A működtetés feltételei hiányoznak

Tény, hogy a magyar felsőoktatás mintegy tíz-tizenkét éve identitásválságban van. Talán éppen akkor, amikor részben az elmúlt évek ambiciózus, ám gyakran valóban hibás politikája után egyes helyeken kilábalni látszik a rossz helyzetből, Csontos János Arctalan egyetem? (Magyar Nemzet, október 4.) című írása igen rossz vért szül az egyetemeken és főiskolákon. Miről is van szó?
Azt mondja a szerző, hogy „dúl a kontraszelekció, mert az igazán ambiciózus szakemberek elmenekülnek a középszerűséget jutalmazó rendszerből”. Ezt kikérem magamnak – tanártársaim nevében is –, hiszen itthon maradva megpróbálunk európai színvonalon dolgozni, megteremteni a lehetőséget az itthoni felsőoktatás jobbítására. A szerző nem tudja azokat a tényeket, hogy mekkora ellenállás és harc zajlott le a rendszerváltás után az egyetemi tanári státusok betöltésekor, és igazából nagyon sok szakember akkor „menekült” el az országból érthető és részben érthetetlen okokból (politikai, szakmai, félelem stb.).
Amire korábban nem volt lehetőség, akkor számosan, 35-40 évesen lehetőséget kaptunk egyetemi tanári kinevezésre, és akiket akkor kineveztek, ma már ötven év körüliek. Az egyetemi tanároknak egy jelentős része nem a KISZ-ből jött („a jelenlegi tanszékvezetők jó része KISZ-titkári dobbantóval kezdhette meg karrierjét”), ha marad az előző rendszer, generációs és egyéb okoknál fogva reménye sem lett volna arra, hogy egyetemi tanárság közelébe juthasson hatvanadik életéve előtt. A KISZ-titkári múltra utaló kitétel sértő és általánosító. Sértő azok számára is, akik lehet, hogy egyszer KISZ-titkárok voltak, de ez nem zárja ki, hogy később jó egyetemi tanár váljék belőlük. A kinevezések 1990 óta többszűrős és az esetek többségében demokratikus módon, egyetemi tanácsi támogatással történnek.

Orvosképzés a „tűrt” kategóriában

A fiatalok egyébként törvényadta módon százalékos arányban benne vannak az egyetemek döntéshozó testületeiben (kari, egyetemi tanács). A mennyiség és a számok bűvölete miatt az egyetemek valóban nagy létszámú tömegképzésre helyezték a hangsúlyt. A főiskolák közül számosan integrációs kényszerből létesültek, és egy részük az ellehetetlenülésig jutott a fejkvóta szerinti finanszírozástól szenvedve. Ezeknek a minőségéről természetesen lehet és kell vitatkozni. A kormányzat a finanszírozás megszorításával és az egyetemi integráció felülről való erőszakos létrehozásával (diszkriminálva városok, a főváros és a vidéki városok között) deklarálta ugyan, hogy a felsőoktatás mellett áll. Az elitképzés megszüntetése irányában hatva az arctalan egyetemek felé irányította finanszírozásával, anyagi és erkölcsi megbecsülésével a felsőoktatás jelentős részét. Ha van Csontos János cikkében említett tendencia, akkor az politikai indíttatásból van, nem pedig az egyetemek belső rendjéből fakadóan. A minőség így valóban háttérbe szorulni látszik. Eléggé furcsa módon egyes egyetemek „jó egyetemek” voltak, „jó városokban”, más egyetemek „rossz egyetemek” voltak, kevésbé támogatva „rossz városokban”. Az orvosképzés pedig nem a tiltott, nem a támogatott, hanem a tűrt kategóriába került az anyagi és erkölcsi megbecsülés hiánya miatt. Itt a legtöbb a pályaelhagyó és a legkisebb a felvételi túljelentkezés aránya. Azt, hogy erről a középszerű „politikai múltú” egyetemi tanárok tehetnek, továbbá hogy alkalmatlanok lennének az egyetemi oktatásra, ezt engedje meg, hogy minden egyetemi tanártársam nevében kikérjem magamnak és visszautasítsam.

A pályázati rendszer gyengéi

Ma az egyetemi felsőoktatás súlyos utánpótlási zavarokkal küzd. Néhány tanszéknek nem kell egy emberöltő, és „kihal”. Az utánpótlás ellehetetlenül a fejkvóta szerinti finanszírozás miatt, mert ez mennyiség- és nem minőségcentrikus. Lassan kénytelenek leszünk az utcáról lasszóval fogni az egyetemi hallgatókat, hiszen a riasztó orvosbérek tudatában szinte senki nem óhajt orvos lenni. Ma kevesen választják az új szakorvosképzési formát (rezidentúrát), amely feltétlen reformra szorul. Ha nem javítunk az orvosi szakképzés rendszerén, ellehetetlenül nemcsak az évek óta akadozó elméleti intézeti utánpótlás, hanem lassan a klinikák utánpótlása is. A „szürke egyetemi tanodák” (a kifejezés egy kiváló professzortársunktól származik) azok, amelyek nem az ifjúság magas szintű képzését, hanem a tömegképzést tűzték ki célul, ahol nem szükséges kutatni. Ezek tehát nem egyetemek. A tömegképzés, középszerűség jellemző rájuk, állami finanszírozási segédlettel a közoktatási elvek felsőoktatásra való alkalmazásával.
A szerző a hozzánk igen távol eső, relevánsnak így nem nagyon mondható Ausztráliát hozza példaként. A magyar és más orvosi diploma elfogadása minden országban éppúgy kemény különbözeti vizsgákhoz kötött, mint Magyarországon is (ezt – mint a Magyar Ekvivalencia Bizottság tagja – állíthatom). A sikeresen vizsgázók aránya Ausztráliában lehet, hogy öt százalék, azonban az USA-ban, ahol valamivel szigorúbbak a feltételek, lényegesen magasabb arányban fogadnak el magyar egyetemi diplomát, és a magyar orvosi diploma értéke a világban még ma is igen megbecsült. A háziorvosi példa pedig azért rossz, mert az ausztráliai háziorvosnak, ahol több száz kilométeres körzetben nincs sem kórház, sem rendelőintézet, valóban el kell végezni olyan jellegű feladatokat, mint szülés levezetése, kisebb operációk. Ma viszont, amikor a sürgősségi betegellátás és a mentőállomások kiépítése megindult és a háziorvosi körzeti ügyeletek lefedettsége majdnem 100 százalék, nem biztos, hogy ez a megkívánandó feladat. Tehát az a kép, amit a szerző felvázol, az egy igazi falusi, mindentől távol eső területen levő orvossal szemben támasztott követelmény, aki leginkább talán egy hajóorvos vagy a múlt század közepének mindentudó doktor bácsija lehetne.
Azt, hogy a kurzusok a háromévenkénti kötelező akkreditáció ellenére nem elég korszerűek, nem merném kijelenteni. Nagyon veszélyesek az ilyen általánosítások, amelyek nyilvánvalóan pletykákon, félinformáción alapulnak. Csontos politikai ellenségnek nyilvánítja az egyetemi tanárokat, és felrója nekik a rossz minőségű képzést. Szerencsére az orvostudományi egyetemeken a politikai befolyás messze nem volt olyan súlyos, nálunk nehéz lenne régi moszkovita jegyzetekből tanulni.
Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az orvostudományi karokon a kreditrendszer bevezetése feltétlenül jó lesz. Ugyanis itt tényekből szükséges kiindulni, amelyek nélkül (anatómia, élettan, kórbonctan, molekuláris biológia, molekuláris patológia etc.) nem lehet továbblépni és élet kerülhet veszélybe.
Igaz, hogy nem bővítették az oktatói létszámot. Ez hosszú távon a minőségi képzés ellen hat. Az infrastruktúra fejlesztésére nagy erőfeszítéseket tettek. A vendégoktatás, külső szakértés, mely valóban létezik, éppen most „irtódik ki” egy kormányrendelet révén az egyetemekről. Az anyagi megbecsülés hiánya mellett/miatt ez jelentette az egyetlen pénzkereseti lehetőséget a saját egyetemén dolgozó oktatóknak. A PhD.-képzés, amely az akadémiától független egyetemi szintű minősítés és valóban tudományos igényű képzést jelent, igen sikeresen működik, nagyon sok oktató célja, és kifejezetten jó megoldást (átmeneti utánpótlást is) jelenthetne.
A kontraszelekciót ismét ki kell kérnem magamnak kollégáim nevében is. Abban Csontosnak igaza van, hogy a jelenleg egzisztáló francia típusú rendszerben a megüresedett vezetői állások pályázat útján való betöltését rosszul szabályozza a jelenlegi rendszer. Ugyanilyen kérdéses a Magyar Akkreditációs Bizottság beavatkozása az autonóm egyetemek egyetemi tanári kinevezésébe. Az is nevetséges, hogy tanszékvezető docensnek kell pályázzon a sok éve dolgozó tanszékvezető egyetemi tanár, ha egy másik egyetemre akar menni. A minőségi képzés viszont a cél, és ennek megteremtésén fáradozunk mindannyian, még ha a szerző nem is hiszi. Cél az, hogy minél nagyobb arányú legyen a közép-, illetve felsőfokú képzés. A munkaerőpiac átalakulófélben van, megfelelő képzettség nélkül ma már nem lehet elhelyezkedni. Arról nem beszélve, hogy a tragikus egészségügyi mutatók javításában a kiművelt emberfők száma mindig javulást eredményezhet a nemzet egészségügyi állapotában.

Már nem a politika diktál

Az, hogy a felsőoktatásban a minőség-ellenőrzés gyakorlatilag megoldhatatlan, mert mindenki azt oktat, amit akar, ami neki tetszik, kifejezetten sértő, arról nem beszélve, hogy nem igaz. A szerző saját vagy mások rossz tapasztalatait kivetítette az egész magyar felsőoktatásra, ebbe belevette az orvosegyetemeket is, és nem vette figyelembe a külső körülményeket, a finanszírozást, a politikai körülményeket. Pontosan a kontraszelekció megszüntetése, a mobilitás fokozása, a jobb minőség lenne a cél, akár anyagi erőfeszítések árán is (GDP-arányos ráfordítás), nemcsak a hallgatói létszám emelése (hogy az uniós elvárásoknak megfeleljen), hanem a bérek rendezése, a finanszírozás átalakítása, de semmiképpen nem az oktatói létszám csökkentése.
Összességében Csontos János írása ambivalens, rosszul általánosító cikk, amely elmegy a felsőoktatásban dolgozók általános kritikája irányába, de egyben hangulatkeltés is. Mindemellett, hogy felszínes és általános, nem fogalmaz meg semmit, amellyel javítani lehetne vagy szeretne a felsőoktatás jelenlegi helyzetén. Meggyőződésem, hogy ez elsősorban pénz, pénz és pénz kérdése, az egyetemek autonómiájának bővítése, az egyetemi tulajdonviszonyok rendezése. Felsőoktatásunk nagy része eurokonform (az is volt a szó minőségi értelmében, sőt az uniós elvárásoknál alkalmasint jobb), a diákanyag semmivel sem rosszabb, sőt megkockáztatom, hogy a feltételeink sem. Egyedül a működtetés feltételei hiányoznak, azaz a folyamatos anyagi támogatás. De ebbe, tizenkét évvel a rendszerváltás után politikát és generációs kérdéseket belekeverni, úgy gondolom, hogy dőreség.

A szerző tanszékvezető egyetemi tanár
(Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar Humán Közegészségtani Intézet)