Tisztelt Szerkesztőség!

Mécs Imre a Rabár-ügyről

Mécs Imre országgyűlési képviselő, a volt kormánytagok állambiztonsági múltját vizsgáló parlamenti bizottság elnöke Ugró Miklós Az együttműködő címmel október 17-én megjelent jegyzetére válaszként az alábbi levél közlését kérte szerkesztőségünktől:

A Rabár családnak, Rabár Zsuzsa kezeihez
Kedves Család!
Átérzem megrendülésüket, amikor felelőtlen kiszivárogtatás következtében a sajtóban találkoztak néhai dr. Rabár Ferenc nevével azok között, akikkel a vizsgálóbizottság érdemben foglalkozott. A bizottság kormánypárti tagjaival együtt eltökélt szándékunk volt, hogy mindaddig, amíg alaposan ki nem vizsgáljuk az adatok hitelességét és realitását, addig semmiképpen sem hozzuk nyilvánosságra sem az adatokat, sem a neveket. Az is közismert, hogy a bizottság ellenzéki képviselőtagjai megnehezítették munkánkat azzal, hogy felfüggesztették tagságukat. Így nem állt módunkban, hogy mindennek alaposan utánajárjunk, és lehetetlenné vált a bizottsági határozatok meghozatala. Kénytelenek voltunk munkánkat befejezni anélkül, hogy az országgyűlési határozatban szereplő feladatainkat maradéktalanul megvalósítottuk volna.
Ezért nem tudom a bizottság nem létező álláspontját közölni, levelem saját benyomásaimat és megalapozott véleményemet tükrözi.
Mivel dr. Rabár Ferenc véleményét már nem mondhatta el, különös gonddal jártunk el a róla kapott dokumentumok értékelése során. Az önöknek már átadott Kivonat a hálózati nyilvántartó könyvből feljegyzései szerint őt 1968. május 28-án a III/I-es csoportfőnökség egy tisztje beszervezte „titkos munkatárs”-nak. További feljegyzés szerint 1969. október 8-án egy másik osztály vette át, egy másik tiszt aláírásával. 1971. április 1-jei keltezéssel egy újabb tiszt aláírása látható, majd 1974. július 19-i dátummal kizárták a hálózatból, személyi dossziéját és munkadossziéját megsemmisítették.
A szakértők a hosszú időből (hat év) és a tartótisztek számából arra következtettek, hogy érdemi együttműködés lehetett, de az nem bizonyítható.
Ezek után kértem, hogy keressék meg a három tisztet. Kiderült, hogy közülük már csak a beszervező tiszt él, nyugdíjasként, őt igen alaposan kihallgattam. A nyugalmazott alezredes megpróbált készségesen visszaemlékezni. A felvett jegyzőkönyvet, anonimizált formában, levelemhez mellékelem. Az anonimizálás az anyag megértését nem akadályozza, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy abból idézzenek.
Kiderült, hogy dr. Rabár Ferenc 1968-ban Ford-ösztöndíjban részesült, tizedmagával. A III/I csoportfőnökségre mind a tizüket külön-külön behívták, elbeszélgettek velük, kioktatták őket a vélt állambiztonsági veszélyekről, afféle tanfolyamot tartottak nekik, majd nyilatkozatot írattak alá velük, és végül – valószínűleg a tudtuk nélkül – ügynökkartont állítottak ki róluk. A kartonon az ügynöklét legmagasabb rangját, a „titkos munkatársat” tüntették fel. Majd miután hazatértek, beszámolót kértek tőlük, s később ad acta tették a dossziét. Ez volt a szokásos eljárás, kivételt csak azokkal tettek, akik magas pártbeosztásban voltak, illetve rövid időre mentek ki. Az alezredes nem emlékezett arra, hogy a későbbiek folyamán milyen kapcsolat állt fenn dr. Rabár Ferenc és a III/I között. Nem tudott arra sem érdemleges választ adni, hogy miért szerepeltek további tartótisztek, mint mondta, az ösztöndíj abszolválása után már nem foglalkozott velük.
Érdeklődtem mai titkosszolgálati vezetőktől is, de érdemben nem tudtak újabbat mondani.
Az önöktől kapott életrajzi adatok és posztumusz tanulmánykötet szellemisége alapján az a benyomásom, hogy dr. Rabár Ferenc nem lehetett érdemi kapcsolatban az offenzív szolgálattal.
Akkor miért szerepelt a két tartótiszt? Sajnos őket sem lehet megkérdezni. Tapasztalataink szerint ezeknek a kartonoknak az volt a szerepük, hogy afféle emlékeztetőként talonban tartsák a közelükbe került, értékes szellemi embereket, akik vélhetően, a későbbiek folyamán, különböző külföldi kiküldetésekre mehettek. S amennyiben valamely elképzelésükbe illeszkedett, akkor az illetőt előszedték és megpróbálták rávenni az együttműködésre.
A kivonat tanúsága szerint a mi esetünkben erre nem került sor.
Szilárd meggyőződésem, hogy néhai dr. Rabár Ferenc csak formálisan volt ügynökként nyilvántartva, valóságos ügynöki munkát nem végezhetett. Valószínűleg nem is tudott arról, hogy nyilvántartásba vették.
Ugyanakkor ez a szomorú eset is rávilágít a diktatúra állambiztonsági szerveinek, finoman szólva „nem jogállami” és embertelen tevékenységére. A jelenség megismerése a fontos, főként, hogy a mai generációk megismerjék a totális diktatúra módszereit és egy kicsit átérezzék működésének hatását.
Levelemből természetesen idézhetnek, arra hivatkozhatnak.
Tisztelettel üdvözlöm Mindannyiukat:
Mécs Imre

Mikor és honnan indult a médiahajó?
A Magyar Nemzet e hónap második napján vetette fel először a kérdést, de a válasszal adós maradt. Talán van néhány olvasó, aki erre is kíváncsi, nem csupán Modor Ádám (Magyar Nemzet, okt. 2.) szelektív emlékezetére.
A Médiahajó előzménye, modellje Trianon szülötte. Ugyanis a kis területre szorult ország egyetemeire fogadta az elvesztett városok fiataljait. A túlsúlyos évfolyamok, a gólyák hajóra szálltak, s a király nélküli királyság államvallásának székhelyére, Esztergomba utaztak, orgonahangversenyt hallgattak, s ismerkedtek, illeszkedtek, rájöttek, ki a demonstrátor, a docens, a dékán s a rektor. E kirándulásokból hagyomány lett, ami később elveszett.
Minderre az ELTE fennállásának 350. évfordulójára készülve jöttünk rá a régi feljegyzésekből. Ezt a formát újítottuk fel Gólyahajó néven. És mivel az 1100 személyes Zsófia hajó már nem létezett a hat szalonjával, arra kényszerültünk, hogy a Mahart három kis hajóját összekössük. De ez már később volt, a Médiahajó 12 éves története során. E történetrőla www.mediahajo.hu oldalakon minden részletesen olvasható, erről bővebben itt nem kell szólnom. A Médiahajó mindig az aktuális kérdéseket tárgyalja, nyilvánosan és a felelősöket keresve. Feladatomnak tekintem, hogy az álláspontok nyílt vitában jelenjenek meg. Ezt a régi tulajdonságomat igazolhatja, hogy azt a sajtófesztivált, ahol 1983 októberében Tóth Dezső egyedül maradt az akkori hatalom hivatalos közléspolitikáját képviselve az ELTE jogi karán, nos, azt a nyilvános, nem csupán diákigazolvánnyal látogatható fórumot többedmagammal én szerveztem. Ez lenne itt a fontos körülmény, amely jellememre és karakteremre utal, ahogy azt Modor Ádám mondaná. Mindez egyébként nem először ásódik elő, ezért kénytelen vagyok az érdeklődőket a Beszélő 1999. évi 5. számának Visszabeszélőjéhez irányítani (www.beszelo.hu), ahol ezt a kérdést a magam részéről már lezártam egyszer.
Modor Ádám kutatónak tisztelettel pedig forráskritikai bölcsességet és empátiát kívánok, hogy amikor a saját területükön „beborult” ügynökök önmagukat védő „bőrpapírjait” olvassa, azért ne szakadjon el nagyon az akkori tértől és időtől. Ugyanakkor nagyon köszönöm a publikációt, hiszen kihallgatásom ténye azt legalább igazolja, hogy magam nem voltam III/III-as.
A mai világban ez is valami, becsüljük meg. Enyedi Nagy Mihály, Budapest

Orbán Viktor saját útja
Tavasszal, a választások után írtam egy olvasói levelet, megköszönve az elmúlt négy évet és annak minden teljesítményét. Azt, hogy végre ráléptünk arra az útra, amely lassan, de biztosan visszavezethetett volna oda, ahonnan 45 évvel ezelőtt letérítettek. Megvolt a remény, hogy behozzuk, amit mulasztottunk a többi európai országhoz képest. Sajnos nem vettük számításba a rombolást, amit az az időszak – ahogy mondani szokás – „a lelkekben” végzett. Ezeknek a lelkeknek nem kell a valódi rendszerváltás. Nem kell a nívó. A mai napig az az évtizedeken át államilag kifejlesztett és támogatott irigy és kicsinyes beállítottság uralkodik, ami a polgárosodás kerékkötője.
Nem lehet négy év alatt egy Márai-féle gerinces polgárságot ismét lábra állítani, amikor nincs meg hozzá az „emberanyag”. Nem lehet négy év alatt egy olyan polgárságot újra felemelni, amelynek gerincét megtörték, amelyet 40 évig megfélemlítettek, elnyomtak, megaláztak, kifosztottak, elüldöztek. Türelem. Hagyjuk Orbán Viktort a saját útját járni. Eleget kap, szünet nélkül és egyre méltánytalanabbul a baloldalról – legalább mi ne keressük, ne hajszoljuk, követeljük állandóan. Bármennyire is fájdalmas, hogy az országnak tíz év alatt másodszor újra megadatott egy kimagaslóan tehetséges vezető, és akkor azt rosszul értelmezett önérdekből a (fogyó!) többség sikeresen elgáncsolja – ha egyszer kiválóságát elismerjük, ne akarjuk mi is mindennapi gondjainkat vele megoldatni. Álljunk a saját lábunkra! Ismerjük fel, hogy ő messzebbre lát, messzebbre tervez nálunk. Ha valakinek, neki sikerülni fog az új polgárság megteremtése. Mi, az én generációm, köszönjük azt, hogy megpróbálta, köszönjük, amit eddig tett értünk, határon innen és túl. Hogy mégiscsak érdemes volt megérni ezt az újabb és újabb keserű csalódásokkal teli korszakot. Ő még fiatal, kitartó, és tudja mit akar. Ne akarjuk a mindennapi csatározások szintjére lehúzni, hagyjuk, hogy megtervezze és létrehozza utódaink szebb jövőjét. Mert mi, akik 1956-ban voltunk a lázadó ifjúság, ezt már nem fogjuk megérni. Én már csak abban bízom, hogy utódaink igen.
Isten adjon neki erőt hozzá! Kovács Mária, Budapest

IBM és Danone
Kiemelt célként szerepelt a polgári kormányzat gazdaságpolitikájában a kis- és középvállalkozók támogatása mellett a hazai nagyvállalkozók-fővállalkozók megerősítése. Ezek a vállalkozók-vállalatok itthon maradnak, és motorjai a gazdasági megerősödésnek, ami különösen fontos az EU-csatlakozás szempontjából. A D–209-es gazdaságirányítása ellehetetlenítette ezt a hajtóerőt.
Látjuk, hogy a külföldi tőke – tisztelet a kivételnek – csak a profit kiszivattyúzására koncentrál. Ha már ez a kivihető tőke nem elég nagy, máról holnapra bezárja a vállalatokat. Ezt láttuk a tulajdonos Danone Győri Kekszgyár esetében (itt a volt kormányfő személyes közbenjárásának köszönhetően megmaradtak a munkahelyek), és most az IBM székesfehérvári gyárában, ahol több mint 3 ezer ember kerül utcára egyik pillanatról a másikra. Fehérváriak, ezért szavaztatok most a baloldalra? És ti többiek, akiknek még van munkahelyetek, lehet, hogy holnap ti kerültök sorra. Tringer László, Budapest

Koppándi Barna (Miskolc): Van egy olyan érzésem, hogy hoszszabb távú ellenzéki szerepre ítéltetett a jobboldal. Az elvtársak program nélkül, száznapos pénzosztogatási akciókkal – amelyet nem ők, hanem az előző kormány teremtett elő – annyira megerősödtek, hogy az egész országot vörösbe öltöztették. Sajnos tudomásul kell venni, hogy a jobboldal szétesett. A kisgazdák, az MDF, a MIÉP, a KDNP nincs. A nyáron a Fidesz is csak vegetált. Szerintem egy út van: pártunió megteremtése, Orbán Viktor miniszterelnök úr vezetésével és a polgári körök segítségével. Ezt kell megvalósítani, mert különben isten mentsen meg minket egy újabb szoclib kétharmados többségtől! Elég volt abból, hogy sem tavasszal, sem most nem kampányolt a jobboldal, Orbán Viktor járta egyedül az országot. Nekünk, polgári körösöknek most kell igazán összefognunk, összetartanunk, hogy ne tudjanak minket megosztani.
*
Sátory János (Tata): Hosszas töprengés után úgy érzem, hogy a Nagy Imre-díj első (posztumusz) kitüntetettje nem lehetett volna más, mint Kádár János. Horn Gyula csak utána következhet.
*
Erdődi András (Budapest): Ellátogattam a Terror Házába. Péter Gábor személye az, ami sokkoló. Gondoljanak bele: Péter Gábor, miután kikerült az ÁVH-tól, még 30 évig élt. Igazi cinizmusát és arroganciáját ez a 30 év névtelenség érlelte meg és teljesítette ki. Mert 30 év alatt semmi jelentőset nem tett, amely elhomályosíthatta volna ÁVH-s működését. Komlós János vagy Berkesi András az ÁVH-tól kikerülve életük nagyobbik részében mást csináltak, így lényegében az emberek tudatában mint humorista vagy regényíró maradtak meg, de Péter Gábor esetében ilyen lehetőség nincs. Péter Gábor nem engedte meg az utókornak, hogy bármilyen mentséget felhozzon a számára. Péter Gábor boldog volt, amikor iparszerűen, futószalagon gyárthatta a terrort.
*
Bodnárné Lovász Katalin (Szolnok): Jász-Nagykun-Szolnok megyében számos településen csak tartályos gázt tudnak használni az ott élők. Mint ismeretes, a tartályos gáz ára többszöröse a vezetékes gázénak. Emlékeimben frissen él még, hogy mekkora vehemenciával indítottak kampányt az MSZP prominens személyei az Orbán-kormány ellen az ügy megoldása érdekében. Megható volt szívszaggatóan együttérző kiállásuk. Fennhangon követelték, hogy a kormány nyújtson hathatós támogatást az érintett településeknek, ahol az emberek időközben a borsos ár miatt visszaálltak a hagyományos szén- vagy fatüzelésre. Nagyrév polgármestere Csillag István gazdasági miniszterhez intézett kérdésére azt a választ kapta, hogy ezen a problémán nem tud a minisztérium segíteni, majd az uniós csatlakozás után jut erre is forrás. Vajon a többi település is ezt a választ kapja? Az uniónak mindenre lesz pénze? Vajon milyen árat kell ezért fizetnünk?
*
Turán Sándor (Budapest): A Budapest Televízió szervezésében 2002 júniusától Száll az ének címmel ének-dal verseny kezdődött, operett, magyar nóta és népdal, musical, táncdal és jazz kategóriában. Ez a szép kezdeményezés azonban zátonyra futott. A meghirdetett nevezési díj kategóriánként tízezer forint volt.A verseny első fordulója rendben le is zajlott. A kellemetlen meglepetés ez- után érte a továbbjutott versenyzőket: újabb, 15 ezer forintos csekket küldtek nekik, amelyet a következő forduló előtt kellett volna befizetniük. A pályázat meghirdetésekor szó sem volt erről. A rendezők közölték, hogy a továbbjutók a következő fordulók előtt előbb 20 ezer, majd 25 ezer, végül pedig ismét 20 ezer forintot kötelesek befizetni. Felháborodásában több zsűritag úgy döntött, hogy lemond tisztségéről. Ez lenne hát a hazai dalművészet támogatása? Ideje lenne, ha az illetékesek végre elgondolkodnának ezen, és valós támogatást nyújtanának a hazai művészetek ápolásához.