyugdíjba vonulásáig a szegedi színház baritonistájaként sikert sikerre halmozott. Tiszta fényű hangjára, kivételes tehetségére a báró Kemény család figyelt fel Kolozsváron, és a harmincas években saját költségükön taníttatták a budapesti Zeneakadémián. Az 1945-ös világégés után a kolozsvári operisták Vaszy Viktor karigazgató vezetésével Szegedre költöztek. Így került ide Szabadi István is, akit a közönség hamar a szívébe zárt. Egyik rajongója, a szegedi cipőgyár tulajdonosa lett a mecénása, aki az otthontalan énekesnek s családjának felajánlott két szobát az üzeme területén lévő munkáslakásban. A gyár 1950-es államosítása után a szolgálati lakásokat átminősítették tanácsi rendeltetésűvé. Ez a változtatás nem módosította Szabadiék életét, maradhattak a gyári otthonban. Maradhattak az 1990-es fordulat után is, amikor egy olasz befektető megvette az üzemet a gyár területén lévő lakásokkal együtt. Szabadi István 1992-ben, nyolcvankét évesen abban a hiszemben halt meg, hogy a vele egy háztartásban lévő lánya feje felett örökre fedél lesz.
– Az egyik kolléganőm azzal próbált vigasztalni, hogy nem történt más, csak „globalizálták” a lakásomat. Köszönöm ezt a globalizációt – eleveníti fel a folytatást Szabadi Éva, aki 1998-ig háborítatlanul élhetett az otthonában.
Az olasz tulajdonos akkor mondott fel neki, de nem költözött ki. Később, 1999-ben pert indítottak ellene, amit a külföldiek 2000-ben meg is nyertek. A Csongrád Megyei Bíróság jogerős ítéletéből kiderül, hogy az olaszok jogszerűen „globalizálták” az asszisztensnő hajlékát, tehát törvényesen jártak el. A közérthetőség kedvéért érdemes felidézni az ítélet egy részletét, amely így szól: „A felperes a bérleti jogviszonyt felbonthatta, a szerződés alapján pedig cserelakás biztosítási kötelezettsége nem áll fenn. A felperes a felmondási jogát a jogszabályoknak megfelelően gyakorolta. Ezért az alperes jogcím nélküli lakáshasználóvá vált, akit kötelezni lehet otthona elhagyására.”
Ez a lépés hosszú huzavona után az idén meg is történt. Jogilag minden rendben lenne, de mégis visszataszító a történet, mert Szabadi Éva valójában jóhiszeműségének lett az áldozata.
– Szerencsétlenségem abból fakad, hogy nem vagyok jogász. Nem vettem észre, vagy inkább nem fogtam fel, hogy az olaszokkal kötött szerződés nem halálomig szól, ezért bármikor kitehetnek. Bár a gyár jogtanácsosa, aki időközben elhunyt, azt magyarázta, hogy lakhatási jogommal mindaddig rendelkezek, amíg élek, de sajnos ezt az állítást ő már nem tudja bizonyítani. Ha valaki idejében elmagyarázza, mit tartalmaz a rám vonatkozó szerződés, akkor nem írtam volna alá.
A kilakoltatás a gyár szempontjából fontos lehetett, mert azon részt vett a cég vezérigazgatója, Tóth Erika is, aki akkor kérdésemre elmondta, hogy magánemberként sajnálja Szabadi Évát, de nem tehettek mást. A cégnek szüksége van a lakásra, mert korábban az olasz technikusokat szállodában helyezték el, ami megterhelte költségvetésüket. Hamarosan felszabadítják a Szabadi Éva otthona mellett lévő két lakást is, kiteszik onnan a lakókat. Akkor Tóth Erikának megpendítettem, hogy a törvény mellettük áll ugyan, de humanizmus is van a világon. Méltányossági alapon segíthetne az olasz tulajdonos, hogy Szabadi Éva legalább garzonhoz jusson. A vezérigazgató megígérte, hogy beszél a gazdájával. Fél év elteltével most újból érdeklődtem, hogy sikerült-e az olasz befektetőben részvétet kelteni a nagy művész lánya iránt. Tóth Erika udvariasan azt válaszolta, hamarosan találkozik a tulajdonossal, és akkor elővezeti a sajátos magyar gondot.
Szabadi Éva szerencsétlensége nem egyedi. Több tízezer szolgálati lakást privatizáltak 1990 óta. A tipikus gondokra a Szegedi Ügyvédi Kamara elnöke, Dobozy Levente világít rá, aki mellesleg jól ismeri ennek az ügynek a hátterét is.
– A magánosítás után tömegesen veszítették el otthonukat az egykori szolgálati lakásokban élők. Azonban sok olyan esetről tudok, amikor a külföldi tulajdonos megismerve a magyarországi viszonyokat nem csak a jogszabály szerint járt el, hanem anyagilag segítette a kiköltözőket. Szabadi Éva esetében nem kötelező ez a gesztus, de emberileg el lehetne várni. Valójában a hozzá hasonlókat az állam hagyta cserben, amikor olyan helyzetet teremtett a privatizáció során, amellyel emberek ezreit szolgáltatta ki a profitorientált cégeknek. A magánérdek úgy diadalmaskodott a közérdeken, hogy ebben az esetben nem lehet etikáról beszélni. Amikor Szabadi Éva aláírta a szerződést, nem tudott az új lakásrendeletről, amelynek értelmében cserelakás biztosítása nélkül is fel lehet mondani a szolgálatit.
Más kilakoltatás csak részvétet kelt, de az asszisztensnőé felháborodást váltott ki a művészvilágban. Szegeden még elevenen él Szabadi István kultusza, az énekes sokat tett a városért. Gyimesi Kálmán, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja felháborodottan mondja, hogy az eset azért indította meg, mert az élet igazságtalanságát látja abban, hogy kollégájának a lánya földönfutó lett.
– Szabadi művészi teljesítményét itthon és a határon túl is elismerték. Az már nem az ő hibája, hogy kevés pénzt keresett, amiből nem tudott anynyit félretenni, hogy a családjáról gondoskodjon.
Feldúlta a történet Sándor János rendezőt is, aki szégyennek tartja a végkifejletet.
– Ennek az országnak Szabadi István olyan értéket adott, amilyet kevés polgára nyújtott. Ez a kivételes képességű művész ugyanannyit keresett, mint amennyit a naplopó is megkapott, aki a gyár udvarán sétálgatott. Ha valóban minden ember egyenlő volt, akkor miképp lehet, hogy Szabadi, a nagy művész, majdnem éhen halt? Nyugdíját a nyolcvanas években szobafestők melletti segédmunkával egészítette ki. Szabadi Pista nincstelenül távozott az élők világából, és most a családja is az utcára került.
Egyelőre a részvét nem lendít a laboránsnő életén, aki a városi önkormányzathoz fordult, ahonnan a következő elutasító választ kapta: „A lakáshoz juttatását szociális alapon gyakorlatilag lehetetlenné teszi az a tény, hogy már volt lakása, és havi jövedelme magasabb a minimálnyugdíj kétszeresénél. Rendeletünk értelmében ezek kizáró okok. Lakásvásárláshoz vissza nem térítendő hitel, illetve kamatmentes kölcsön formájában legfeljebb nyolcszázezer forint támogatást tudunk biztosítani, azonban számos feltétel megléte szükséges. Kiemelt fontosságú önkormányzati érdek, mely ugyancsak egy lehetséges jogcím, az ön személye esetében nem áll fenn…”
Szabadi Éva úgy érzi, számkivetett lett, a társadalmon kívül rekedt.
– Havi tízezer forintnál többet nem tudok megspórolni a fizetésemből, mert keveset keresek. Arra még reményem sincs, hogy lakásbeugróhoz egy kis tőkét összegyűjtsek. A nővérszállásról bármikor kitehetnek. Azelőtt gyakran jártam színházba, tárlatra, most már sehová sem megyek, szégyellem magam, nem tudok a nincstelenség tudatától megszabadulni, a hajléktalanság állapotából kilépni.
Ukrajna
Zelenszkij leváltásáról tárgyalhattak az Alpokban
