Áthúzódó hatás

Iskoláskorom történelemkönyveiben szerepelt az a fordulat, hogy a magyar forradalom és szabadságharc leverése után a Habsburgoktól ugyanazt kapták jutalmul a történelmi Magyarország nemzetiségei, mint amit büntetésként a rebellis magyarokra mért a bécsi udvar. Valami hasonlót érezhetnek most az áprilisi országgyűlési választás eredményét a baloldal javára billentő és döntésüket októberben is megerősítő budapesti „kormányváltó” szavazók, mint amit annak idején az udvari intrikák és a Pest-Budán, majd Debrecenben székelő felelős kormány mulasztásai miatt a magyarok ellen forduló nemzetiségek érezhettek.
Mi értelme volt a kormányváltásnak, ha a főváros semmivel sem kap többet jutalmul a Medgyessy-kormánytól annál, amit az Orbán-kormány adott az elmúlt években? – teszi fel nyilván most a kérdést rengeteg budapesti választó. Ha igaz ugyanis a baloldal és sajtója által milliószor ismételve az emberek agyába sulykolt vád, amely szerint a Fidesz büntette a fővárost, akkor miként minősíthető az új kormány magatartása? Miért bünteti a Medgyessy-kormány azt a fővárost, amelynek megtévesztett szavazói a hatalomba segítették?
Egyszerre szánalmas és felháborító, amikor Demszky Gábor a jövő évi költségvetés Budapest számára valóban nem sok jóval kecsegtető tervezetét bírálva ismét az Orbán-kormányt szidalmazza. Komolyan gondolja, hogy a kormányváltással beindított, a Fidesz erkölcsi megsemmisítését célzó boszorkányüldözést a múltról a jövőre is ki lehet terjeszteni? Tartok tőle, hogy ezt a kommunikációs mutatványt a média által megdolgozott választói csoportok sem fogják díjazni. Túl nagy győzelmet aratott a kormányoldal ahhoz október 20-án, hogy választási ígéretei megvalósításának kudarcát az ellenzékre hárítsa.
Nem tudni pontosan, mi motiválta a kormány MSZP-s és – el ne feledkezzünk róluk – SZDSZ-es tagjait, amikor oly erősen fogott a ceruzájuk a költségvetés fővárost érintő fejezeteinél (se 4-es metró, sem BKV-konszolidáció stb.). Meglehet, valóban a szocialisták bosszújáról van szó, hiszen bármennyire is jól szerepeltek októberben Budapesten, kitűzött céljaikat nem érték el. Gy. Németh Erzsébetnek egy pillanatig sem volt esélye a főpolgármesteri szék megszerzésére, de egy példátlanul intenzív kampány után a legerősebb párt jelöltjeként elért 13 százalékos „eredményt” csak szánalmasnak lehet minősíteni. Ennél is nagyobb baj a szocialisták szempontjából, hogy nem tudták megszerezni az abszolút többséget a Fővárosi Közgyűlésben, így nincs lehetőségük a főpolgármester megzabolázására. Ráadásul ebben maga Demszky Gábor (pontosabban kampánystábja) akadályozta meg az MSZP-t, amikor a korteshadjárat finisében, közvetlenül a szocialista táborhoz fordulva, a szavazatrablás Ron Werbert megszégyenítően agresszív – és a jelek szerint igen hatásos – technikáját alkalmazta. Nem csoda, ha a legnagyobb kormánypártot máskor is vérig sértő főpolgármester nem túl népszerű a budapesti MSZP köreiben. Amikor az önkormányzati választás éjszakáján Medgyessy Péter átruccant az SZDSZ-stábhoz Demszkyt ünnepelni, önfeledt örömében aligha osztozott a teljes szocialista vezérkar.
A Budapestet sújtó költségvetési javaslat így az MSZP üzeneteként, visszavágásaként is értelmezhető. Az sem kizárt, hogy mindez része a fővárosi pozíciók körüli, kínosan hosszúra nyúlt koalíciós alkufolyamatnak. Ebben az esetben a budapesti polgárokat egy hatalmi játszma sakkfiguráiként kezelik a baloldali blokk marakodó érdekcsoportjai. Ez akkor is felháborító, ha december végéig valamelyest mégis módosul a költségvetési javaslat, s abba néhány milliárd plusz is bekerül a főváros támogatására. Bárhogyan is zárul majd le ez a vita, a budapestiek már most biztosak lehetnek abban, hogy a következő négy évben nem számíthatnak életkörülményeik javulására. Az is bizonyosra vehető, hogy a pozíciójához foggal-körömmel ragaszkodó Demszky Gábor az újabb kudarcokért is a kormányra hárítja majd a felelősséget. A színjáték odáig fajulhat, hogy a főpolgármester ismét ellenzéki politikusként jelenik meg a nyilvánosság előtt.
Az ilyen próbálkozásokat azonban nem ártana óvatosan kezelni a fővárosiak részéről. A Medgyessy-féle kampánylap, a „Népszava”, két napja úgy igyekezett menteni a menthetőt, hogy megírta: a főváros központi támogatás nélkül is megkezdheti jövőre a metróberuházást. Ha ez igaz, az nem kevesebbet jelent, mint hogy Demszky Gábor eddig csupán politikai okokból szabotálta a beruházás elindítását. Magyarul: egyszerűbb volt számára a Medgyessy Péter expénzügyminiszterrel kötött, jogerősen törvényellenesnek ítélt metrószerződés felmondása miatt a Fidesz „büntetését” emlegetni, mint a fővárosiak érdekében ésszerű megállapodásra törekedni a kormánnyal, s a rendelkezésre álló forrásokat a tömegközlekedés fejlesztésére fordítani. Ilyenkor érzi az ember az ütőképes fővárosi ellenzék hiányát, amely, ahelyett hogy leütné a kormányoldal által felkínált magas labdákat és nekilátna a Fidesz ellen hangolt szavazók „megdolgozásának”, Katona Kálmán és Deutsch Tamás vitájával szórakoztatja a nagyérdeműt.
A jövő évi költségvetés jelenlegi formájában azt jelenti, hogy a kormány az európai uniós csatlakozást megelőző esztendőben gyakorlatilag befagyasztja a béreket. Ezt a tényt azzal próbálják ellensúlyozni, hogy az úgynevezett száznapos program keretében megvalósított közalkalmazotti béremelés hatása áthúzódik 2003-ra. Hogy mindenki értse: ezek szerint a Medgyessy-kormánynak külön meg kellene köszönni, hogy január elsejével nem vonja vissza a szeptemberi béremelést. Az áthúzódó hatás szlogenje a jelek szerint Demszky Gábort is megihlette, aki a jövő évi költségvetés szocialista és szabad demokrata miniszterek által jóváhagyott tervezetén Orbán Viktor keze nyomát véli felfedezni. Ez az igazi áthúzódó hatás, amely a kormányzati ciklusokra is fittyet hány. De az alapkérdésre még mindig nincs válasz: ha mindaz így van, akkor mi értelme volt a kormányváltásnak?
Egyetlen vigaszom van a fővárosi polgárok számára. Szó sincs arról, hogy a Medgyessy-kormány büntető intézkedéseivel negatívan diszkriminálná őket. A jövő évi költségvetés egyaránt sújtja Budapestet és a megyéket, a nagyvárosokat és kis településeket, közalkalmazottakat, köztisztviselőket és a versenyszférában dolgozókat.
Az egyetlen preferált, jelentős béremeléssel kecsegtetett réteg maga a kormány, beleértve a miniszterelnököt és a politikai államtitkárok (lásd olcsó állam) felduzzasztott létszámú csapatát. Lendületben a jóléti rendszerváltás...