Ahol a börtön szelleme kísért

„Talán nem is olyan nagy dolog a halál.” (Babits)

Több történet kering az utolsó ítélet-végrehajtók egyikéről. (Utolsók egyikéről, írom, mert a foglalkozás jó néhány éve kiment a divatból. A halálbüntetést a rendszerváltozáskor nálunk is eltörölték, s az egykori kivégzőhelyeket csak fénykép őrzi vagy az emlékezés.) Ami fölöttébb felkavarta a kedélyeket, az állítólag az a szokása volt, hogy a szerencsétlenek nyakát simogatta a kivégzés előtt. Különös módja volt ez – mondták – az élvezetnek. Valójában azonban a nyak izomzatát tapogatta ki, hogy a halál mielőbbi beálltához milyen erővel kell meghúzniuk a csörlőt.
Bírói ítélettel így érhetett véget az élet.
Az volt a benyomás róla, hogy befelé forduló ember, hallgatag, nem barátja a szónak, mégis köny-nyen elkapta az indulat, mint olyan valakit, akit a társadalom megvetése, kiközösítése sújtott. Szabolcs-Szatmár megyéből jött fel a fővárosba. A Gyűjtőben sem szerették, mert korrumpálhatatlan volt. Igaz, fizetség fejében többször megígérte a Kupában – ebben a börtönhöz közeli krimóban, ahol a kivégzés után az ítélet-végrehajtók fekete címkés cseresznyét ittak (ez volt a legolcsóbb cseresznyefajta) –, hogy majd mesél, aztán sohasem mondta el, amit megélt, átélt, csak ivott. Egy idő után, nyugdíjba vonulását követően, vidékre költözött, állítólag azért, mert a felesége asztmás lett. Itt érte Nagy Imre és sorstársai újratemetése, ami megváltoztatta az életét. Annak az embernek az életét, aki még részt vett a levert, 1956-os forradalom mártírjainak kivégzésében.
n
A magas betonkerítés elrejti a házat. Sehol egy rés, egy nyílás, amely vezetné a szemet. Kihalt az utca, odébb kutya ugat. A levegőben megperzselt faág illata, varjú károg, bágyadtan erőlködik az őszi nap.
Csengetek. Csak nagy sokára érkeznek bentről az első életjelek. Vaslemezzel borított kapu, zöldre festve, mint később megtudom, a Kisfogház ajtaja volt. Egy vasajtó az ötvenes évekből, amelyen át utoljára pillanthatott az égre a kivégzésre elővezetett börtönlakó. Vajon mit őrzött meg azokból az időkből az ajtó, mikor az élet a halál rokona volt? A Kisfogház ma – emlékhely. Egy év óta ez olvasható a börtön falán. Az ajtót 1965-ben cserélték ki, a régi egy faluban „teljesít szolgálatot”. Aligha sejti a szomszéd, a postás, hogy milyen ajtón kér bebocsátást.
Magas, erős testalkatú férfi, hetvenöt körüli. Vastag karok, lapáttal felérő kezek, széles csípő. Szinte már teljesen kopasz, s csak oldalt árulkodik néhány ősz hajszál arról, hogy egykoron haja is volt. A fején ócska svájcisapka, az ötvenes évek divatja, amit beszéd közben rendszeresen megérint, ide-oda csúsztat, forgatja, s vele együtt mozog a fej is.
A kézfogása erőteljes. Megszorítja, majd megrántja az odanyújtott kezet. Mintha áram ütné meg az embert. Azt tartja a szólás: benne van a keze valamiben, valamely másnak kárt okozó cselekvésben. A mozdulata sokszor eszembe jut.
– Nézze – mutatja –, ott az ablakon két nyom. A cigányok megtámadtak, én pedig a levegőbe lőttem. A vége az lett, hogy vissza kellett adnom a pisztolyomat.
Amikor vidékre költözött, feltételezték róla, hogy ki volt. Nagy Imre és sorstársai újratemetésekor majdnem meglincselték a faluban. Éjjel megdobálták az ablakait, a háztető cserepeit. Ujjal mutogattak rá, szitokszavakkal illették, ha egy héten egyszer bevásárolni indult. A felesége el sem hagyta akkoriban a házat. Háztájira rendezkedtek be, ahogy arrafelé sokan. Az unokájuk segített nekik, a lányuk, a vejük, amíg utóbbi meg nem betegedett. Manapság valamivel jobb a helyzet.
Valamikor erős volt a hangja, mára azonban megkopott az is. Nemcsak az orrunk nyúlik meg az idővel, az erő kiszakadtával a hangszál is vele gyöngül.
– Egyen egy kis bonbonmegygyet! – ajánlja egy piros dobozból, amit a gyerekek vittek nekik. S vesz belőle maga is.
Panaszkodik, hogy el kellene menniük a faluból, mert veszélyben van az életük. De hát hová menjenek? Nem bujdoshat egy életen át. Vagy az ítélet-végrehajtó örök kiközösítésre ítéltetett? Mit ér a ház, ha nincs egy elviselhető bolygó? „Vannak idők – állítja Mark Twain amerikai író, amikor legszívesebben felakasztanád az egész emberiséget, hogy véget vethess ennek a bohózatnak.”
– Sok zsivány kint van, akik régebben bent voltak – mondja. – 1956-ban a falhoz állítottak, rám is lőttek, de aki rám lőtt, nem talált el, mert részeg volt. Mondhatom, többször születtem újra. De még élek!
Kérdésre bólint és nem cáfolja, hogy azon a bizonyos június 16-i kivégzésen ő is részt vett. Állítása szerint Nagy Imrének végig kellett néznie a társai felakasztását. Ez volt a plusz büntetése. Így mondja, majd visszakérdez:
– Sok pénzt adnának azért, ha elmondanám, mit mondott Nagy Imre a kivégzése előtt? Mert már többen felajánlottak egy nagyobb összeget, ami a nyugdíjamnak a többszöröse…
A bv-s szabályzat tiltja, hogy az ítélet-végrehajtó a munkájáról beszéljen. Hacsak fel nem mentik alóla, de ez aligha valószínű. Büszke arra, hogy ma is Kádár-hívő. Sokáig a Szabadság című lapot járatta, az abban leírtakkal azonosult. Más újságra nem volt szüksége. Különben is, van elég dolga a kertben. A szőlő munkával jár, az állatokkal van tennivaló.
Mennék oda, hová a császár is gyalog közlekedik, így aztán a fekete kutyát meg kell fogni, merthogy a ház végében van a budi. S ahogy kinyitom „Pilátus konyhájának ajtaját”, rájövök, hogy ez az ajtó is egykori, leselejtezett zárkaajtó. Genius loci! – kiáltok fel. Lehet, hogy ettől nem lehet megszabadulni? Hihetnénk talán, hogy nosztalgia, de alighanem hétköznapi okai vannak. A selejtes anyagokat, tárgyakat ugyanis eladták az akkori hulladékfelvásárlónak, a MÉH-nek, s ott lehetett pénzért hozzájutni.
– A hóhérnak a törvény által elítélt bűnösöket kell megölnie – jelenti ki –, de a katona ártatlan embereket öl…
Íme, az ítélet-végrehajtó filozófiája egy Szolnok közeli kis faluban fejbe kólint. Csakhogy a törvényeket is a győztesek alkotják, és ők szereznek nekik érvényt. És a lelkiismeretével vajon hogy számol el?
Meglepetésre, búcsúzóul rózsát szed, és úgy nyújtja át, mint egy jóságos kertész.