Csodálatos gramofon

Ki gondolná, hogy 2002 őszén még lehet eredeti népzenét gyűjteni, a nagy elődökhöz, Martin Györgyhöz és Lajta Lászlóhoz hasonlóan? Pedig mindössze nyolcvan kilométernyit kell utazni Budapesttől. Túl a temetőn, a templomtól jobbra kezdődik a Péró – a felvidéki Kürtön így nevezik a cigánytelepet. Itt laknak a legjobb zenészek. S mert a kürti muzsikusokat nemcsak szülőföldjükön, hanem a határokon túl is megbecsülik, a Péró nem szokványos, lepusztult külterület, inkább kertvárosi jellegű településrész, ahol takaros házak sorakoznak, s csak elvétve látni egy-egy igazi putrit.
Anyalai Sándor „Pepes” is itt él. De nincs szerencsénk, mert a prímás elutazott Lévára muzsikálni.
– Nagyon szép temetés van – magyarázza a szomszéd, ami nemcsak a megboldogult hozzátartozóinak, hanem nekünk is rossz hír, errefelé ugyanis a szép temetésekhez nagy zenekar dukál.
– Ment az egész banda – erősíti meg a szomszéd, hogy estig valószínűleg egyetlen használható zenész sem lesz odahaza.
Addig egy utcával lejjebb archiválunk, ami pepecsmunka ugyan, de legalább szórakoztató, mert sok száz régi fotót, ereklyeként őrzött újságkivágást kell átböngészni, hogy előkerüljenek a megfelelő illusztrációk. Budapesten a Hagyományok Házában ugyanis könyv készül a kürti népzenéről, s a szerkesztők szeretnék, ha kiadványukban a muzsikusok nem csak néhány dallam, nóta, kotta vagy egyedi vonófogás névadójaként szerepelnének.
Özvegy Csillag Vilmosné mindjárt elénk is tesz vagy kétszáz családi fényképet – amelyeken lakodalomtól unokákig minden családi eseményt megörökítettek –, hogy keressük meg a férjéről készült legszebb fotográfiát. A négy esztendeje elhunyt Csillag Vilmos messze földön híres cimbalmos, nagybőgős és zongorista volt, s mivel zenekarával bejárta Európát, akad bőven néznivaló.
Az albumok azonban csalódást okoznak, mert alig találunk bennük régi felvételt. Amint azonban előkerül a rég feledett lomtárretikül, gyökeresen megváltozik a helyzet, s az archiválás informatikusa, Pallagi Pál – egyébként szintén zenész – beüzemeli a technikát. Eközben Csillag Vilmosné a tanítónőhöz irányít minket, mondván, dalkörvezetőként ő az egyetlen, aki a falu valamennyi énekesét ismeri.
Kanyicska Erzsébet először hitetlenkedve néz a népdalgyűjtőkre – először is, mert csütörtök délelőtt van, másodszor, mert 2002-t írunk –, s a sebtiben körbetelefonált népdalköri tagok is hitetlenkedve fogadják a hírt; a nyugdíjas tanítónőnek minden tekintélyét latba kell vetnie, hogy komolyan vegyék az ügyet. De azért jönnek.
A Csemadok harmincéves helyi csoportjának központja a falu szívében, a rendőrséggel közös épületben kapott helyet. A közösségi teremnek kinevezett szobát körben a kürti körök és egyesületek emlékplakettjei és az oklevélátadó rendezvényeken készült vidám csoportképek díszítik, míg a hátsó két sarokban, ahova a kinti világosságból a parasztház piciny ablakai miatt már csak derengés jut, népviseletbe öltöztetett bábuk figyelik az egyesével jövő énekeseket.
Elsőként Kanyicska Imre toppan be. Róla mondta a tanítónő, amikor Agócs Gergely, a Fonó zenekar dudása szépen éneklő idős asszonyok felől kérdezett, hogy férfi ugyan, de ő tudja a legtöbb dalt Kürtön. Aztán jönnek a többiek, a hetvennyolc esztendős Kanyicska Gizella, majd Bálintné Kanyicska Emerencia és Berta Mária is, hogy segítsenek kideríteni az utóbbi tizenkét esztendőben Kürtön rögzített hangszeres dallamokról: valóban a helyi hagyományok részei, avagy a cigányzenészek jártukban-keltükben szedték föl őket, s adták tovább mint autentikus muzsikát.
– Régebben a kürti lakodalmakban éjfél után már nem volt zene, hanem mi énekeltünk magunknak. Manapság azonban már csak a csinn-bumm szól egész nap – sajnálkozik Gizi néni, majd széles mozdulattal lekeríti fejéről a kendőt, jelezve, ha lagzi nincs is, azért ő kapható egy kis éneklésre. Hasonlóan Emerencia nénihez, akiről barátnője, Berta Mária elárulja, hogy bizony még zuhanyozás közben is dalra fakad.
A gyűjtés nagyon szépen indul. Gombai Tamás, a Fonó prímása hosszú listáról előfütyüli a nótákat – mivel a zenész cigányok általában nem tudják a szöveget –, a kürtiek pedig fölismervén a dallamot, már szöveggel együtt énekelik a dalokat. A harmadik-negyedik népdalnál pedig a magyar folklórmozgalom egyik nagy tévedésére is fény derül, mivel az asszonyok a „Sárga papucs az ágy alatt” kezdetű nótát, „Sárga paszuly az ágy alatt” változatban adják elő. De még ennél is nagyobb fogás az a még soha le nem jegyzett, sajátos hangulatú, egyedi szerkezetű és dallamvilágú ének, amellyel Kanyicska Emerencia örvendezteti meg a gyűjtőket.
Aztán Agócs Gergely a kürti dudásokról kérdezi az összegyűlteket.
– Volt egy dudás, még gyermekkorunkban kutyadudával ő fújt a kis mulatságban. – És Gizi néni még megemlíti, hogy volt másik dudás is, aki a kutyadudánál is érdekesebb szerkentyűn játszott, mert a hangszert lerakta az asztalra, és úgy szólaltatta meg. Na ez már érdekes – néznek össze a budapesti népzenészek –, mert Emerencia néni nótája is főnyeremény, ám ha sikerülne ennek az ismeretlen, különleges hangszernek a nyomára akadni, az lenne csak az igazán szép fogás. Nyüstölik is finoman Gizi nénit, és nem hiába, mert néhány perc intenzív koncentrálást követően megszületik a megfejtés, tudniillik, hogy azt a másféle dudát gramofonnak hívták.
– A gramofon csodálatos hangszer – néznek össze csalódottan a gyűjtők, majd a kürti dudásokról lemondva tovább énekeltetik a Kanyicskákat. Szalagra kerül a színajazás nevű libaterelgetős játék, két-három kárlátós nóta, amelyeket a menyasszony vendégei énekeltek csúfolódva a vőlegény háza elé vonulva, ám a legtöbb megvizsgálandó dallamról kiderül, hogy nem Kürtről származik: vagy a cigányok hozták máshonnan, vagy pedig egy Rábai Béla nevű kántortanító munkásságának eredményeként került a kürti repertoárba.
– Bartók és Kodály szelleme átsöpört a falun – bólint szomorkásan Agócs Gergely, majd röviden kifejti: sajnos nagyon sok helyen tapasztalták, hogy egy lelkes falusi tanító több évtizedes népdalköri tevékenysége miatt szinte az összes eredeti népdal eltűnt a köztudatból. – Olyanokat akartak megtanítani énekelni, akik már tudtak dalolni, nem is akárhogyan – teszi hozzá, a listát böngésző Gombai Tamáshoz fordulva pedig csak annyit jegyez meg, hogy a kanásztánc-repertoár nagy részét ki lehet lőni.
Szépségtapaszként a Rábai Béla hagyatékával folytatott küzdelem végén még előkerül egy gyöngyszem; ismét csak Emerencia néninek köszönhetően a népzenészek megörökíthetik a kürti Bognár Béla balladáját.
Beesteledett. A Csemadok-házban eltöltött nap után lassan búcsúznak az énekesek, mi pedig Pallagi Pállal kiegészülve újfent Anyalai Sándor otthona felé vesszük az irányt. A prímás hazaérkezett. S mint meséli, valóban szép temetés volt Léván.
– Nagyon gazdag család. Régen lótolvajlással foglalkoztak, most meg használt autóban utaznak. Hát megadják a módját. Megfogadták a teljes bandát. Bejártam a világot, de ilyet még én sem láttam, mert egész úton, ahogyan kísértük a halottat, kislányok szórták a lábunk elé a rózsaszirmot, de még akkor is, amikor a megboldogultat visszavitték a házába, hogy a szomszédok is elbúcsúzhassanak tőle. Ezt játszottuk.
„Pepes” megpendíti a húrokat, és halkan húzni kezdi a halottkísérőt. A borongós dallam betölti a kicsiny szobát, Kürtre varázsolva a lévai szertartás hangulatát. A zenehallgatás azonban egyedül nekem szórakozás, mert a Hagyományok Háza munkatársai hangban és képben is rögzítik a prímás minden mozdulatát, sőt Gombai Tamás leemel egyet a tömörfa szekrény tetejére fölhalmozott hegedűk közül, hogy játék közben sajátítsa el a mesterfogásokat. S egyórányi muzsikálás után, mivel Anyalai Sándor látja, hogy nem akármilyen tanítványa akadt, elárulja a kürti zenészek legféltettebb titkát.
– A fiú már kisgyermekként ott állt az apja mellett a lagziban, a temetésen, a kávéházban. Ott volt a muzsika a fülében. Rámaradt, mint szamárra a füle.