Bizarr eseményre került sor 1999 márciusában a Las Vegas-i Mirage Hotelben. A nagy gyorsétteremláncok vezetői gyűltek itt össze, hogy megtartsák éves találkozójukat a sivatagi pihenőhelyből, tehát majdnem a semmiből kinőtt városban, ahol nap mint nap az amerikai álom talán utolsó érintetlen darabkáját bocsátják áruba: a reményt. A nyeremény, a győzelem reménységét.
A konferencia vezérszónoka Mihail Gorbacsov volt, a szovjet nyitás, a glasznoszty vezéralakja, aki manapság azzal keresi kenyerét, hogy dollárszázezrekért különböző rendezvényeken nevével és jelenlétével kölcsönöz rangot az eseménynek. Gorbacsov ezen alkalommal 150 000 dollárt tehetett zsebre a közel egyórás beszédért, amit – egyes beszámolók szerint – a találkozóra hivatalos üzletemberek némelyike teljes egészében végigaludt.
Ahogy Eric Schlosser, az eseményen részt vevő egyik amerikai újságíró találóan megjegyezte: „Maga az a tény, hogy a Mirage-ban jelen volt [Gorbacsov], sokkal fontosabb volt ennek a gyülekezetnek, mint amit mondott. Ahogy körbenéztem a gyorséttermek vezetőin, a hajszálcsíkos öltönyök és selyemnyakkendők tengerén, mindent megértettem. Az ókori Rómában a legyőzött népek vezetőit a cirkuszban közszemlére tették. A szimbolizmus félreérthetetlen volt: a Rómának való behódolás ezzel teljessé vált. Gorbacsov megjelenése a Mirage-ban, úgy tűnt, ennek a hagyománynak amerikanizált változata […]”
Talán nem véletlen, hogy az amerikai székhelyű gyorsétteremláncok üzletei a világon mindenütt a globalizációellenes tüntetések célpontjai lettek, és e tiltakozó akciókon nemegyszer olyan transzparensek is megjelennek, amelyeken a résztvevők Amerika-ellenes érzelmeiknek adnak hangot. A McDonald’s-ok és Burger Kingek feltűnése ma már nem csak annak jele, hogy egy adott ország megnyitja-e piacait az amerikai és nemzetközi tőke előtt, hanem annak is, hogy kész-e befogadni a tömegtársadalmaknak és tömegtermelésnek azt a kultúrájat, amelynek szárba szökenését a huszadik század hajnalán Henry Ford T-modelljének megjelenése fémjelezte, és amely futószalag-kultúra egyként jellemzi a mai gyorsétteremláncokat (Ray A. Croc, a McDonald’s atyja tulajdonképpen semmi mást nem csinált, mint hogy Ford módszerét bevitte az étterem konyhájába).
Kérdés, a kommunizmus és a kétpólusú világrend bukásával körvonalazódik-e egy olyan új hiperhatalom, melynek határait – ahogy egykor Rómáét is – nemcsak a limesek, de az azonnal felismerhető, szinte emblematikus kultúra (lett légyen az bármennyire populáris) is kijelöli? Valóban belépett-e Amerika a birodalmi korba, és ha igen, miért nem örülnek ennek polgárai?
Az utóbbi tizenkét év az amerikai gazdaság megerősödését és hadseregének soha nem látott fölényét eredményezte: ma már az Egyesült Államok többet fordít hadi kiadásokra, mint a katonai költségvetésbe pumpált pénzek alapján felállított erősorrendben utána következő kilenc ország együttvéve. „Semmi, még csak ehhez az erőegyenlőtlenséghez hasonló sem létezett soha; semmi ehhez hasonló” – állapítja meg Paul Kennedy, a Yale egyetem professzora, több nagy sikerű, történelmi tárgyú könyv szerzője a Financial Timesnak írt cikkében, majd így folytatja: „Leellenőriztem az elmúlt 500 év katonai kiadásairól és haderőméreteiről készített összehasonlító statisztikáimat, amelyeket A nagyhatalmak felemelkedése és bukása című könyvemhez gyűjtöttem össze, és egyetlen más nemzet még csak meg sem közelíti ezt. A Pax Britannicát olcsón működtették, a brit hadsereg sokkal kisebb volt, mint az európai hadseregek, és még a Királyi Haditengerészet is csak az erősorrendben utána következő két hajóhaddal ért fel. Ebben a pillanatban a világ összes haditengerészete együttvéve nem jelentene kihívást az amerikai tengeri erőfölény számára.” Ami igazán bámulatra méltó ebben, az az, hogy az Egyesült Államoknak mindezt úgy sikerült elérnie, hogy az utóbbi évtizedben ugyan egyre több pénzt fordított hadseregére, de ez az összeg nemzeti össztermékének egyre kisebb hányadát teszi ki.
Amerika legfőbb szövetségesét, Európát nyomasztja ez a fölény, ám igazából a szakadék hihetetlen mélységére az öreg kontinens politikusai csak akkor döbbentek rá, amikor az USA voltaképpen szövetségesei nélkül néhány hét alatt győztes háborút vívott abban az Afganisztánban, ahol a szovjet csapatok éveken át nem tudtak számottevő sikert elérni, és amely területre az USA kizárólag légi úton szállíthatta el harcoló alakulatait. „Önvédelmi háborút vívunk. Ez a háború a nyugati civilizációért folytatott harc is egyben. Ha az európaiak elutasítják, hogy magukat e küzdelem részeseinek tekintsék, rendben van. Ha erről le kívánnak mondani, rendben van. Megengedjük nekik, hogy tartsák a kabátunkat, de azt nem, hogy megkössék a kezünket” – fogalmazta meg nagyon nyersen a neokonzervatív amerikai választ az európai aggodalmakra Charles Krauthammer, az USA egyik legbefolyásosabb publicistája.
A jelenség – figyelmeztet nem egy elemző – az ókori Róma virágkora óta nem tapasztalt egyensúlyeltolódást sejtet, amelyet Amerika – a szeptemberben bejelentett új katonai doktrína erről tanúskodik – nem habozik kiaknázni.
Sokat hangoztatott állítás, hogy a kommunizmus bukása az USA-t egyben a világrendőr szerepébe is belekényszerítette, és mint az egyetlen szuperhatalom, felelősséggel tartozik az egyre inkább egymásra utalt országok, térségek stabilitásáért is. Talán épp ez az a „kötelezettség”, ahol a birodalmi jelleg leginkább tetten érhető. Andrew J. Bacevich (a bostoni egyetem tanárának könyve a múlt héten jelent meg az Egyesült Államokban Amerikai birodalom: az amerikai diplomácia realitásai és következményei címmel) a következőképp fogalmaz a Wilson Quarterly című amerikai folyóirat hasábjain: „A birodalmi hatalmak egyformák abban, hogy mind elkötelezettek a rend iránt.
Különböznek azonban abban, milyen értékeket szándékoznak meggyökereztetni területükön. Ha azt tekintjük, hogy a spanyol, a francia vagy a brit birodalom abban határozta meg célját (legalábbis részben), hogy a nyugati civilizáció jótéteményeit elterjessze, a mai Pax Americana történelmi örökösüknek tekinthető. Ám míg a korábbi birodalmi vállalkozások abban jeleskedtek, hogy a pogányokat megtérítsék vagy civilizálják a vadembert, az amerikai impérium legfontosabb értéke és legfontosabb törekvése a szabadság. Thomas Jeffersont idézve, a mienk a »szabadság birodalma«”.
Ez elmés próbálkozás arra az áthidalhatatlannak tűnő problémára: miképp egyeztessék össze az „impérium”-ot a demokráciáról alkotott képzetekkel. Bacevich eszmefuttatása azonban szinte már közhelyszerűnek tekinthető érvelés azok megnyugtatására is, akik hirtelen úgy érezhetik, hogy a hősi eposzban – amelyet a hetvenes években felnövő amerikaiak generációjának a Csillagok háborúja fogalmazott meg a legplasztikusabban – a lázadókkal, a szabadságot védelmezőkkel szemben hirtelen a „birodalmiak” oldalán találták magukat, akik, ahogy a film sugallta, valami eredendően gonosz és elnyomó hatalom szolgálatában állnak. Ronald Reagan híres beszédében, a film által keltett érzéseket is felerősítve, „gonosz birodalomnak” nevezte a Szovjetuniót. Az elnevezés kifejező ereje talán abban is rejlik, hogy a két fogalom („gonosz” és „birodalom”), valahol gyengén és láthatatlanul, mélyen a tudat alatt, mindig is összekapcsolódott az amerikai pszichében. (Lássuk be, a „gonosz tengelye” elnevezés, bár felmutat némi találékonyságot, távolról sem tűnik olyan erőteljesnek, mint Reagan elnök meghatározása).
Igaz – hangzik legtöbbször a magyarázat –, hogy az USA ma már az egyetlen igazi világhatalom, ám mivel példátlan erejét a „nemes cél”, a demokrácia világméretű elterjesztése érdekében használja fel, nem lehet egy lapon említeni a történelem megannyi letűnt, zsarnoki impériumával. Robert Kagan, a Washington Post vezető külpolitikai publicistája 1998 nyarán (a Magyarországon az elmúlt hetekben más okokból elhíresült) Foreign Affairs külpolitikai folyóiratban egyenesen „jóindulatú birodalom”-nak nevezi Amerikát, kifejtve, hogy „úgy tűnik, az amerikaiak magukévá tették, sőt ma már belső lényükből fakadónak érzik azt a meggyőződést, amely csak a második világháború után merült fel: nevezetesen, hogy saját jólétük alapvetően mások jólététől függ; hogy az amerikai prosperitás nem lehetséges a globális prosperitás hiányában; hogy az amerikai szabadság a szabadság máshol való fennmaradásának és elterjedésének függvénye; hogy az agresszió, bárhol is következzen be, az agresszió veszélyével fenyeget mindenhol; és hogy az amerikai nemzetbiztonság megvalósíthatatlan a nemzetközi biztonság széles körű megvalósulása nélkül”.
Az amerikai diplomácia a második világháború utáni új világrendet megalapozó Bretton Woods-i egyezmény óta valósággal megszállottja egy fogalomnak: nation building. A leginkább országépítésnek fordítható kifejezés azt a törekvést jelöli, hogy egy-egy működésképtelenné vált államban Amerika a rend helyreállítása után hosszú távra megteremtse a stabilitást, méghozzá olyan formában, hogy további politikáját a későbbiekben ne veszélyeztessék ellenérdekelt erők. Egy másik, épp ennyire erős vonulat azonban a „realista” megközelítés, ami Washingtont arra készteti, hogy ne avatkozzon be olyan területen, ahol ezt nemzeti érdekei nem követelik meg. A szomáliai kudarc óta előtérbe került ez a felfogás, és a Pentagon héjái igyekeztek is jó előre biztosítani az amerikai polgárokat, hogy a katonák harcolni mennek Afganisztánba, nem pedig országot építeni.
A tettek azonban mást mutatnak: a hadsereg nagyon is részt vesz az újjáépítésben, olyannyira, hogy a területen dolgozó civil segélyszervezetek minduntalan arra panaszkodnak, hogy a helyiek nem tudják megkülönböztetni őket a hadseregtől, mivel a katonák sokszor civilben, ám fegyverrel járják az utcákat, és gyakran olyan feladatokat is kapnak, amelyek hagyományosan nem tartoznának a fegyveres erők feladatai közé.
Joseph Collins középkorú, jó húsban lévő hivatalnok a Pentagonban. Helyettes államtitkári rangban a védelmi minisztérium felelőse az afganisztáni „stabilitási műveletekért”, amelyek gyakorlatilag a hadsereg azon törekvéseit is jelölik, amelyek a béke megteremtését és a mindennapi élet beiindítását célozzák a háború utáni Afganisztánban. Amikor többedmagammal irodájában fogadott, és az Afganisztánban tapasztalható nehézségekről beszélt, végig kísértett az érzés: akár az ókori Róma egyik prokonzuljával ülnék szemben, akinek eltökélt szándéka, hogy a barbár vidéken utakat, fürdőket, vízvezetéket épít, függetlenül attól, hogy mit szólnak ehhez az ott lakók, hiszen a civilizáció áldásait előbb-utóbb úgyis érezni fogják. – Meghatározzuk a feladatokat, megtaláljuk a helyi alvállalkozókat, és kifizetjük a számlát – mondta az iskolák, kórházak újjáépítését is felügyelő tisztviselő, aki láthatólag, ahogy Krauthammer is, hisz a nyugati civilizáció erejében, és ekképp eltökélten hisz abban is, hogy az élet Afganisztánban a szervezettség, a birodalmi rend (már nem az ő szavai!) megteremthető, akár erőnek erejével is.
A birodalmi lét által felvetett külpolitikai problémákon túl azonban van egy sokkal kellemetlenebb kérdés, amire Amerikának válaszolnia kell. Lehet-e birodalmat építeni polgárság nélkül? Nem az európai értelemben vagy a Márai Sándor által olyannyira óvott, szűken vett polgári értékrendről beszélünk itt, hanem az állam ügyeiben tevékenyen részt vevő, abból részt vállaló állampolgárról, aki gyakorolja jogait és él az önigazgatás lehetőségeivel. A Római Birodalom egyik sarokköve maga a római polgár volt, aki nem feltétlenül volt születése jogán római. Akadnak, nem is kevesen, akik az amerikai demokráciát nem is a birodalmi lét jellegzetességeitől féltik, hanem a pénz hatalmának erősödésétől, és attól, hogy az állam egyre több feladatot ruház át a korporációk nem megválasztott és legtöbbször nem is elszámoltatható vezetőire. Így vélekedik Bruce Ackerman professzor is, a Yale egyetem tanára, aki Demokrácia, nem birodalom: plutokrácia Amerikában és mit lehet ezzel kezdeni? címmel a múlt héten Budapesten tartott előadást. Nem kevesebbről beszélt, mint a polgárság haláláról. „Vietnam megölte az [állam]polgári hadsereget, a tv megölte a politikai pártokat” – hangoztatta Ackerman, hangsúlyozva, hogy a piacgazdaságban való részvétel egyáltalán nem feltételezi, hogy valaki állampolgári jogait és kötelességeit is gyakorolja, a két dolog egymástól függetlenül is létezhet. Talán épp ezért állt elő a professzor olyan ötlettel, amivel szerinte üzletileg is érdekeltté lehetne tenni a választókat abban, hogy az állam ügyei iránt érdeklődést tanúsítsanak, ami – tegyük hozzá – sajátosan amerikai, utópisztikus elképzelés.
Az amerikai dolláron, tehát e birodalom védjegyén is látható az USA hivatalos nagypecsétje, amelyen ott díszeleg a régi hitvallás: e pluribus unum, vagyis egy a sokból. Az eredetileg a tizenhárom egyesülő államra vonatkozó kitétel hamar egyben a nagy olvasztótégely jelmondata lett, ahol nem számít, ki honnan jött, csak az, merre tart. Ám az olvasztótégely eszménye, meglehet, már a múlté. És nem csak a hispán ajkú bevándorlók és a kínai negyedek miatt. Ha a nagyvállalatok agresszív marketingstratégiájának szempontrendszerét nézzük, azt mondhatjuk, a jelmondat megváltozott: sok az egyből. Az egyféle, könnyen kiszolgálható igényű fogyasztóból.
A multinacionális cégekre és szabadkereskedelmi megállapodásokra, valamint a határokat nem ismerő, pillanatok alatt kivonható, megaméretű tőke szabad áramlására épülő gazdasági modell, illetve az Ackerman által megfogalmazott aggodalmak arra figyelmeztetnek, hogy még Amerika sem feltétlen haszonélvezője ezeknek a folyamatoknak.
Ennek azonban az is következménye, hogy a globalizáció által előidézett nyavalyák aligha orvosolhatók a tüzes és sokszor demagóg Amerika-ellenességgel, még akkor sem, ha a jelenlegi neokonzervatív amerikai vezetés valóban sokszor rászolgál a súlyos kritikákra. Robert Kagan egyébként érdekes paradoxonra hívja fel olvasói figyelmét, amikor megemlíti, hogy azok az európai lapok, amelyek rendszerint élesen bírálják a „hegemonista”és „egyoldalú politikát folytató” Egyesült Államokat, az emlékezetes Monica Lewinsky-affér kirobbanásakor hirtelen aggódni kezdtek amiatt, hogy Amerika, az egyetlen szuperhatalom, megtépázott tekintélyével nem lesz majd képes fenntartani az ezek szerint mégis csak kívánatos világrendet. Krauthammernek pedig igaza van, amikor arról ír: Európa nemzetei ma az amerikai hatalom potyautasai. Nem tetszik nekik a birodalmi politika, amit az USA az utóbbi tíz évben folytatott, de annak mégiscsak haszonélvezői. Mert ha a védelmi kiadások területeiről a szociális szférába átirányított pénzeket nézzük (ezt épp az Amerika által vállalt biztonsági garanciák tették lehetővé), a birodalom potyautasainak lenni nem is annyira rossz dolog.
Ha azonban Amerikát nem a szabadság birodalmával azonosítjuk, hanem a gyorsétteremláncokkal, amelyek nemcsak az étkezési kultúrát, de az azt kiszolgáló mezőgazdaságot is legalábbis megkérdőjelezhető irányba befolyásolták, ha az aránytalanul nagy energiafelhasználással azonosítjuk, ha a kiotói egyezmény kudarcával és a korporációk egyre nagyobb befolyásával, és ha azokat a valójában nemzetek felett álló üzeleti vállalkozásokat tekintjük, amelyek az amerikai érdekszféra kiterjesztésének elsődleges nyertesei (és amelyek előretörését a nagyközönség leginkább az amerikai érdekekkel azonosítja), akkor megállapíthatjuk, hogy nem Európa a birodalom igazi potyautasa.
Inkább a „corporate America”, a republikánusok által favorizált nagyvállalatok. Ám a potyautasokkal nem lehet Prágában tárgyalóasztalhoz ülni.
Alapjogokért Központ
Ferencz Orsolya: Azon dolgozunk, hogy a magyar űrprogram újabb magyar űrutazásokkal folytatódjon
