A jövőjéről hoz ma döntést Gibraltár

Gibraltár lakói ma szavaznak arról, hogy az autonóm brit függőségi terület megmaradjon-e a brit korona fennhatósága alatt, vagy a jövőben az Egyesült Királyság és Spanyolország osztozzon a Gibraltár fölötti szuverenitásban. A népszavazást Peter Caruana, a gibraltári kormányzat főminisztere rendelte el a brit kormány tiltakozása ellenére, és Jack Straw külügyminiszter eleve kijelentette, hogy eredménye csöppet sem befolyásolja a brit és a spanyol kormány tárgyalását Gibraltár jövője fölött.

Nagy-Britannia az Európai Unió egysége és a brit–spanyol jó viszony érdekében mindenképpen ki akarja iktatni a két ország kapcsolatából e zavaró körülményt. Csakhogy, ami két jelentős európai hatalom számára zavaró, az huszonnyolcezer gibraltári lakos szempontjából életbevágó fontosságú eszmei és gyakorlati kérdés. 1967-ben, amikor utoljára tették fel a kérdést a gibraltáriaknak, hogy Nagy-Britanniához vagy Spanyolországhoz akarnak-e tartozni, tizenkétezren választották a brit, negyvennégyen a spanyol fennhatóságot. Hiába ismerné el mind a brit, mind a spanyol kormány a gibraltáriak jogát, hogy megtartsák brit állampolgárságukat, az állampolgárság nem azonos a szuverenitással. Elvégre huszonnyolcezernél sokkal több brit állampolgár, javarészt nyugdíjas lakik állandó jelleggel Spanyolország közkedvelt tengerparti üdülőhelyein. Csakhogy ők vendégek, akik önként elfogadják, hogy Spanyolországban a spanyol törvények vonatkoznak rájuk.
Spanyolország 1713-ban „ellenállhatatlan” diplomáciai és katonai nyomásnak engedve ruházta át Angliára a fennhatóságot Gibraltár fölött, azzal a kikötéssel, hogy az kizárólag spanyol hozzájárulással ruházható át harmadik félre. Ilyen harmadik fél lenne egy független Gibraltár is, ezért nem adhatott függetlenséget az Egyesült Királyság a területnek. Ehelyett 1969-ben alkotmányt adott a területnek, amely autonóm, helyileg választott közigazgatással ruházta fel, és amelynek értelmében Gibraltárt gyakorlatilag ez a helyi kormányzat irányítja. Ennek a főminisztere Peter Caruana. A brit kormány azt akarta, hogy a spanyolokkal folyó tárgyalásokon Caruana is részt vegyen, ám ő ezt elutasította, mert csak a brit küldöttség tagja lehetett volna, nem pedig Gibraltár jogos képviselője.
Így alakult ki a mindenki számára kényelmetlen jelenlegi patthelyzet, amelyben a spanyolok ragaszkodnak a szuverenitáshoz, vagy legalábbis az angolokkal megosztott közös szuverenitáshoz a terület fölött. A gibraltáriak azonban erről hallani sem akarnak, a brit kormány pedig aligha bújhat ki az 1969-es alkotmányban tett ígérete alól, hogy a lakosság világosan kifejezett óhaja ellenére senkire sem ruházza át a szuverenitást. Hogy az osztozás mennyire jelent átruházást, afölött a végtelenségig lehetne vitatkozni.
Gibraltár közben jószerével elvesztette stratégiai fontosságát. Ezt bizonyítja, hogy míg húsz évvel ezelőtt gazdaságának hatvan százalékát tette ki a brit tengerészeti és légitámaszpontból származó jövedelem, addig ma ez az arány mindössze hat százalékra zsugorodott. A gibraltáriak fő megélhetési forrása jelenleg az idegenforgalom. Évente hatmillió látogató keresi fel a szűk területet, amelyet egyik oldalról a tenger, a szárazföld felől pedig az égbe nyúló szikla, a 711-es arab hódító Tarik sziklája határol. Innen a gyarmat neve: Dzsebel-al-arik – Gibraltár. A helyzet iróniája, hogy a tömérdek látogató java része spanyol, akit nem a sziklán otthonos majmok, nem a festői, girbegurba utcák, hanem az illetékmentes, olcsó áruk csábítanak Gibraltárba. A szuverenitás átruházása talán őket érintené a legérzékenyebben.