A benesi dekrétumok csúf öröksége

A szlovák politikai körök örömmel és megnyugvással fogadták az Európa Parlament megbízásából készült nemzetközi jogászcsoport jelentését, amely szerint a benesi dekrétumok nem akadályozhatják meg Csehország európai uniós csatlakozását. Arra a megállapításra jutottak ugyanis, hogy amennyiben a kollektív bűnösség elve alapján meghozott rendeletekkel Csehországnak nem kell foglalkoznia – pedig ilyen megállapítást is tartalmaz a csoport jelentése, sőt a dokumentum alapján az Európa Parlament olyan határozatot fogadott el, amely szerint kívánatos lenne, ha a cseh fél politikai gesztust tenne a kérdésben –, Szlovákiának nincs ilyen kötelezettsége.

Vélhetően helyes a következtetés, még akkor is, ha a jelentéstevő jogászok hangsúlyozták, kizárólag a jelenben érvényes csehországi törvényeket vizsgálták a benesi dekrétumok fényében, ennélfogva Szlovákiára megállapításaik nem vonatkoznak. Mégis vonatkozhatnak Szlovákiára is – főként a csatlakozást illetően –, hiszen Csehországhoz hasonlóan Pozsony sem alkalmazza a dekrétumokat, illetve a rájuk épülő, a Szlovák Nemzeti Tanács által egykoron elfogadott törvényeket, azok alapján ma senkit nem foszthatnak meg Szlovákiában sem állampolgárságától, sem vagyonától. Ezt konstatálja egyébként a szlovák külügyminisztérium benesi dekrétumokkal kapcsolatos nem hivatalos állásfoglalása (non paper) is, amelyet még április 10-én dolgoztak ki, illetve tettek közzé.
Ez utóbbi dokumentumban – és számos politikusi megnyilatkozásban – azonban olyan történelmi és jogi félremagyarázások, ha úgy tetszik, „ferdítések” fedezhetők fel, amelyek arra utalnak: a szlovák politika tudatosan törekszik arra, hogy Csehország mögé bújva kerülhesse el a szembenézést a valós helyzettel, s valóban semmit ne kelljen tennie az egykoron elkövetett jogtalanságok erkölcsi és anyagi lezárása érdekében. Ez azonban aligha lesz járható út, ha górcső alá veszik – mondjuk ugyancsak egy nemzetközi jogászcsoport – a szlovákiai valóságot, s kizárólag a magyar- kérdésre koncentrálnak.
Az első és legszembetűnőbb történelmi félremagyarázása a második világháború utáni eseményeknek – egyszersmind az egyik legnagyobb különbség is a csehországi németek és a szlovákiai magyarok története közt – az, amit Peter Weiss baloldali politikus fogalmazott meg többször, még budapesti sajtótájékoztatóján is, nevezetesen: szerinte a magyarok jogfosztása, vagyonuk elkobzása, deportálása a második világháborút lezáró nemzetközi dokumentumok – potsdami egyezmény – alapján történt, vagyis a benesi dekrétumok megkérdőjelezői a második világháború lezárásának „eredményét” vitatják. A félremagyarázás valószínűleg tudatos, hiszen a szlovák történészek is többször leírták meg, hogy a nagyhatalmak kizárólag a lengyelországi, a csehszlovákiai és a magyarországi németek kitelepítését engedélyezték „a humanitárius szempontok figyelembe- vételével”, a magyarokkal kapcsolatban ilyen jellegű vagy ehhez hasonló megoldást semmilyen nemzetközi doikumentum nem tartalmaz.
Hasonló történelmi félremagyarázása és az egykori jogi helyzet tudatos leegyszerűsítése az is, amit a már említett külügyminiszteri nem hivatalos állásfoglalás szögez le, amely szerint a Csehszlovákiában élő magyar kisebbség helyzetét Csehszlovákia és Magyarország közös megállapodása rendezte, nevezetesen az 1946-ban megkötött lakosságcsere-egyezmény, az ezzel összefüggő vagyonjogi kérdéseket pedig ugyancsak kétoldalú szerződésben zárták le, amikor is 1949-ben megszületett az úgynevezett csorba-tói egyezmény. A megállapítások azért nem helytállóak, mert a magyar kisebbség tagjait már 1945-ben megfosztották állampolgári jogaikból, ennélfogva megfosztották vagyonuktól. A lakosságcsere gondolata csak azt követően fogalmazódott meg Csehszlovákia részéről, amikor kiderült, hogy nem lehet a magyarokat a németekhez hasonlóan elüldözni az országból. A vagyonjogi helyzet rendezésére utaló megállapítások pedig azért nem helytállóak, mert kizárólag azokra a magyarokra – illetve szlovákokra – vonatkoztak, akik valósan részt vettek a „cserében”, azaz Magyarországra, illetve Csehszlovákiába költöztek. A csorba-tói egyezmény semmilyen formában nem emlékezik meg a Csehszlovákia – döntően Szlovákia – területén maradt mintegy félmillió magyarról, köztük arról a 14 ezerről sem, akiket Csehországba deportáltak, s gyakorlatilag kényszermunkát végeztettek velük a német birtokokat elfoglaló cseh „újgazdák” rabszolgáiként.
S ez a másik, talán mindennél fontosabb különbség a csehországi németek és a szlovákiai magyarok sorsa, történelme összehasonlításakor a benesi dekrétumok, a kollektív bűnösség elvének érvényesítése terén. Nevezetesen, míg Csehország hivatkozhat a potsdami egyezményre a németek kitelepítése kapcsán, s a vagyonjogi rendezést külföldi állampolgárokkal szemben vitatja – egészen pontosan: tagadja meg –, addig Szlovákia a nemzetközi egyezmények hiányában meghurcolt saját állampolgáraival nem kíván még csak vitát sem folytatni erkölcsi megbélyegzésükről és az állam által okozott anyagi károkról. Erről tanúskodnak a legfrissebb szlovákiai események, nevezetesen a kormányalakítási tárgyalások és a készülő kormányprogram, amely a Magyar Koalíció Párja kezdeményezése ellenére nem fogja tartalmazni még azt sem, hogy egyéni elbánás alapján, bírósági úton rendezhessék a hontalanság éveiben elszenvedett vagyonjogi sérelmeket a szlovákiai magyarok. Sőt, kiszivárgott olyan hír is, amely szerint az új szlovák kormánypártok a koalíciós tárgyalásokon teljesen elzárkóztak attól is, hogy erkölcsi elégtételként a szlovák parlament nyilatkozatban ítélje el a kollektív bűnösség elvének alkalmazását a magyarokkal szemben. Ez alapvetően azért elgondolkodtató tény, mert amikor korábban felmerült a kérdés, hogyan viszonyul Szlovákia a kollektív bűnösség elvéhez, a szlovák politikusok a kilencvenes évek elején meghozott parlamenti nyilatkozatra szoktak hivatkozni, amelyben bocsánatot kért az akkori nemzeti tanács a Szlovákia területéről kitelepített németektől. Elgondolkodtató az, vajon saját állampolgáraikra – a mai szlovákiai magyarokra – ez a bocsánatkérés miért nem vonatkozhat?
A kérdésre érdekes választ kap az, aki végigolvassa a külügyminisztérium már idézett „non paper” nyilatkozatát, ahol szó szerint a következő áll: „Magyarország mind ez ideig nem tartotta fontosnak bocsánatot kérni azért, hogy a második világháború idején az 1938-as bécsi döntés értelmében, a nemzetközi jog alapelveivel ellentétben, megszállta Csehszlovákia, illetve Szlovákia területének egy részét”.
Ilyen magatartás ismeretében nem csoda, ha a szlovák politika nem ismeri el a benesi dekrétumok máig tartó hatásait, Szlovákia magyar nemzetiségű polgárainak, illetve magyar jellegű intézményeinek vagyoni károsodását. Pedig példa rengeteg van: a református egyház – amely ugyancsak „kollektív bűnösnek” minősült a hontalanság éveiben – a mai napig nem kapta vissza elkobzott vagyonának csaknem kilencven százalékát, de több százra tehető azon személyek száma is, akik bíróság útján próbálják visszaperelni földjüket, épületeiket, amelyeket azok bitorolnak, akik a hontalanság éveiben jutottak ezen ingatlanokhoz, s mind a mai napig ők a haszonélvezők a jogos tulajdonosok, illetve azok magyar nemzetiségű leszármazottai helyett.