Célratörően agresszív karosszériájával az új Ibiza a márka sportos imidzséhez igazodik. Ezt sugallják a mélyen ülő műszerek, a szellőzőnyílások és a jó fogású, háromküllős kormány is. A szürke két tónusában játszó műszerfal esztétikus és izgalmas. A felhasznált, kopogósan kemény műanyagok más autóban talán fel sem tűnnének, de az Ibiza friss idomai mellett túlságosan szembeötlő a kontraszt.
A sportos megjelenéshez gyengécske izomzat társult. A háromhengeressel leginkább elindulni nehéz: az 1,2 literből mindössze 112 Nm-re futja, ezért hajlamos a lefulladásra. Ezen határozott gázadásokkal segíthetünk, ami viszont azt jelenti, hogy pont a városi forgalomban kissé kényelmetlenül vezethető. Országúton már kedvezőbb a kép. Ha szorgalmasan kapcsolgatjuk a sebességváltót, az autó 64 lóerejét megcáfolva iramodik neki. A futómű tökéletes partner a tempós haladáshoz. A felfüggesztés csak annyi oldaldőlést engedélyez a karosszériának, hogy érezzük a kanyart, ám közben mindvégig biztosan fogja az aszfaltot, és hatásosan vasalja ki a kátyúkat. A pontos irányíthatóságban fontos szerep jut az elektrohidraulikus kormányszervónak, amely a menetsebesség és a kormányzás tempója függvényében szabályozza a rásegítés mértékét. A száguldozásnak természetesen megkéri az árát a motor: a próbaúton 8,8 litert fogyasztott száz kilométerenként.
Ettől eltekintve a sofőr hamar megbarátkozik az Ibizával. A volán négy irányban állítható, a feszes tömésű ülés magassága szabályozható, és viszonylag tágas a fejtér. A sofőréhez hasonlóan keményre tömött ülésekről azonban már százötven kilométer után is sajgó tagokkal kászálódnak ki az utasok. A hátsó traktus mérete átlagos, variálhatósága azonban jobb a legtöbb versenytársénál: nemcsak a kissé nehezen oldható reteszelésű hátlapok, hanem az ülőlap is osztottan dönthető előre, mégpedig egy ötletes, csuklós himbamechanizmussal.
Ezúttal az intenzív osztályra került egy férfi az emberrablók miatt
