Csiang embere

Néhány hónappal ezelőtt még kevesen tudták, ki is valójában Hu Csin-tao, a Kínai Népköztársaság alelnöke. Tegnap azonban a Kínai Kommunista Párt főtitkárává nevezték ki az ötvenkilenc éves politikust, így cseppet sem meglepő, hogy személye egy csapásra az érdeklődés középpontjába került.
Az 1964-ben mérnöki diplomát szerző Hu több tekintetben is „rekorder” a kínai belpolitikában. Amikor negyvenhárom évesen kinevezték Kujcsou párttitkárává, ő volt a legfiatalabb tartományi vezető az országban. Az 1988–89-es tibeti zavargások idején Hu az egyetlen civil a kizárólag katonákból álló helyi pártbizottságban, és még mindig csak negyvenkilenc éves, amikor 1992-ben beválasztották a Kínai Kommunista Párt legfontosabb testületébe, a politikai bizottság héttagú állandó bizottságába.
„Jó elvtárs” – így jellemezte a fiatal kádert nagyhatalmú pártfogója, Teng Hsziao-ping. Fontos adalék, hogy Hu baráti viszonyban állt Teng üzletemberré lett fiaival. 1998-ban tovább emelkedett a ranglétrán: a Kínai Népköztársaság alelnöke, egy évvel később a párt katonai bizottságának helyettes vezetője lett. Tegnapi kinevezése a hatalom csúcsára repítette: a Kínai Kommunista Párt első számú vezetője a világ legnépesebb országában, ráadásul jövő márciusban az államfői teendőket is átveszi Csiang Cö-mintől.
Arra a kérdésre, hogy az új pártvezető önálló politikai térrel, cselekvési lehetőséggel rendelkezik-e, határozott nemmel válaszolhatunk. Hu Csiang Cö-min bizalmasának számít, egyes vélekedések szerint a hetvenhat éves, leköszönő főtitkár „előremenekült”, amikor hatalomba helyezte a kínai forradalom „negyedik nemzedékét”. A háttérben mindvégig hatalmi játszma folyt: Csiang saját pártellenzékét, különösen a hatvannyolc esztendős népfrontelnököt, Li Zsui-huant akarta eltávolítani a vezetésből. Mindenesetre figyelemre méltó a váltás módja és időzítése: Kína politikai közelmúltjában – Teng Hsziao-ping békés távozásától eltekintve – nem fordult még elő, hogy a pekingi vezetés önként lemondott volna hatalmáról. Hu Csin-tao „menedzselésének” fontos állomása George Bush februári pekingi látogatása, amikor az amerikai elnök hosszasan elbeszélgetett a főtitkári szék várományosával. Zökkenőmentes nemzetközi legitimizációja mellett Hu személyes elismertségét megkönnyítheti, hogy tapasztalt és mértéktartó politikus hírében áll, bírálói ugyanakkor szürkének és dogmatikusnak tartják. Az új évezred kihívásaira azonban jelképesen és valóságosan is fogékonyabbnak tűnik Mao egykori harcostársainál, a kínai forradalom mára megfáradt, anakronisztikussá vált nemzedékénél.