A konflisló szabadsága

- Szigetvilág -

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Ha visszagondolok a New York-i múzeumokra, erős a gyanúm, hogy csak ámuldoztam, a képekre alig maradt energiám. Mehettem akárhova – Metropolitan, Museum of Modern Art vagy bármelyik magángyűjtemény –, azt vettem észre, hogy nem a festményeket bámulom. Főleg, amikor először jártam ott, kiszabadulva Kelet-Európából, rögtön az Atlanti-óceán túlsó partjáig röpülve. Meghívtak a New York-i költőfesztiválra. Később magánúton is többször eljutottam. Akár az utcákon, a galériákban, képtárakban sem tudtam betelni az emberekkel. Úgy véltem talán, az emberek mulandók, míg a festményeknek még van idejük ott a falon? Nem hiszem, hogy ilyesmi járt volna a fejemben.
Akkor még nem olvastam Van Gogh testvéréhez, Theóhoz írott félelmetesen szép leveleit sem, amelyekről most azt gondolom, ott kellene lenniük minden művészettel foglalkozó ember éjjeliszekrényén, de legalábbis közel a Bibliához. A műveltségről így ír a festő: „Azért, mert annyi gyengét láttam eltiporni, némileg kételkedem abban, amit haladásnak és műveltségnek neveznek. Hiszek ugyan a műveltségben, még a mi korunkban is, de csak abban a formájában, amely az igazi emberszereteten alapul.” A múzeumok látogatói, kiket oly lenyűgözve néztem, valószínűleg műveltek voltak, de emberszeretet helyett inkább önimádatot és önelégültséget láttam rajtuk. Olyanok voltak a megfontolt arccal sétálgatók, mint megannyi élő műalkotás. Az ápoltság, az ízléses vagy ízléstelen, láthatóan drága ruhák, az arcuk kikészítése! Az ámuldozást szorongás tetőzte, mert a vitrinekben, az üvegajtókban tükröződve, bármennyire is igyekeztem ezt elkerülni, néha megláttam magam, néha le kellett néznem a cipőmre. Láttam ugyan néhány bakancsos fiatalt, és ültek a képek előtt vázlatfüzeteikkel festőnövendékek is. Bakancsuk nem hasonlított Van Gogh bakancsaira, arcukon hiába is kerestem volna a Krumplievők vonásait.
New Yorkban nincsenek krumplievők, legfeljebb McDonald’s-krumplit csipegetők – azt hiszem, nem gondoltam ilyesmit sem. Ezekben a fényesre glancolt etetőkben hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy vannak még vidékek, ahol az emberek tíz körömmel kaparják ki a fagyos földből a répát.
„Vedd figyelembe, hogy szó szerint éhezem” – írja Vincent Theónak, remekművekkel a háta mögött, arról ábrándozva, hogy eljön az idő, amikor megszűnik a képkereskedés, amint megszűnt a tulipánkereskedés is Hollandiában, de azért a tulipánok virágoznak. Nem így történt. A kábítószer- és a fegyverkereskedés után ma a képkereskedelem a legjobb üzlet a világon. Van Gogh nem gondolhatta 1887-ben, hogy 1987-ben New Yorkban 53 millió dollárért adják majd el Íriszek című festményét.
Ha véletlenül besétálna ma valamelyik múzeumba, azt hiszem, elég nagy visszatetszést keltene. Aligha azért, mert már nem él. Inkább az öltözéke és a külseje miatt. Ám ő életében sem járt Amerikában, csak halála utáni hírneve röpítette át az óceánon jó néhány festményét. Amikor Párizsba készült, az addig csak hírből ismert festőtársaságba, komoly gondot okozott elhanyagolt külseje, fogai állapota, mely a parasztok és bányászok között megfelelt ugyan, de a nagyvárosi megjelenéshez külön „befektetés” vált szükségessé. Hiszen addig ferencesi alázattal hanyagolta el külsejét, hogy ezzel is közelebb jusson az igazi szenteket jellemző értékekhez. Harmincéves elmúlt, amikor gondjai között, a párizsi kék, nápolyi sárga, veronai zöld, gyöngyfehér és a különböző okkerek színvarázsaival bíbelődve, a fekete huszonhét árnyalatán tűnődve, ott van a ruházkodás gondja, és ott is marad élete végéig, bár akkor már nemigen törődik ezzel. Előbb még nem holmi idegeneknek, isten tudja, milyen társaságnak kell megfelelnie, hanem – szívszorító leírni – a családjának. „Amióta itt vagyok, apa igazán nem vett nekem semmit, csupán egyszer egy nadrágot és kabátot, de arról is szívesebben lemondtam volna, bár szükségem volt rá. Azonban apát nem érheti kár, annál is inkább, mivel a kabát és nadrág nem az én méretemre való volt, és csak félig, vagy egyáltalán nem volt célszerű.” „Rút arcom és kopott kabátom tökéletesen illik környezetemhez, megtalálom magamat, és élvezettel dolgozom.”
De már ekkor efféle elszólásai vannak : „Füleim elfáradtak” – csak nyolc év, és levágja fáradt fülének egy darabját. Aztán ugyanebben a levélben: „A kezeim elernyednek, mint a szélütötté.”
Talán nem gondol arra, milyen fájdalmat okoz testvérének azzal, amikor így ír: „Érzem, hogyan gondolkodik rólam ösztönösen apa és anya. (Nem mondom, hogy tudatosan.) Megértem, hogy fél valaki engem a házába venni, úgy, ahogy visszariadna attól, hogy egy nagy, bozontos kutyát beeresszen. Bejön vizes manccsal a szobába, s egyáltalán, olyan lompos… És rettenetesen hangosan ugat. Egyszóval – egy piszkos barom.”
A családban tehát kutyának érzi magát – hol volt akkor még Kafka Átváltozása! –, és testvérét, kinek havi rendszeres pénzküldeményei és megfizethetetlen lelki támogatása, ösztönzése nélkül most alighanem eggyel kevesebb zseniális festőnk lenne – Theót szó szerint ellenségének nevezi: „… bármennyire is szomorú, de ellenségként állunk egymással szemben egy ilyen barikádon. Te előtte, mint a kormány katonája, én mögötte, mint forradalmár vagy lázadó… Egymásnak nem lehetünk úgy a segítségére, mint két ember, aki azonos táborba tartozik. Nem, mert ha közelítenénk egymáshoz, az azt jelentené, hogy egymás tüzébe szaladunk.”
Még sincs más, akihez fordulhatna. „Szóval dolgoztass, hogy produkálhassak, és hagyd, hogy önmagam maradhassak hibáimmal és erényeimmel együtt. A pénz tőled van, amit számomra megszerezned, tudom, elég sok fáradságodba kerül. De ez feljogosít, hogy munkám eredményét felerészben magadnak tulajdonítsd.”
Ekkoriban vetődik föl benne, hogy Gauguint magához hívja: „Mivel Gauguin öreg tengerész, ezért levesünket majd otthon főzzük. Abból a pénzből, amit most magamra költök, ketten fogunk élni. Tudod, hogy milyen buta dolognak tartom, ha festők egyedül élnek stb. Elvész az ember, ha magányos.”
Ettől kezdve, míg Gauguin végre rászánja magát az utazásra, minden levelében ezzel foglalkozik, szinte betege lesz a gondolatnak, hogy esetleg Gauguin mégsem megy el hozzá. A táj, a vidék, az égtáj előnyeit fontolgatja, milyen jó hatással lesz barátja festészetére is. „… most, hogy láttam a tengert, egész szívemmel érzem, milyen lényeges itt maradni délen. Az ember nem lehet messze Afrikától, ha a színeket a legvégsőkig kívánja fokozni.”
És Gauguin megérkezik. Vincent életének elérkezik utolsó fejezete, Gauguin pedig a legvégsőkig fokozza majd a színeket további életművében.
„A legnagyobb tragédia, ami egy festőt érhet, az a siker” – vélte Van Gogh. Ha lehet viccelni egy ilyen szomorú sorsú, nagy festővel, mondhatjuk, őt ez a tragédia sikeresen elkerülte.
Mi is volt valójában Van Gogh rejtélyes betegsége? Ennyi év után is csak találgatni lehet. Olvasható egy megjegyzés, mely szerint Vincent fülbántalmait akkoriban nem kezelték – vagy nem tudták kezelni –, talán, ha a fülét meggyógyítják, a skizofrénia elkerülhető lett volna. Betegségének további lehetséges okai között az egyik életrajz megemlíti még az alkoholizmust és a szifiliszt. Én hozzátenném a valószínű okokhoz a magányt és az éhezést. S mivel az ördög szinte mindig a kezdetekben bújik meg, menjünk vissza odáig.
„Az evangéliumi példák követését túlságosan szó szerint vette” – így az egyházközségi elöljárók indoklása, amikor nem hosszabbítják meg a szerződését. Mit jelent az, hogy túlságosan szó szerint vette? – tűnődöm. Ne ölj! Lehet ezt nem szó szerint venni? Félek, mindenki megbolondul, aki szó szerint veszi a tanításokat, velük vannak tele az elmegyógyintézetek, mi pedig itt kívül kerülgetjük a tanítások értelmét. Csak kicsit ölünk, nem nagyon.
Később, még mindig a kezdeteknél: élete első és egyetlen szerelme visszautasítja, ezután szinte kizárólag utcanőkkel teremt kapcsolatot, őket ugyanúgy a társadalom számkivetettjeinek tekinti, mint saját magát. Egyetlen rövid kísérlettől eltekintve, nőt nem vesz maga mellé többé, a családalapítás föl sem vetődik. Theót is mindvégig óvja a megházasodástól, s amikor az mégis családot alapít, megcsalatottnak érzi magát. Fájdalmát enyhíti ugyan, hogy testvére az ő nevét adja megszülető gyermekének, ám a tüske örökre benne marad.
Gauguint úgy várja a „sárga ház”-ba, mint a Messiást. Készülődik eljövendő közös életükre és közös munkájukra. Theónak írt leveleiben mindig kitér arra, hogy Gauguin nős. „Gauguin nős, de ez nem látszik rajta.” Amikor aztán közös életükben egyre több a súrlódás – talán Gauguinnak nem felel meg a Vincent által felállított életminta, hogy úgy éljenek, mint a szerzetesek, akik kéthetente elmennek a bordélyba –, karácsony szentestéjén Vincent késsel megy barátja után, később levágott fülét átnyújtja egy prostituáltnak. Paul szó nélkül elutazik, és soha nem találkoznak többé. Ettől fogva Vincent helyzete csak romlik, a St. Remy-i elmegyógyintézetben azonban még remekművek tucatjait alkotja, miközben hallucinációs rohamai egyre gyakoribbak, többször festéket akar inni, üldözési mániája elhatalmasodik.
Íme, még néhány ok, amely Van Gogh betegségéhez vezetett. És akkor még nem szóltunk az Éjszakai kávézóról. Vincent szerint „a kávéház olyan hely, ahol tönkreteheti magát az ember, megbolondulhat, és bűnöket követhet el”. Nem szóltunk a misztrálról sem, amely szinte végigszánt agyán, éhségtől és alkoholtól legyöngült testén. Kegyetlen misztrál fúj át a festményeken is, a festékkel homokszemek keverednek, gallyak karcolják végig a vászonra festett ciprusokat. De ő szereti a homokot, szereti a sarat is, tetszik neki, amit Delacroix mond Veroneséről, hogy fehér, szőke asszonytesteket festett olyan festékkel, melyben sok volt az utca sarából.
A festőnek, aki „tevékeny melankóliában” tervezte eltölteni életét, egész élete magyarázat betegségére. Nem sokkal halála előtt így ír Theónak:
„Még nem érezzük magunkat közel a halálhoz, de érezzük a valóságot: keveset jelentünk, és súlyos árat fizetünk azért, hogy egy szem vagyunk a művészek láncában. Fizettünk az egészségünkkel, a fiatalságunkkal, a szabadságunkkal, aminek sohasem örülhetünk, éppoly kevéssé nem, mint az a konflisló, amely húzza a kocsit, benne a tavaszba vidáman menő emberekkel. Így hát neked és magamnak is azt kívánom, sikerüljön visszaszerezni egészségünket, mert ez hasznos… A jövő művészete legyen olyan szép, olyan fiatal, olyan igaz, hogy mi, akik feláldoztuk érte fiatalságunkat, elérjük a boldog nyugalmat. Talán butaság ilyeneket írni, de én így éreztem, és azt hittem, hogy te is szenvedsz attól, ha látod, miként száll el fiatalságunk, mint a füst.”
Jól hitte, Theo ugyanúgy szenvedett. A „pénzember”-nek, ahogy Vincent nemegyszer nevezte testvérét, ugyanúgy fájt. Osztozott vele nemcsak az – akkor még szerény – dicsőségen, de aligha túlzás azt állítani, hogy osztozott vele kínjaiban, végső soron betegségében, és igen, még halálában is. Fél évvel Vincent halála után ő is meghal. Egymás mellett fekszenek az auvers-i temetőben. Úgy lett, ahogy Vincent megjósolta: egymás tüzébe szaladtak.
(Vincent Van Gogh válogatott levelei, Háttér Kiadó, 2002)