Jóllehet a „Bush-doktrína” már szeptember 11. előtt működésbe lépett Észak-Írországban – a State Department 2001 májusában „terrorista szervezetnek” minősítette az IRA-ról levált Real IRA (Valódi IRA) nevű fegyveres csoportot, amely továbbra is erőszakos cselekményekkel kívánta előmozdítani az ír egyesítés ügyét –, bizonyítékok hiányában sokáig erősen kétségesnek látszott vezetője, Mickey McKevitt elítélése. Nemrég azonban kiderült, hogy a brit, az ír és az amerikai titkosszolgálatok egyik ügynöke már évekkel ezelőtt McKevitt bizalmába férkőzött, és a letartóztatott vezető januári tárgyalásán hajlandó ellene tanúskodni.
David Rupert nem született 007-es, de még D–209-es ügynöknek sem. A félig indián, félig német Rupert hazája az Egyesült Államok. Senki sem gondolná, hogy a kétméteres, százharminc kilós, lomha és szűkszavú férfi a hatalmas érdeklődéssel várt McKevitt-per fő aduja az FBI kezében. Jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen, valahol az Egyesült Államokban várja a sorsdöntő tárgyalást, az FBI „tanúvédelmi programja” óvja a Real IRA tengerentúlra is elérő csápjaitól. A titokzatos ügynök valójában teherfuvarozó, vállalkozása azonban csődöt mondott a kilencvenes években: mintegy 900 ezer dolláros adótartozást halmozott fel. Ám Rupert nem egyszerű adósként vonul be a történelembe: miután kiváló kapcsolatot épített ki köztársasági érzelmű amerikai írekkel, személye az FBI figyelmét is felkeltette. Ma már azt is tudjuk, hogy a kilencvenes évek elején szervezte be egy FBI-ügynöknő, aki az északír katolikusokat segélyező amerikai ír szervezetben, a Noraidben dolgozott. A titkosszolgálat vállalta, hogy az ír köztársasági mozgalomról „szállított” információkért cserébe közbenjár az adóhatóságnál a tartozás csökkentése érdekében. Figyelemre méltó tény, hogy a kényszerügynök adóhátraléka ma már valóban csak a töredéke – mintegy 25 ezer dollár – a 900 ezer dolláros valódi összegnek. Egy brit újság értesülései szerint Rupert további ötmillió dollárt követel a sorsdöntő tanúvallomásért, a jelek szerint az amerikai hatóságoknak annyira fontos McKevitt, hogy még ilyen áron is hajlanak az együttműködésre.
Beszervezése után Rupert Észak-Írországba utazott, és Derryben számítógépes munkát végzett a köztársaságiaknak. Feladata a terrorcselekményeket beszüntető Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) ezzel egyet nem értő, szakadár szervezeteibe való beépülés volt. Először a Continuity IRA nevű csoportra állították rá, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Real IRA a veszélyesebb ellenfél, megbízói utasították, hogy férkőzzön McKevitt közelébe. Rupert hatalmas összeget – állítólag négymillió dollárt – szerzett az Egyesült Államokból, és ezzel elnyerte a Real IRA bizalmát, sőt kinevezték a fegyveres csoport amerikai megbízottjává. Ma már nyilvánvaló, hogy a pénz az FBI-tól származott. Rupert gyorsan emelkedett a ranglétrán, még a legfőbb irányító szerv, a Hadseregtanács ülésein is részt vehetett, a stratégiai, politikai természetű kérdésekről idejében értesült. A bizalmatlanság azonban soha nem szűnt meg teljesen iránta. Derryben senki sem kedvelte igazán, ő is jobban érezte magát a vidéki aktivisták körében, akik – utólag – furcsállják, hogy a Real IRA-ról előszeretettel faggatózó Rupert mindig a saját autójában szerette megvitatni a mozgalom sorskérdéseit.
1997-ben megbízói Londonba hívták, és egy belvárosi szállodában bemutatták az MI5 brit titkosszolgálat munkatársának. A „Norman” néven bemutatkozó férfi arra kérte Rupertet, hogy – az FBI tudtával – az ír titkosszolgálatnak is átadott jelentéseiben ne közöljön minden információt. Megállapodtak a kapcsolattartás módjában, postafiókot béreltek számára, és kapott egy titkos telefonszámot is. Ettől kezdve Rupert három ország titkosszolgálatának dolgozott, de a jelek szerint a britek és az írek között is léteztek – és talán ma is léteznek – nézetkülönbségek a terrorizmus elleni harc megítélésében.
Ennek egyik oka talán az, hogy az északír rendezési folyamat rendkívül összetett és sokszereplős „társasjáték”, noha az 1998-as nagypénteki megegyezés óta keveset hallunk a belfasti eseményekről. Az utóbbi hetek kedvezőtlen fordulata – a békefolyamat megtorpanása, a tartomány közvetlen londoni irányításának bevezetése – remélhetőleg afféle közjáték, hiszen a polgárháborús esztendőket senki sem kívánja vissza. A kisebbségben élő ír katolikusok legfőbb fegyveres csoportja, az IRA már nem válaszol olyan hevesen a provokációkra, mint a hetvenes évek első felében. A tartományban még ma is sokan emlékeznek a véres 1972-es esztendőre, amikor az IRA másfél száz biztonsági embert gyilkolt meg, és csak júliusban százkilencvenhat robbantást hajtott végre. Szerencsére az indulatok – az 1998-as megegyezésnek köszönhetően – némileg lecsillapodtak. A többségi protestáns unionisták és a kisebbségi katolikus köztársaságiak – a brit és az ír állam, amerikai közvetítők segítségével – mindenki számára elfogadható, méltányos megállapodással zárták le a három évtizedes polgárháborút.
Általános meglepetésre a radikális köztársaságiak, a „tegnapi terroristák” is igent mondtak a történelmi dokumentumra. A Gerry Adams és Martin McGuinness fémjelezte Sinn Féin párt – az IRA politikai szárnya – a múltban eltökélten küzdött a brit hadsereg mihamarabbi kiűzéséért, és a két ír nemzeti terület, az Ír Köztársaság és Észak-Írország egyesítéséért. Harminc évnek kellett eltelnie, amíg a köztársasági vezetők elfogadták, hogy nem a fegyverek erejével, hanem a tárgyalóasztal mellett kell dönteni a hat északi grófság alkotmányos helyzetéről. A nagypénteki egyezség értelmében a tartomány státusában mindaddig nem lesz változás, amíg – a megegyezésben rögzített szöveg szerint – „Észak-Írország népének többsége” másképp nem rendelkezik. Márpedig az ír sziget 1921-es megosztása óta északon a protestáns unionisták vannak többségben. Egyelőre tehát nem lesz ír egyesülés, de a Sinn Féin számára kétségkívül kedvezőek a statisztikai mutatók: az unionisták fogyatkoznak, a katolikusok sokasodnak Észak-Írországban. Az 1921-ben még 33 százalékos kisebbségben élő ír katolikus őslakosság ma már a összlakosság 45–47 százalékát teszi ki. Demográfiai előrejelzések szerint egy emberöltő múlva többségbe kerülnek a katolikusok, s a megváltozott helyzet kétségkívül új kihívások elé állítja a tartomány lakóit.
A köztársasági táboron belül néhányan nem értették meg az idők szavát. Már az 1994-es IRA-tűzszünet idején is szóba került, hogy az Adams–McGuinness kettős „elárulta” az ír nemzeti ellenállás ügyét. A Sinn Féin 1986-os szétválása után a párt egykori elnöke, Ruarií O’Brádaigh létrehozta a Republican Sinn Féint s annak önálló fegyveres csoportját, a Continuity (Folytatólagos) IRA-t. Az új szervezet sokáig csak papíron létezett, de az 1994-es IRA-tűzszünet után erőre kapott: bombamerényletekkel, politikai gyilkosságokkal próbálta megakadályozni a békefolyamatot. Ennél is nagyobb gondokat okozott a Real IRA megszületése.
1997. október 10-én az IRA legfőbb testülete, a hadseregkongresszus sorsdöntő tanácskozást tartott a Donegal-grófságban fekvő Falcarragh településen. Mintegy nyolcvan küldött sereglett össze, az IRA minden egysége képviseltette magát. Arról folyt a vita, hogy a titkos hadsereg igent mond-e a polgárháború folytatására, vagy meghosszabbítja az 1994-es tűzszünetet, s így bizalmat szavaz a békefolyamatnak. A tét nagy volt, nem csoda, hogy Adams és McGuinness személyesen vett részt a tanácskozáson. Az Adams-féle politikának akadtak köztársasági ellenzői: vezetőjük, Mickey McKevitt nyíltan szembefordult az elnök törekvéseivel. McKevitt az IRA hadbiztosaként kulcspozíciót töltött be a titkos hadseregben, minden katonai akcióért ő viselte a felelősséget, ismerte a fegyverek és robbanóanyagok tárolási helyét, stratégiai és politikai természetű kérdésekben is döntő szava volt. Hevesen ellenezte Adams politikáját, az utolsó brit katona távozásáig tartó harcot hirdetett. Ám a küldöttek Gerry Adams elképzeléseit támogatták. Ezt követően a hadbiztos lemondott tisztségéről, és december 7-én megalapította a 32 County Sovereignty Committee (32 Grófság Szuverenitása Bizottság) nevű új köztársasági szervezetet. McKevitt tekintélyét növelte, hogy az 1981-es éhségsztrájkban elhunyt mártír, Bobby Sands nővérét, Bernadette Sandset vette feleségül. Sands-McKevitt asszony a mozgalom alelnökeként a gyakorlati munkából is kiveszi a részét.
A 32 County Sovereignty Committee afféle ellen-Sinn Féin. Programja világos és közérthető: a harc folytatódik, a dublini, a londoni és az új belfasti főhatalom egyaránt törvénytelenül gyakorolja az ellenőrzést Észak-Írországban. Ezzel párhuzamosan létrehozták a Real IRA-t, a köztársaságiak újabb szakadár fegyveres csoportját.
A Real IRA tagsága elsősorban az Ír Köztársaságból verbuválódott, maga McKevitt is déli származású. A csoport magja tíz-húsz emberből áll, tényleges tagsága meg sem közelíti az IRA-ét, a brit hírszerzés becslése szerint négyszáznál kevesebben vannak. Ettől függetlenül a szakadárok modern tűzfegyverekkel és nagy mennyiségű robbanóanyaggal rendelkeznek. 1998 augusztusában ők robbantottak Banbridge központjában, ekkor még senki sem halt meg, bár harmincöten megsebesültek. Ezt követte a XX. századi északír történelem legszörnyűbb vérengzése: 1998. augusztus 15-én az omagh-i bombamerénylet huszonnyolc emberéletet követelt, több százan megsebesültek. Az akció különös kegyetlenségét az adta, hogy a bombát egy szombat délutáni fesztivál kellős közepére időzítették. A Real IRA vezetői azzal védekeztek, hogy a brit közintézmények ellen intézték a támadást, a civil áldozatok hozzátartozóitól elnézést kértek. Az álszent üzenet ellenére minden jóérzésű ember elítélte a merénylőket, még Gerry Adams is „undorítónak” nevezte a történteket. A szörnyű vérengzést követő hatalmas nemzetközi felháborodás hatására és a köztársasági mozgalom nyomására a Real IRA tűzszünetet hirdetett, de a béke csak átmenetinek bizonyult. 1999 és 2002 között a Real IRA számos további merénylettel jelezte, hogy kész megtorpedózni a nagypénteki békét. Felrobbantották a nyugat-londoni Hammersmith hidat, gránáttámadást intéztek az MI6 brit titkosszolgálat londoni főhadiszállása ellen, s miután a BBC Panorama című műsora felfedte az omagh-i merénylők kilétét, a televízióstársaság székháza előtt is bombát robbantottak.
A két szakadár csoport népszerűsége nehezen mérhető, de az északír katolikus társadalom legradikálisabb rétegei kétségtelenül támogatják. Nyugat-Belfastban, Dél-Armagh-ban (az ír határ tőszomszédságában) és Derry város Bogside negyedében a CIRA és RIRA feliratok arról tanúskodnak, hogy sokan szimpatizálnak a Continuity IRA és a Real IRA stratégiájával. Jelenlétük szerepzavart okoz a Sinn Féin berkeiben: egy-egy merénylet után Adamsék menetrendszerűen elhatárolódnak, ugyanakkor mégsem tagadhatják meg őket, hiszen a katolikus társadalomban betöltött vezető szerepük, tekintélyük, legitimizációjuk sérülhetne. A szakadárok ugyanakkor állandó hivatkozásul szolgálnak a brit kormány és az unionisták számára: minden véres akció, robbantás után felvetik a Sinn Féin – személy szerint Adams és McGuinness – felelősségét. Jóllehet a régi ismeretségek és az északír katolikus társadalom belterjessége miatt nyilvánvalóan létezik valamifajta csatorna a Sinn Féin és a szakadárok között, ennek jelentőségét sokan túlbecsülik. Sokkal valószínűbb, hogy a Continuity IRA és a Real IRA vezetői éppen úgy figyelmen kívül hagyják a „kollaboráns” Sinn Féin szempontjait, mint ahogyan a hetvenes évek első felében Gerry Adamséket sem feszélyezte a marxista Hivatalos IRA ellenvéleménye.
A szakadárok jelentős fegyverarzenállal, jól működő külföldi kapcsolatrendszerrel rendelkeznek. 2001 júliusában nagy feltűnést keltett, amikor a brit titkosszolgálat munkatársai a szlovákiai Pöstyénben leleplezték a Real IRA aktivistáit. A három férfi fegyvert akart vásárolni, és nem sejtette, hogy magukat iraki fegyverkereskedőnek álcázó ügynökökkel tárgyal. A brit titkosszolgálat hat hónapig dolgozott az ügyön, ennyi idő kellett ahhoz, hogy a köztársasági szakadárokat tőrbe csalják. 2002 májusában a három férfit 30-30 évi börtönbüntetésre ítélték, és további 12-12 évet kaptak „terrorista szervezethez tartozás” miatt.
A legnagyobb fogásnak kétségtelenül Mickey McKevitt letartóztatása bizonyult. A Real IRA 51 éves alapítóját az írországi Dundalk városában érte utol az ír rendőrség. Habár az elmúlt évtizedekben sok IRA-vezetőt bebörtönöztek az anyaországban, az ír történelemben mégis ő az első köztársasági politikus, akit terrorista csoport létrehozásával vádolnak. McKevitt akár életfogytiglant is kaphat a januárban esedékes tárgyaláson, ráadásul további perekkel kell szembenéznie, például azzal, amelyet az 1998-as omagh-i vérengzés áldozatainak hozzátartozói indítottak ellene.
A koronatanút, a botcsinálta ügynököt – aki mellesleg briliáns módon alakoskodott – 2001 februárjában „kapcsolták le” a hatóságok, de csak az idén nyáron derült fény tevékenységére. Egykori bajtársai még ma is hitetlenkednek, fő patrónusa, a veterán köztársasági Joe O’Neill – aki bemutatta őt McKevittnek – úgy véli, hogy csak átmeneti pénzzavarában fordulhatott az FBI-hoz. Visszaemlékezése szerint Rupert „nagyon jól játszotta a szerepét”. Ma még felbecsülhetetlen, hogy a Rupert-ügy mindenestül szétzilálja-e a Real IRA-t, vagy éppen ellenkezőleg, az ír köztársaságiak képesek újrakezdeni a földalatti szervezkedést, ahogyan Gerry Adamsék tették 1977-ben. Akkor a brit titkosszolgálatok úgyszólván teljesen felderítették az IRA-t, a gerillák új vezetése azonban átszervezte a titkos hadsereget, sejtrendszerbe tömörítette a tagságot, nem csoda, hogy a britek azóta csak részsikereket értek el. Ki tudja, a McKevitt nélküli Real IRA képes-e a megújulásra? Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a Real IRA-tól a három lépés távolságot tartó Sinn Féin politikusai mintha időnként „összekacsintanának” a szakadárokkal, legalábbis a mozgalom politikai végcélját, a britek kiűzését illetően. Amikor az idén Belfastban beszélgettem John Kellyvel, a Sinn Féin egyik legtekintélyesebb vezetőjével, a hadseregtanács egykori tagja a Real IRA céljait firtató kérdésemre mosolyogva így felelt:
„A Real IRA? Olyan emberek a tagjai, akik nem szakítottak a fizikai erőszakkal, úgy gondolják, csak így védhetik meg közösségünket. Ennyit a terrorizmus vádjáról.”
Lengyelország
Miért rendelték vissza Tuskék a lengyel nagykövetet Budapestről?
