Elvégezte a jogot, és ennyi. Závodi Gyula nem pályázott sztárügyvédi babérokra, eszébe sem jutott, hogy évszázados rejtélyeket bogozzon ki, mi tagadás, még az igazság sem nagyon érdekelte. Arra vágyott csupán, hogy – miként a falujában mondták – nadrágos emberként tologassa az aktákat a nyugdíjazásáig. Legszívesebben még a doktori címét is eltitkolta volna, ám a környéken, dicsekvésre hajlamos szülei jóvoltából, mindenki tudta, hová járt egyetemre, így aztán doktor úrként köszöntötte mindenki az utcán. A hivatalában nem volt baj, még örültek is annak, hogy nem törekszik karrierre, hogy van egy teddide-teddoda kolléga, aki nem szól, nem hőzöng, iktatja az aktákat, és kész. Otthon más volt a helyzet: a felesége már az anyakönyvvezetőnél doktor Závodinéként kanyarította alá a nevét, s utána is fennen hirdette, hogy a férjénél nincs jártasabb a paragrafusok között. A szomszédok csak bólintottak az állításra, s rendre arra gondoltak, jó, hogy ez a Gyula gyerek a közelben lakik, így ha valami gondjuk akad a törvénnyel, nyugodt szívvel fordulhatnak hozzá a megoldás reményében.
Závodi mindannyiszor nyugtalan szívvel fogadta a tőle tanácsot kérőket. Amíg a különféle jogszabályokat forgatta, magabiztos volt, fennen citálta a rendelkezéseket, az ötleteit viszont csak óvatosan fogalmazta meg, mélyen benne élt ugyanis egyetemi professzora intése, miszerint az igazi szakembert nem a jog, hanem a joghézagok ismerete teszi mesterré.
A szerencse nem kerülte el, meglehetősen könnyű esetekkel szolgáltak a szomszédok, hogy mennyire egyszerűekkel, arra álljon itt két példa.
Tipikus háziasszony állított be hozzá egy verőfényes őszi napon (a második házban lakott, még a kötényét sem vette le). Alighogy leült, a kendőjét kezdte igazgatni zavarában, látszott, nem tudja, hogy fogjon hozzá a mondandójához.
– No, csak nyugodtan… – morogta Závodi, miközben kényelmesen hátradőlt a foteljében.
– Arról van szó, Gyuszikám, pardon, doktor úr, hogy tudja, mi önkormányzati házban lakunk, a hátsó traktusban a Putz úr élt, ismerte, ugye? Nos, ő meghalt, a hivatal pedig kiutalta nekünk az ő részét. Évtizedek óta kérvényezzük, ezt csak úgy mondom… Szóval, megjött a kiutalás, a miénk a Putz úr helye is, csak éppen arra köteleztek minket, hogy a saját költségünkre vágjunk ajtót a két lakás közé. És itt a baj.
– Mi itt a baj, Bözsi néni? – kérdezte a jogász. – Nincs talán pénzük?
– Van egy kis spórolásunk – vallotta be az asszony –, de azt másra szántuk. Úgy terveztük, hogy tavasszal kifestetünk.
– Értem. Akkor válaszoljon, mi a fontosabb, a festés vagy az, hogy lakhassák az egész házat?
– Hát… kéne a hely. A lány már nagyocska, nem lakhat örökké a bátyjával…
– Mi lenne, ha a pénzükből most megcsináltatnák az átjárást a két lakás között, és ha megint összeraknak egy kis pénzt, akkor majd kifestetnek?
A szomszédasszony hallgatott, látszott, ízlelgeti a tanácsot. Aztán hirtelen földerült az arca.
– Nahát, doktor úr! Nagyszerű ötlet! Erre nem is gondoltunk! – kiáltott föl, miközben erőteljesen rázogatta Závodi kezét, és gondja volt rá, hogy alaposan megrakott komatálat küldjön át a következő disznóvágáskor.
A másik esettel már inkább meggyűlt hősünk baja. Anyja régi barátnője, bizonyos Rózsika törte rá az ajtót.
– Gyuszi, Gyuszkó, nagy baj van! Az a szemét Mikoláné! Nem is tudom, mit csináljak vele!
– Mi történt, Rózsika néni? – törődött bele Závodi, hogy lőttek a délutáni szundikálásának.
– Az, hogy a Mikoláné, az a szemét három napja kölcsönkérte az ollómat, és nem adja vissza. Vártam tegnap, nem hozta, vártam ma is, de semmi. Mit csináljak, Gyuszikám, te jogász vagy, adjál tanácsot!
– Talán ha bekopogna hozzá, és elkérné az ollót…
– Az nem lehet, Gyuszikám!
– Már miért ne lehetne?
– Mert nem vagyunk beszélő viszonyban.
– És miért nem beszélnek, Rózsika néni?
– Mert nem adta vissza az ollómat!
Závodi itt föladta. A hátára vetette a kabátját, átballagott Mikolánéhoz, és magában az emberi butaságot átkozva maga vitte el Rózsikához az ollót. Más kérdés, hogy az eset után, köszönhetően az asszony pletykás természetének, hősként beszéltek róla a faluban. Akárhányszor csak szóba került a neve a boltban, a temetőben, a templom előtt, Rózsika, ha ott volt, rendre fölkiáltott:
– Az ám a jogász, az a Gyuszi! Nem is értem, miért nem ő játszotta az ügyvédet A vád tanújában. Még jól is mutatott volna a mellett a vézna szőkeség mellett!
Závodi ép bőrrel megúszta az eseteit. Amikor bevégezte földi küldetését, nagy pompával temették el. Az őt övező tiszteletre jellemző, hogy nem akadt senki a gyászmenetben, aki utalt volna halálának okára: részegen beleesett a befedetlen krumplisverembe, és a nyakát szegte.
Véletlenek persze nincsenek. Bizonyság rá, hogy Rózsika a temetés után egy mondatot hozzábiggyesztett dicshimnuszához:
– Mindent tudott ez a Gyuszi, na… Még azt is megérezte, hogy a hézag lesz a veszte!
Keresztrejtvény
Napi sudoku
