Amerikai pite

Ott állt az esőben, arcáról lassan lecsorgott a víz. Boldog és elégedett volt az ünneplő tömeg előtt. Kezeit felemelve összetépte az előre megírt beszédet. Bush elnök 1989-ben szabad volt, nem kötötte semmi. Szabadon szólt, kötöttségek nélkül. Ösztönösen, ahogyan egykoron a mosolygós Kennedy Berlinben. Ott állt középen az elnök, szemgödrében árulkodó vízcseppek. Sósak. Elődje koronát hozott, jogart, kardot, szabadságot, lelket, és elhozta az Istent a szögesdrótokon túlra. Ez az ember ott állt a szakadó vízben pőrén, önmagában, felmutatva az igazságot, azt az egyetlenegyet. Akkoriban szerettük Busht, szerettük Reagant, szerettük Amerikát. Jelentett mindez valamit. A szembenállást. Az igazságot. A kegyetlen brutalitás ellenszerét. Az élet igazságát, a mítoszt, a kitörölhetetlent. A vágyódást, a szellem szabad erejét. Jó volt, hogy ott állt mögöttünk, szerettük őt. Szerettük az elérhetetlen örök nőt.
Szerettük Henry Fondával, Jack Nicholsonnal, a szelíd motorosokkal. Az értelmetlen halállal, a száguldással a semmibe. Szerettük a szarvasvadászt, Mick Jaggert ördöggel és pokollal. Éljeneztük az embert Gregory Corsóval, úton voltunk Kerouackal, megéltük Ginsberggel San Francisco reneszánszát. Az átalvatlan, mámoros éjszakák után megjött Ferlinghetti üvöltése, s már láttuk, akár John Barth, az út végét. Csak néztünk és néztünk bambán, mint Saul Bellow levegőben lógó embere, de tudtuk, hogy eljön az embervadászat ideje is. Nemsokára. Vártuk, epekedve vártuk az ifjúság édes madarát, rosszkedvünk telét, de csak John Updike elhagyatott farmján találtuk magunkat. A könnyű nyári szélben ott ringtak Walt Whitman tétova fűszálai. Akkor még nem értettük az ügynök halálát, a légkondicionált lidércnyomást. De éreztük, hogy egyszer majd eljön O’Neill jegese, és a sarkon is ott lapult már Edgar Alan Poe vörös álarcosa. Készültünk, tudatosan készültünk a jövőre. Irwin Shaw-val vegyes volt a társaság. Gondtalanul beléptünk a 22-es csapdájába és azt gondoltuk, elbúcsúzhatunk a fegyverektől. De véletlenül meglőttük magunkat Kubában. Pont ott. A Disznó-öbölben! Fegyertisztogatás közben, gondatlanul. Pont olyan volt, akár James Jones háborús regénye, A vékony vörös vonal. Átkúszott életünkön, mint Jones háborús regénye, A vékony vörös vonal. Átkúszott életünkön, mint Jones Le Roi, a Totem Press kiadója. Ott a fülledt 42. szélességi fokon, akár Dos Passos elkallódott ifjúsága. No meg a nagy pénz, az álom, a reménytelen, az az amerikai. Ott távol a sivatagi homokviharban Theodore Dreiser nyikorgatja az ócska nyugágyat, s közben Howard Fast megtagadja baloldali nézeteit. Odakinn forró vihar söpör, s William Faulkner feküdt kiterítve. Hiába az ezerszer emlegetett légkondicionált lidérnyomás, egyszer bekövetkezik az ügynök halála. Egyszer eljön a vég.
Mit tudsz rólunk, Amerika: Mondd csak, mit tudsz? Mit tudsz rólunk John Cassavettes, Kubrick, Spielberg, Coppola, Eminem? Mit tudsz nagy, nagy Hollywood? Mit tudsz az ezeréves csodaszarvasról? A tordai hasadékról? Szent Istvánról, tatárról, törökről, Habsburgról, megaláztatottságról? Vagy Werbőczi kegyetlen törvénykönyvéről? Azt tudod csak, hogy Bukarest az Budapest? Mit jelent neked térképen e táj?
Akkor ott álltunk az esőben, szánkban lenyelt sós könnycseppekkel. Szerettünk, Amerika. Őszintén. Sose jártunk földeden, de szerettünk. Amikor bevonszolt a rendőr, belevágott hosszú hajunkba. Amikor levágatták velünk kopott farmerünk zsebéről az amerikai lobogót. A szabadság csöppnyi zászlaját. Amikor jegyzőkönyveztek. Amikor ütöttek. Amikor véresre vertek. Amikor kiálltunk melletted. Amikor dülöngélve, andalogva hallgattuk a hippik békés himnuszát, amikor felharsant a segítség. Egy kis segítség barátainktól. Amikor felüvöltött Alaszka kóborló, szabad farkasa. Akkor velünk voltál. Akkor azt hittük, ez a valóság. Akkor harcoltunk érted. De ma látjuk, hogy mindez csak álom volt. Akkor éhségsztrájkot folytattunk, 1988 júliusának vége körül. Elkobzott útlevelünkért és azért, mert Grósz elvtárs Amerikába látogatott. A főtitkár tiszteletét tette, s mi ezt nem hagytuk annyiban. Mert akkor még volt ellenállás. Most van? Szeret még minket, egykori ellenzékieket Amerika? Mert 1988 nyarán még szeretett. Szeretett bennünket, mert szemben álltunk a kommunizmussal. Kegyetlenül. A hidegháborúval és azzal a kézzel, mely ott nyugodott az interkontinentális ballisztikus rakéták indító szerkezeteinél. Amerika szeretett bennünket, bennünk látta a jövőt. Saját felmagasztalt jövőjét. Szeretett, mert segített kinyomtatni a titkos szamizdatokat, szeretett, mert segített utat találni a külhoni magyarsághoz, szeretett, mert visszasugározta a Szabad Európa hírei által reménytelennek hitt harcunk kínkeserves eredményeit. Amerika szeretett. De ez az önzetlen szeretet ma már a múlté.
Amerika lelkesen fogadott egy hidegháborús veteránt, egy újgazdagot. Fogadja őt a konzervatívnak nevezett elnök és alelnök, a védelmi, a külügy- és igazságügy-miniszter, a Zsidó Világtanács és ráadásként még Gáti és Lantos urak is. Fő a protokoll. A KGB-s spion a mennybe megy. Mert nem az számít, honnan jön az ember, csak az, hová megy. Amerika érdekei új barátra leltek. Amerikának mára már csak érdekei maradtak. Olyan jól körülírhatók. Már csak nagykövet asszonyai vannak. Olyan könnyedén antiszemitázók.
Az egyedül maradt nagyhatalom hithű szövetségesekbe kapaszkodik. Csak értékekbe nem. Az értékek távoltartására szigorúan vigyáz. Globalizmusban gondolkodik. Teheti, mert egyedül maradt. Ezt akartuk. Ezt kaptuk. Pedig néhány éve még hogy szerettük Amerikát! A demokrata Clinton-pártit is. Szerettük töretlen szabadságvágyát, nagyratörő emberjogi elszántságát, felmagasztalt igazságosságát, kérlelhetetlenségét minden antihumanista eszme ellen.
Újra a múlt. Ahogyan befordult a limuzin a sötét utcába, nyomában Salgó, Lamperth és a Lendvai pribékjeivel, a jó Medgyessy aláírásával, tudtuk, hogy jó irányba haladunk. Követtek bennünket. Ott a távolban várt az amerikai nagykövetség biztonságos menedéke. Hányszor tárgyaltunk, hányszor találkoztunk és beszégettünk titokban egy szép, szabad Magyarországról álmodozva. Hányszor tisztelegtek nekünk feszesen a rezidencia parkolójában a tengerészgyalogosok. Hányszor szidtuk, átkoztuk közösen a kommunista diktatúrát. Hová lettek egykori önzetlen barátaink, mi történt velük? Kivé foszlottak szét közös értékeink? Most egykori üldözőinkkel eszik a bársonyos lazacot, kenik a vöröslő kaviárt. Nekik bókolnak, az ő nyirkos kezeiket markolásszák. Nincs senkiben semmi számvetés, hűség, bűnbánat, semmiféle bocsánatos kétkedés? Lakomáznak gondtalanul, tort ülnek az árulókkal? A köpönyegforgató pribékekkel? Ez lenne az egykor büszke Amerika, aki méltósággal fogadta Kossuthot?
Fogadták a spiont, a D–209-est, ki holnap – ha érdekei úgy kívánják – újdonsült barátait is elárulja. Most ezen a néhány napon az új világ elfeledkezett régi barátairól. Most elfeledkeztek a korszerűtlen, érdek nélküli barátokról. Egy konzervatívnak mondott kormányzat ellökte magától igazi, önzetlen lelki és politikai szövetségeseit. Azokat, akik a bajban is kitartottak mellette. Vállalták a börtönt, a bitót, a megtorlást, a rendszer kegyetlen szadizmusát. A demokrácia áldozatai voltak ők, nem a diktatúra haszonlesői. Ez már nem lekezelő diplomácia, ez sekélyesebb annál.
Amerika ezzel a protokolláris gesztussal ellenségei számát gyarapítja. Azok lesznek most ellene, kik egykori feltétlen és önzetlen hívei voltak. Azok, akik hittek a szárnyaló szabadságban, az érdek nélküli igazságosságban, a szeretet és megbecsülés erejében. Ők a befogadók, a toleránsak, a többségi nemzet gyűlöletmentes és idealista hívei. Ránk omolhat már az amerikai szépség, az amerikai pite, a kiretusált amerikai álom, nem hiszünk már neki. Becsapott. Nem először, de utoljára.