Bugyi

Olvasom az egyik színes magazinban, hogy Erős Antónia nem visel bugyit, miközben a híradóban felolvassa a híreket. Máskor visel, de olyankor nem.
Ez a helyzet.
Azt is megírta az illető lap – sőt a csinos tévés személyiség nyilatkozott is e kérdésben –, hogy miért nem visel bugyit, de ennek okait nem osztom meg önökkel, ugyanis eszemben sincs Erős Antóniát megbántani, hiszen a szakmájában kifogástalan, ráadásul beszélni is tud, amivel fehér hollónak számít a honi televíziózásban. El sem tudom képzelni, miként keveredett olyan helyzetbe, hogy a közvélemény tudomására hozza a sajátos információt. Vagyis miképpen derülhetett ki a bugyinélküliség?
Egyes variáció. Az újságíró nem gatyázott, egyenesen feltette a kérdést: tessék már elárulni az én kíváncsi olvasóimnak, szokott-e híradó közben bugyit viselni avagy sem? Második variáció. Erős Antónia beszélt a terveiről, a munkájáról, közben elkotyogta, hogy egyébként híradó közben nincs rajta bugyi, és az újságíró persze ráharapott a hírre. A harmadik lehetőség: a lap szerkesztősége névtelen telefont kapott az ügyben, mondjuk az egyik világosítótól.
Egyik változat se valami meggyőző. Maradjon hát homályban az információ forrásvidéke, inkább vessük tekintetünket a tanulságokra! Nehéz időket élünk, a kultúra seblázban fetreng, a magyar televíziózás fokozatosan becsavarodik, és lassan rászolgál a kényszerzubbonyra. Ott tartunk, hogy maga a hülyeség is több sebből vérzik. Elég csak valamelyik bulvárlapot kézbe venni, azt például, amelyik mindenféle szakmai önbecsülésen túllépve, az intellektuális és szexuális mélynyomor egyik zászlóvivőjeként igen jól értesült az altesti híreket és szadista cselekményeket illetően. E két tárgykörben naponta tud újat mondani, miközben elmebajos címlapsztorikat tálal a nagyérdeműnek. Ezzel a lehangoló hátországgal a lap prominense értelmiségieket, politikusokat kérdezget és ítél meg a tévé képernyőjén – nem tudni, miféle erkölcsi értékrend mentén.
Ehhez képest az a bugyi egy nagy nulla.
Persze a kultúrának és a bugyinak látszólag semmi köze nincs egymáshoz, de csak látszólag, mert a dolgok nagyon is összefüggenek. Az a bugyi ugyanis szerény mérföldkő a szellemi ingoványba vezető út mentén. Ez az út egyirányú, elhülyített tömegek vonulnak rajta énekelve, mint valami fekete május elsején. Jön ugyan szembe néhány kóbor lélek, aki bemesélte magának, hogy normális, próbál adni a jó modorra, hisz abban, hogy menthetők még azok az eszmények, amelyekbe belefújta az orrát a politika, reménykedik, hogy a bal- és jobboldalon is akadnak olyan tisztességes értelmiségiek, akik a hazai gyakorlatban szárba szökkent kettős mércét egyaránt elítélik, de őket rögvest az árokba bunkózzák: figyelj, haver, ne játszd itt nekünk a bazári majmot, mert több füled marad, mint fogad!
De ne szaladjunk ilyen messzire, maradjunk a bugyinál. Akinek a sajtó a bugyiját szellőzteti, az bizony áldozat. Mindenki áldozat, aki körülmények játékszerévé válik. Persze az olvasó, a tévénéző is áldozat, akit gyengeelméjűnek néznek, előre megfontolt szándékkal elhülyítenek. Sztárrá pumpált, önnön zsenialitásuktól ájult, megélhetési nagyokos embertársaink is áldozatok, csak őket nem sajnálja az ember, mert azért a sajnálatra is rá kell szolgálni. A sajnálat csak a tisztességen innen jár ki.
A magar ugaron egyelőre még a leves a lényeg.
Nem az, hogy bele van köpve.